Az ősök üzenete

Posted by

Féderer Ágnes>
…avagy válasz Bojár Iván Andrásnak, aki a Facebook profiljában a következő kérdést tette fel: „kíváncsi lennék, vajon transzgenerációs terhes örökségként van-e jelentősége annak, hogy Szilágyi Liliána anyai nagymamája, Bara Margit? Akár abban a tekintetben, hogy Liliána most a nyilvánosság elé lépés önkéntes felvállalásával immár nem áldozata, hanem maga formálta főszereplője egy széles nyilvánosság elé nyíló családi drámának, s így kézben tartja azokat az energiákat, amelyek elsodorták a nagymama karrierjét? Vagy simán különös véletlen és fölösleges ebbe bármit belegondolni?” https://ujnepszabadsag.com/2021/12/30/transzeneracios-fejtoro/

Igen. De, nem.
A most napvilágra került történet – aki netán nem tudja miről an szó, például itt tájékozódhat https://telex.hu/sport/2021/12/29/testi-lelki-szexualis-bantalmazassal-vadolja-szilagyi-liliana-az-apjat – valóban felvet transzgenerációs összefüggéseket. Viszont nincs ilyen, hogy transzgenerációs terhes örökség. Hiába próbálják a gyaníthatóan vakfoltjuk mögül kilátni képtelen bizonyos könyvszerzők ezt sulykolni, a valódi transzgenerációs elmélet épp az ellenkezőjét tanítja. Ha egy felmenővel vis major helyzetben valami nagyon rossz történik, netán olyan esemény, ami örökre nyomot hagy a lelkében, akkor ez a leszármazókra is hathat. De nem azért, mert maga a traumás helyzet lehetősége előre elrendelten öröklődik.
Miről van inkább szó? Egy váratlan, nem hétköznapi eseményre adott normális túlélő válaszról. Az adott körülmények között az illetőtől telt egyedi, aktuális megoldásról van szó, amire ő akkor és ott képes volt. Küzdött vagy meglapult, stb. Ez érhető el a tudattalanunkon keresztült a családi emlékezetben. A tapasztalás, a traumát okozó helyzetek felismerése, egy figyelmeztető vészcsengő, megoldás, és az ott, akkor aktiválódott túlélő erő.
A felmenők nem az üzenik, hogy TE IS ÍGY JÁRHATSZ.
Azt üzenik: NEHOGY ÍGY JÁRJ! És ha netán mégis hasonló helyzetbe kerülnél, mutatjuk, mi hogyan éltünk túl. Vagy: mibe buktunk bele.
A felmenők – állítja a kezdetek kezdetétől a lélektudomány – mindig jót akarnak a leszármazóknak. Erre az alapvetésre építette fel magát a családállítás módszere, ami azt vizsgálja meg mindig személyre szabottan, hogy mi csúszott félre. Az említett történethez hasonló helyzetekben például, milyen lélekszintű minőségben követte el a bántalmazó a tettét: szülő, gyerek, avagy felnőtt nő/férfi. Akit ez a téma részletesebben is érdekel, nálunk többet is megtanulhat róla, nem húznám most további boncolgatással az időt.
Még valamit tisztáznunk kell azonban, hogy a konkrét válaszom értelmezhető lehessen. A rendszerszemlélet, a transzgenerációs elmélet, és az ezeket felhasználó családállítás módszere azt állítják, hogy a félig zárt rendszerként működő családokban – belépni lehet, ám ha lehetőséget kaptunk a szüleinktől a létezésre, akkor lélekszinten, vér és származás szerint egyértelműen örökre ennek a rendszernek a tagjai maradunk – az összetartó erő az eredendő, avagy feltételek nélküli szeretet. Ez egy zsigeri érzés, nem tudjuk kitépni magukból, ezt nem szünteti meg egy kitagadás, vagy névcsere, bármilyen próbálkozás sem. Az odatartozás érzése mindent visz, és bármire hajlandók vagyunk azért, hogy ezt érezhessük.
Akkor most a konkrétumok: Igen, Bara Margit sorsa – híres, irigyelt, népszerű színésznő volt, majd a múlt század derekán az akkori társadalmi, politikai helyzetben valamilyen oknál fogva kegyvesztetté vált, ami tönkretette a karrierjét – igen szomorú. Bármi is történt, bármiért hurcolták meg, ártatlan volt vagy sem, ez mindegy. A reakciója nem mindegy, ő a túléléséhez a meglapulást választotta. Ősi, zsigeri válasz ez, ne becsüljük alá a hatékonyságát.
