Demeter, a Tempetőfi

Posted by
 Szele Tamás

>Előre szólok, becsüljük meg a mai napot, mert ma lehet utoljára megszokott módon újságot csinálni: holnaptól legalább három napig ünnepek lesznek, hírek nem, és tekintettel kell lenni az olvasók kedélyére is, akármit nem okos dolog leírni. De ma még ma van, szóval elmerenghet az ember Demeter Szilárd és a magyar sajtó sajátos viszonyán.

Még egy dolgot előre kell bocsátanom, mielőtt megkezdem az élveboncolást: akinek Demeter Szilárd ellen születési helye miatt van kifogása, az itt és most hagyja abba az olvasást. Ugyanis ezt a szösszenetet is egy nagyváradi születésű ember írja, szóval ez nem lesz érv, különben is, ilyen alapon ki kéne dobni az ablakon Benedek Elektől Karácsony Benőn, Sütő Andráson, Szilágyi Domokoson keresztül Tamási Áronig mindenkit a Jelenkor Gőzhajójából, ami csak újabb őrülethez vezetne, nem is biztos, hogy politikailag ellenkező előjellel. Demeter született, ahol született, én is születtem, ahol születtem, nem érdem és nem bűn – nem állt módunkban értesíteni világra jövetelünk előtt a kedves jó mamánkat, hogy utazzon ide, vagy amoda, mint Karinthyban Babits Mihálynak, aki azért született szerinte Tolna megye székhelyén, hogy kijöjjön az alliteráció a „Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” verssorban.

Miután ezt elintéztük, lássuk, miről beszélek. Arról, hogy Demeter mester megint szép, hosszú interjút adott, most éppen a Heteknek, melyben megint provokatív dolgokat beszélt. Azt nekem senki ne mondja, hogy nem szándékosan teszi, öreg róka vagyok én a szakmában, észreveszem, ha manipulálnak. Most is ez történik, kizárólag azért reagálok rá, mert így legalább én írom meg, aki tudom, kivel és mivel van dolgom, félek is a többi kolléga ösztönös reakcióitól, ők ugyanis lehet, indulatból válaszolnak majd. Az pedig nem visz jóra.

Ráadásul Demeter Szilárd pont ezt szeretné elérni.

Végső soron „csak” két vérlázítást követett el, tehát elemezzük azokat, és tekintsünk el a többitől, amúgy is panaszkodik a sajtóra. Ez lesz a második pont, de előbb lássuk az elsőt, legyünk túl azon (nem időrendi sorrendben haladunk). Egészen új alapokra kívánja helyezni az irodalomfinanszírozást, ötletel, az a baj, hogy módjában is áll megvalósítani ezeket a fantazmagóriákat. Lássuk a medvét a HVG nyomán:

„Demeter Szilárd a hazai kortárs irodalmat ért kritikus megjegyzéseivel kapcsolatban elmondta, hogy rengeteg közpénzt költenek kultúrára, de jelenleg a „középszert” finanszírozzák, ami a versenyelőnyt csökkenti, mert mindenfelé mennek a pénzek. Arra a kérdésre, hogyha nem változna semmi, akkor is megérné ennyi pénzt belefektetni ebbe a rendszerbe, a főigazgató úgy reagált, hogy „nem venné el a pénzt az éhenkórász költőinktől, íróinktól”, mert úgy látja, hogy rájuk fér egy kis támogatás. Viszont teljesítménykényszer alá helyezné őket. Demeter elárulta, hogy most egy olyan finanszírozási modellen gondolkoznak, amelyben mindenki kapna egy alapösztöndíjat, és az kapna egy nagyobb ösztöndíjat, akinek a műveit egy független ítészekből álló bizottság jó minőségűnek ítéli. „Kicsit ilyen teljesítménybérezéses alapon” – tette hozzá.”

