Beszopjuk ezt a “mi meg ők” hülyeséget

Posted by

Ceglédi Zoltán 

>Van ez az undorító szokás, hogy az ismert emberekhez halálukban odadörzsölik magukat az élők. Jobbá akarnának válni attól, hogy ők vésik a méltató sorokat a kőbe, hisz hogy lehetne már az a rossz, aki ennyire cimbora volt a szerető férjjel, a figyelmes anyóssal, a gondoskodó gyárigazgatóval.
Akkor lehet ennek inkább helye, ha van valami konklúziónk is. Akkor sem biztos, de ezt a kockázatot vállalom.
Homonnay Gergelyt jó tizenhét éve ismertem. Ezen időszak valamivel kisebb részében barátok voltunk, egy másik, legalább ekkora periódusban meg egyáltalán nem szeretett. Ő volt az anno, aki ételt hozott nekem és elmosogatott, mikor be volt gipszelve a kezem, meg olajradiátort, mikor kikapcsolták nálam a fűtést – és az is, akivel végül már nem tudtam beszélni, mert annyira belepistult a politikai csatákba.
Vannak ma is olyan barátaim, akiket hosszabb-rövidebb ideig azért raktam stand-byra, mert épp nagyon hisznek valamiben vagy nagyon gyűlölnek valamit, nagyon missziójuk van, diktátorokkal vagy maszkokkal, és inkább nem keresem őket, mert amíg abból nem látnak ki, csak a fal lenne köztünk, amit egyre véresebb ököllel ütlegelnék. Azt szoktam gondolni, hogy ez így helyes, mert nem csinálok konfliktust, nem mérgesítem el a dolgokat. Gergőt soha nem bántottam; amikor faszságot írt rólam, soha nem reagáltam. Gondoltam, fussa meg ezeket a köröket, és majd aztán.
Csak ugye, az van, hogy az időnk egyfelé pörög, fogy, és most épp neki már nincs több. Azt hittük, hogy van, majd később rájön és megbeszéljük, de nem. Gombolyítanád, és már a spulni koppan. És engem hihetetlenül bánt, hogy most azt az embert búcsúztatják, akit az elmúlt pár évben láttak, amivé tette a politikai aktivizmus, amivé ők tették, és örökre eltűnt az, aki előtte és valójában volt.
Én is odaadtam nekik.
Beszopjuk ezt az egész mi meg ők hülyeséget, az okos az eszével, az ízléses a szépérzékével, a művelt a milliónyi, elolvasott könyvével köt kompromisszumot, hogy táborokba rendeződjék. Minden bajunkat is belenyomjuk az Egy Nagy Ügybe, mellőzöttségünk, magányunk, minden azért támad, gondoljuk, mert azok ott a másik oldalon olyanok és azt csinálják.
Szegény Gergőt pedig most holtában is körbe fogják vinni, itt mártír, ott céltábla. Lehetett volna egy teljes élete, a cicás könyvekkel meg a normálisan összerakott bulvársajtóval, bloggal, közönséggel, és egészen biztos vagyok abban, hogy ott kezdett megdőlni a dolog, amikor először leírta egy politikus nevét, amikor először hasította meg a közönségét immár nem azon az alapon, hogy köszönt-e vagy írt-e szonettet, hanem hogy kire szavaz. Közös bűnünk, hogy elismerjük legfontosabb ismérvként, megkülönböztető jegyként, hogy valaki mit gondol a… politikusokról.
Mindezek okán pedig eszem ágában sincs magamat odaemelgetni, mert igenis van bűnöm az ügyben. Az, hogy meg sem próbáltam, hogy van-e még annyi kreditem, hogy beszéljünk, hogy lehozzam, lenyugtassam. Hogy meggyőzzem arról, amit korábban ő még nálam is jobban tudott, hogy nem csak egyfelé lehet menni. A világ egyik legértelmetlenebb halála után pedig annyit tudunk így utólag tenni, hogy végiggondoljuk: valóban okkal haragszunk-e egymásra, és tényleg reparálhatatlan-e dolog. Hogy mivé leszünk közben. És főleg: kinek jó az, ha mi ezt gondoljuk és így viselkedünk?
Én is tehetek róla.

Címkép: Homonnay Gergely