Ez egy traumás helyzet, ami nem csupán rá, de a lányára is hatott. Hogyan? Egyrészt az odatartozás érzése miatt zsigerből lojális volt az anyjával, másrészt a saját élete is „rejtőzködés” lehetett, nem hiszem, hogy Bara Margit lányának lenni az élete kezdetén könnyű feladatnak bizonyult. Innen sokféle árnyalata lehet a történetének, a valódi nüanszokat épp a családállítás módszere tudja felderíteni. A lényeg, a lojalitásból, és/vagy saját megoldásként  a rejtőzködés, alárendelődés a tudattalan működési módjává válhatott. Kiváló alany egy agresszornak. Tehát nem azért került bele egy bántalmazó kapcsolatba, mert az anya tragédiáját kellett újra megélnie. Az anyja tragédiájára adott reakciója egy bántalmazó kapcsolatba vezette. Ő bizony traumatizálódott gyerekként, nőként, és aztán anyaként is.
A holokausztot megélt generációk bizonyos leszármazói sem azért szabotálják el az életüket mert ez az eleve elrendelt dolguk. Ezek mindig egyedi, személyre szabott, eltévesztett lojalitásból eredő tudattalan működések, amivel az odatartozásukat erősítik. Vagy épp a hitük elől menekülve a Böszörményi-Nagy Iván által felismert jelenség a láthatatlan lojalitás hat rájuk, vagyis a szenvedésük köti a családjukhoz öket. És hogy a sok ezer főből álló családi rendszerek energetikailag a fennmaradásra, a rendszerhibák kijavítására törekszenek, épp Szilágyi Liliána bizonyítja, aki az életét az anyja rejtőzködő működésének köszönheti. Már csak ezért sem tekintjük rossznak, megjavítandónak a felmenők traumáját, mert ha az mind nem történik meg, a most létező leszármazók nem élnének. Ha esetünkben az anya más megoldást, reakciót, működést választott volna, valószínűleg máshoz megy hozzá, és a két lánya nem élne. Itt a tétje a transzgenerációs elmélet helyes értelmezésének. Ha bármit megkérdőjelezünk a felmenőink működésében, azzal a saját létezésünket kérdőjelezzük meg, hiszen minden, ami korábban történt, végül az életünkhöz vezetett. Szilágyi Liliána rájött – lehet, hogy segítséggel, persze –, hogy van más reakció, működés, megoldás is. Ezt mutatja meg most nekünk. Ez az ő egyedi lehetősége. Nem dolga, mégis a mostani kiállásával megtörténik a transzgenerációs kiegyenlítés is, ami egy spontán folyamat, mindig megtörténik, mert a családi rendszer szereti kijavítani a rendszerhibát, ha valakivel valami nagyon rossz történt. A kiegyenlítés módja, ideje, és a kiegyenlítő személye azonban véletlenszerű, egy leszármazó saját kontextusában tesz valamit, ami egyben kiegyenlítés is, egy folyamat lezárása, és egy új irány kiépülése. De van itt még valami nagyon fontos. A kívülállók minden ilyen ügyben megpróbálják megfejteni, mi történt. Azért, hogy biztosan tudják, a jó oldalra állnak. Én azért szeretem a családállítást, mert lélekszinten nincs jó és rossz, folyamatok vannak, összefüggések, következmények. Nem minősítünk. A tettes sokszor áldozat is, ám ez nem menti fel őt a felelősségvállalás alól. Ráadásul nem az dönti el a tett súlyát, hogy mit csinált, az áldozata lelkében hagyott nyomok a fontosak. Nem tudjuk mérni, kinek mi kell ahhoz, hogy lélekszinten sérüljön, ezért nem ítélkezünk, elfogadjuk, hogy az áldozat traumaként élte meg azt, ami történt, és nem azt próbáljuk eldönteni, szerintünk a történetek elég súlyosak-e ahhoz, hogy az áldozatnak jogában álljon szenvedni.Ajánlom ezt mostanra is, legyünk elfogadóak az áldozat nézőpontját illetően, és adjunk lehetőséget a másik félnek is kifejteni a saját érzéseit. Sajnos az apa első reakciója agresszív, irányító, fenyegető, támadó érvelés, és nem szülő, inkább férfi működésből. Pont azt a férfi minőséget hozza, amiről a lánya beszél. Itt csúszik el a történet. Egy megtámadott apa sosem rontana rá így a lányára, még akkor sem, ha az igaztalanul vádolja őt, nem engedné az a bizonyos feltételek nélküli szeretet, ami a szülő minőséghez kötődik. Ezt az érzést Bertold Brecht A kaukázusi krétakör című művében csodálatosan leírta, érdemes elolvasni.Az az igazán nehéz az ilyen történetekben, hogy a gyerek/felnőtt áldozat is a feltételek nélküli szeretet miatt nem tudja nem szeretni az őt bántó szülőt a lelkében. Bármit tett is vele.
Épp azért menekül el, tart távolságot, hogy ezt megélhesse.