Ez – nem kell mondanom – sült baromság, mustár nélkül. De érteni vélem, mi neki a baja. Ő menedzselni kívánja többek között a magyar irodalmat is, és mivel állami pénzből teszi, időnként fel kell mutatnia valami eredményt. Csak irodalomban miféle mérhető eredményt lehet produkálni? Eladott példányszám? Arról már Csokonai megmondta, hogy „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. És ezt Demeternek is tudnia kell, hiszen írói álneve Tempetőfi (végigírtam az eddigi életemet, maholnap 54 éves vagyok, mégis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor használtam álnevet…) Nagy példányszámban bármit el lehet adni a medveállatkák nemi habitusáról szóló tanulmányt is, ha van rá állami megrendelés, és nem lehet eladni Rejtőt sem, ha nincs. Szóval, ez nem mérőszám, ez terjesztési kérdés. Azt megmondani, mi állja ki az idő próbáját, mi lesz maradandó, a delphoi jósda hatáskörébe tartozik, mely ez idő szerint görög felségterület: a magyar irodalom története tele van példával és ellenpéldával, nagy reménységekkel és azok teljes elsikkadásával, semmiből jött zsenikkel, üstökös-pályaívekkel, szóval, a jófene tudta volna megmondani például Örkény Egyperceseiről azok 1968-as megjelenése idején, hogy mekkora sikerük lesz, vagy a Sorstalanságról, hogy irodalmi Nobel lesz belőle. Érezni egy-két mai prózán, hogy száz év múlva is olvassák majd, csakhogy érezni lehet, de tudni – nem-

Viszont Demeternek eredményt kell mutatni, mihez kezd hát? Tervgazdálkodáshoz, bízva a marxi tételben, mely szerint a mennyiség idővel átcsap minőségbe. Keres egy olyan írói réteget, ami a rendszer számára még elfogadható, azt támogatná és helyezné teljesítménykényszer alá – sajnos, a „még elfogadható” írók többnyire az annyira fájlalt középszerhez tartoznak. Mindenesetre a féléves mérlegben eredménynek tűnhet a kiadott kötetek számának megugrása is. Megint más kérdés, hogy kik lehetnének ennek a haszonélvezői? Fizikailag nagy munkateljesítményre kevés írónk képes, hiszen nem ez a fontos az irodalomban, és ők is különböző műfajokban.

Sokat kereshetne például Nemere István (tán a legtöbbet) vagy Lőrincz L. László, csak ők a kényes ízlésű Demeter számára nem tartoznak az irodalomhoz (meg a rendszernek sincs belőlük semmi haszna). Moldova György is hihetetlenül sokat ír, ráadásul jól is – de ő meg el sem fogadná a PIM pénzét, szóval érdeklődve várom, kit lehet majd támogatni, aki tehetséges is, szorgalmas is, és politikailag is megbízható. Szerintem senkit, ahogy nézem, Demeter a bőrét menti, mert jön a rovancs. A nevére írt ingatlanok átkerülhetnek más, megbízható ember nevére, a PIM igazgatói székébe is kompromisszum útján került – elődjétől, Prőhle Gergelytől tudjuk, hogy azt másnak, Prőhle szavaival valami „futóbolondnak” szánták, a rossz nyelvek szerint Szakács Árpádnak vagy Raffay Ernőnek, csak meggondolta magát pártunk és kormányunk – de nincs Demeter farához hegesztve az a szék, ha nem teljesít, kikerülhet belőle.

Jó, most kitalálta ezt a zsdánovi módszert „írók, alkossatok remekműveket, de futószalagon!”, viszont hogy hírlelje el, honnét tudják a potenciális géniuszok, hogy mit várnak tőlük? Sajtó útján, csak a sajtó őt nem szereti, szóval nagyot, erőset kell mondania, olyant, ami átviszi mintegy mellesleg ezt az üzenetet is a hátán. Hát mondott, a mindenségit. Azt mondta az interjú során, „pofonütjük a közízlést” stílusban, miszerint:

„Tehát főként az ellenzéki sajtó eléggé szelektíven szokott kiragadni egy-egy mondatot, ezt egyébként a politikai újságírás természete, de néha azt látom, azt érzékelem, hogy nem értik, tehát még azt sem értik, amit leírtam, és amikor funkcionális analfabéta újságírók próbálják fújni a passzátszelet, az régen rossz.

