Megyesi Gusztáv: Népszabadság

Posted by

 

Megjelent az Élet és Irodalom Publicisztika rovatában 2016. október 14-én.

Ezek rohadt, szemét, gané állatok. Zsidó, buzi kommunisták. Fasiszta nácik. Földbe kell őket döngölni. Ha már Kun Béla nem végzett velük. Ha már Szamuely Tibor sem.

Ízlelgetjük ezeket a szavakat, de elég nehezen írjuk le őket, nem esnek jól. Valamikor úgy gondoltuk, az ilyen szavakat jólesik majd leírni, a tiltott gyümölcs izgalmával kóstolgatni őket a papíron, enyhe pír költözik az arcunkra, megnő az adrenalinszintünk, a végén boldogsághormon tölti ki minden porcikánkat. De sajnos nem így tanultuk. Légy úriember a kéziratpapíron, leplezd indulataidat, az olvasó háborodjék fel könnyű, elegáns szöveged olvastán, ne pedig te, ha a szöveg indulatos és alpári, vesztettél; ezt tanították nekünk a legjobbak példáján.

Ezek ma nem azok az idők. Úgy látjuk, rosszul állnak a lábukon a gondos szövegek. Most, hogy bezárták a Népszabadságot, ahová több mint másfél évtizeden át írtunk szombatonként, szörnyű indulatok feszülnek bennünk. S a felismerés, hogy tán mi is hibásak vagyunk. Hogy az a stílus, amelyre tanítottak, s korosztályunk legjobbjai ma is így írnak, sőt amit a legjobb fiatal kollegák is művelnek, nem kell senkinek. A szellemesség, a találó hasonlatok, az irónia, a szarkasztikus humor, az irodalmi igényesség, a személyiség fedezete. Hogy ezért veszik egyre kevesebben a lapot. Hogy a korszerű újságírásban, mint az ötös számú párttagkönyv tulajdonosának munkásságában ki van mondva kertelés nélkül az igazság: hogy aljas, szemét aminosav-gyűjtemény, hazaáruló buzi kommunista, disznó állat, orgoványi erdő. Ez volna a szókimondás, az igazság fölfejtése. Ezek így beszélnek egymás közt, ez a stílusuk, s ez az érvrendszerük.

De nem megy. Leírjuk, hogy aljas buzi kommunisták. Vagy fasiszták. Nincs benne izgalom. A geci szót is leírjuk, de aztán gyorsan kihúzzuk, pedig ez a szó polgárjogot nyert nemrég a nagypolitikában. De itt nincs helye, mert nincs tétje se, kockázata és következménye sem. Leírjuk, s azonmód el is tűnik a papírról. Tán, mert ha leírjuk is, semmi felelősséget nem vállalunk érte. Unalmas, lapos. És már a kocsmában se. Hiszen bárki elkiálthatja magát az éjszakában, hogy rohadt szemetek, fasiszták (bolsevikok), bolsevikok (fasiszták), buzi zsidók, ezek már ki vannak lőve. Nem másoljuk őket, csak ezért nem érdemes tollat, papírt húzni magunk elé.

A szemét, buzi, zsidó kommunistában semmi félelmetes nincsen. Tudjuk magunkról, amikor a képünkbe vágják, amikor a publicisztikáikban, a hozzászólásaikban nekünk címezve leírják. S nem is csak tehetetlen gyűlöletükben, igénytelenségükben írják. Ezek félnek. Félnek a szellemes mondattól, az iróniától, az egyik azért fél, mert nem érti, a másik azért, mert nagyon is érti. Nagyon félnek a nagyon írni tudó kollegáktól, rettegnek a jó írástól, s nemcsak azért, mert ők maguk nem tudják művelni, hanem, mert a jó írás megsemmisíti őket, a hazugságaikat. Megszűnnek fontosnak lenni. Nemcsak az a veszélyes lap, amelyik napról napra leleplezi a csalásaikat, hanem amelyik ezt igényesen is teszi, számukra követhetetlenül. A butábbja nem ért belőle semmit, csak azt érzi, hogy meztelenre van vetkőztetve, és röhögnek rajta. Az is félelemmel tölti el őket, hogy ha a népek nem is látják ezt egyelőre, mert nem olvasnak, elbújnak a világ elől, előbb-utóbb s nagyon hamar mégiscsak tudomást szereznek mindenről, és akkor vége.

Egy valamire való szerkesztőséget, a jó és igaz írást bezárni nem lehet. Az kibújik a réseken, kiszökik az ablaküvegen át is, és terjeszti, megsokszorozza önmagát; s általa a dolgok végül a helyükre kerülnek.