Ettől persze felhördült a magyar sajtószakma, ugyanis vagy így gondolja, vagy sem (gyanús különben, hogy valamennyire őszinte), viszont ez nyílt provokáció. Ráadásul nehéz rajta a fogás, ugyanis a szakmai módszereket is kifogásolja:

„Visszatérve a magyar sajtóra, egyrészt ez a fika kultúra ez rettenetesen rosszat tesz, nem tudunk örülni annak, ami jó, tehát ami van, ami pozitívum, nem tudunk büszkék lenni a sikereinkre, inkább irigyek vagyunk a sikereinkre, és ez megmételyezi a társadalomnak a közhangulatát. Másfelől pedig főként a gonzó újságírás után kezdődött el, amit a Magyar Narancs a 90-es évek elején honosított meg, hogy ez az annál rosszabb a tényeknek újságírás. Figyeljünk oda a tényekre, rendezzük logikailag koherens láncolatban, hogy mi történik, hanem ilyen szelektív módon kiragadunk egy-egy tényszerűséget, amit inkább értelmezés, mintsem maga a ténynek a bemutatása. És valamiért meg akarjuk mondani, hogy a magyar újságíró az igazat akarja mondani, nem csak a valódit, csak azt felejti el, hogy az igazat mondani, az a költők feladata.”

Jó uram, én nagyon szívesen idemásolnám a teljes interjúját, nem csak „kiragadott” idézeteket, de ember el nem olvasná, legalább tíz oldal a terjedelme, annyit tehetek, hogy bemutatom a videót, akinek van hozzá kanala, nézze végig, hallgassa meg.

Még abban is kételkedem, hogy így, idézetekkel dolgozva is sokan végigolvasnák, amit írok – egy csonkítatlan szöveget nem lehetne lenyomni az olvasók torkán. Ennyit nem, mondhatja azt bárki. Ami a funkcionális analfabetizmust illeti, ne játssza a szende zárdaszüzet, maga nagyon is szándékosan beszél vad dolgokat, punk módszereket alkalmaz, provokál, épp azért, hogy idézhető legyen, mondhatni sajtóképes. 

A gonzóról: kell az, de nem csak az kell. Valóban, ez a műfaj első sorban a szerző személyes benyomásait mutatja be, ezért élőbb, emberközelibb olvasmányélményt ad, csak nem mindig alkalmazható. Mondok is egy példát: az afgán válságot napról napra végigírtam, nem kis munkával, az például maga volt az antigonzó, ugyanis nem voltak, nem is lehettek személyes élményeim. Mentem volna én Afganisztánba, hogyne, csak miből? A Telextől egy kolléga ki is ment, meg is írta, sokra nem jutott, bár kapott érte egy megérdemelt, rangos szakmai díjat, amihez gratulálok: de ő sem a gonzó műfajában tudósított. Viszont amikor bemutatták Beethoven Tiezdik Szimfóniáját idén ősszel, amit egy mesterséges intelligencia írt, arról részben gonzót írtam, ugyanis voltak személyes benyomásaim, részt vettem a bemutatón. Szóval van, amiről lehet gonzót írni, van, amiről kell és van, amiről nem lehetséges. Ahol például adatokkal dolgozunk, számokkal, csapatmozgásokkal, összecsapásokkal, ott inkább csak félgonzót lehetne, amiben az információk is benne vannak azért – de azt is csak a helyszínről.

Tehát a magyar újságírás, az gyakorlatilag költészet, de annak viszont rossz.”

Uram, semmi akadálya, hogy mutassa meg, hogyan kell jól csinálni. Történetesen figyelemmel kísértem publicisztikai munkásságát az Origo és a Kontra, időnként a Mandiner hasábjain: egészen pontosan ugyanazokat a módszereket használta, amiket most kifogásol. Szóval jobbat maga sem tud, ráadásul teljesebbet sem írt soha, sehol nincsenek a hosszú, kimerítő, mindent körüljáró írások, mindig megállt maximum három flekknél. Hogyne állt volna meg, azt akarta, hogy olvassák.

Hát hiszen itt is a baj, többek között. Magyarul újságot írni és abból élni nem akkora élvezet, mint amekkorának Demeter székéből tűnik, ugyanis tekintenünk kell a dolog gazdasági oldalát is: fontos az olvasottság, az olvasó pedig sajnos rövid, informatív, azonban ráadásul szellemes írásokat követel (már rég nem kér, már követel), ingyen, és ha lehet, a saját politikai világnézetének tökéletesen megfelelő módon. Már ezt teljesíteni is lehetetlen: nem lehet valami egyszerre rövid és informatív. Szellemes lehet ugyan, de mindenkinek egyszerre eltalálni a politikai ízlését megint csak képtelenség volna, aki X-et isteníti, az nem fog örülni már annak sem, ha egyáltalán megemlítjük Y-t, és naponta sok olyan igény érkezik, hogy mivel ne foglalkozzunk, ezzel szemben viszont mivel foglalkozzunk inkább – érkezik politikustól viceházmesterig mindenkitől, nekem a kedvencem az volt, amikor egészen komoly politikai izék követelték, hogy akkor is írjunk a Pegasus-ügyről, ha nincs mit. Aztán lett mit, de a hírt nem mi „csináljuk”, nem mi találjuk ki, akármennyire is volna rá igény. Nem léphetjük át a vékony határvonalat a tények és a vágyak között: vagy, ahogy maga mondaná, a próza és a költészet között. Dehogy költészet, még csak az kéne nekünk, meg a hanyatt esés.

Másfelől jön Demeter Szilárd, és sebészi pontosságú, tárgyilagos, terjedelmes írásokat követel, zsinórmértékül Tamás Gáspár Miklóst ajánlva: jó is lenne, ha ő volna általában a zsinórmérték a magyar sajtóban, én is nagyon szeretem, csak akkor a magyar sajtó becsukhatná a boltot. TGM-nek én is nekikészülök, kezem ügyébe teszek egy kávét, pipára gyújtok hozzá, mert nem tíz perces olvasmány, nem is veszem elő metrón vagy sorban állás közben, és valljuk meg: kevesen olvassuk. Pont, mert nagyon igényes, az olvasók kilencven százaléka ki is hagyja emiatt (meg mert nincs ideje végigolvasni). Persze, hogy Demeter sem azt szereti, amit ő maga szokott írni, pedig nem tehetségtelen a sajtóhoz, ha nem is nagyon tehetséges, hanem TGM-et – de akkor várja el mástól, hogy eljusson azokba a magasságokba, ha majd egyszer ő is járt ott.

És, ami ennél több: ha még meg is élt abból, amit ez úton keresett.

Összegezzük: Demeter Szilárd kitalált egy elvet, mely szerint futószalagon várja a korszakos remekműveket, akár még fizetni is hajlandó értük. Sajnos a zsenik nem tolonganak.

Ezek után pofon ütötte a magyar sajtót tokkal-vonóval, mindenestől, hogy híre menjen az ötletének és megkezdődjék a tolongás az előszobájában. Van rá egy fogadásom, hogy vagy nem nő meg a népsűrűség őnála, vagy ha megnő, nem úgy, ahogy azt szeretné, a középszer vagy a dilettánsok lepik majd el a terepet.

„De sikerült?”

Sikerült, most a kocsmában mindenki csípőből tüzel és az okos ember óvakodik a gellert kapott golyóktól, úgy pattognak, mint a jégeső. A provokáció sikeres volt, a terv sikertelen lesz, mert rossz, beteg, alkalmatlan.

Van az úgy, Demeter uram.

Ennyit Tempetőfiről.