A 70 éves Waszlavik „Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Ullmann Mónika” László mesél

Posted by

Papp Máté
>Képzeljük el, hogy a késő nyolcvanas években az osztrák fővárosban töltünk egy napot, és elsuhan mellettünk egy Velorex elnevezésű járgány, amire a következő szöveg van kurta betűkkel felfestve: „A kelet- és összeurópai rocksámán felkeresi Bécset a nyugati kultúra megtisztítása végett”. Waszlavik „Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Ullmann Mónika” László ma hetven esztendős, úgyhogy felkerestük, és hosszan beszélgettünk vele.

Miként lettél „Gazember”?
– A Gazember nevet, ha jól emlékszem, a nagybátyám adományozta nekem, és tényleg illett rám abban az értelemben, hogy fordított jelentéssel bírt. Mivel az egész családom aranyembernek tartott, ezért ő ironikus jóindulattal kezdett így szólítani. Később rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez a név, csak ki kell terjeszteni a jelentéstartalmát az akkori társadalmi rendszerre, amiben ugye semmit nem lehetett a nevén nevezni, mindent így vagy úgy, de hímezni-hámozni kellett. A rockzenében és az irodalomban egyaránt virágnyelven írták a társadalomkritikus szövegeket. 

És a Petőfi?  Nem kizárólag az emblematikus bajuszod indokolta, hogy Petőfi Sándor (név)örökösének tekintsenek.

– Nagyon perifériásan érintett akkoriban a rock, inkább a népzene fogott meg, az apám pedig játszott magyar nótát, sramlit, sváb és szerb eredetű zenét is, illetve bármi mást, amire nagy volt az igény abban az időben. Egyetemista koromban kezdtem kicsivel komolyabban zenélgetni, és bár szerettem volna számítógépes mérnök lenni, ilyen képzés még nem volt akkor Magyarországon, ezért Lembergbe ‒ akkor még úgy mondták: Lviv-be ‒ mentem, mivel itthonról akkor egyedül ebbe az ukrán kisvárosba lehetett jelentkezni mérnöki egyetemre. Ennélfogva elég sok magyar egyetemistával ismerkedtem meg ott, akik között voltak zenészek, és alapítottunk is egy elég kezdetleges együttest.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az egyetem elvégzése után már népzenei jellegű együttesem volt, akikkel egyébként az Aquincum környéki gázgyárban próbáltunk, ott, ahol annak idején Deák Bill Gyuláék is gyakran megfordultak, de még ezzel a formációval is ki-kipróbáltunk majd’ minden zenei műfajt, körülbelül egy év alatt. Felmértem a helyzetet, tudhattam, hogy mi az, amit az elődeink már véghez vittek, és arra jutottam, hogy ha valami újhoz akarok kezdeni, akkor mindezt (mint mintát) el kell felejteni, a rockzenei hagyományt magam mögött kell hagyni, és azokhoz a gyökerekhez kell visszatérni, amelyek még érintetlenebbek, és még sok új hajtást lehet rajtuk felfedezni. Így tértem vissza néhány éves kitérő után a népiességhez, és erre a zenei eszmélésemtől eredő ívre utal a Petőfi becenév.

Hogy kerültél a Bizottságba?

Rájöttem, hogy nem érdemes alkudozni, és botrányzenekart alapítottam. Ez volt a Bizottság együttes. Budakalászon laktam ekkoriban, de az öcsémék révén ismertem a szentendreieket, vagyis azt a helyi, képzőművészekből álló közösséget, akik már korábban is különböző botrányos performanszokkal szereztek maguknak hírnevet. Megkerestem őket, mert láttam, hogy alkalmasak lennének arra, hogy benevezzenek velem a következő országos amatőr rockzenei versenyre, de nem azért, hogy komolyan megmérettessük a tehetségünket, hanem hogy meghackeljük a rendszert. Csináljunk egy olyan botrányt, amit talán még a televízióban is közvetítenek. Zámbó Öcsi barátomat bíztam meg azzal, hogy keressen nekünk nevet, és írja meg a zenekar önéletrajzát. Olyanokat írt, hogy az egyébként is provokatív elnevezésű Bizottság korábban Mágikus Mészárszék, Bumeráng Bumeráng Buddha Bigband, Lengő Musztáng neveken működött, meg hogy az együttes filozófiája a Szentendre fölött éjjelente megjelenő négyfejű szörny egyik fejében született meg, ez pedig az úgynevezett edvinizmus, vagyis az E/4, és ezt kívánja képviselni a Bizottság

Na, erről én semmit nem tudtam, de ő beadta ezt a szöveget a zenei törekvéseink ismertetéseképpen. Akármilyen szolidan is játszottunk magunkhoz képest, a zsűri megsejthette, hogy mire megy ki a játék (talán Bródy-t kivéve, aki odajött hozzánk az előadás után, és megveregette a vállunkat, mondván, hogy szuper, nagyon jó, biztosan találkozunk a döntőben), és nem jutottunk tovább, így sajnos nem tudtuk megvalósítani azokat a főleg Bernáth/y Sándortól származó ötleteket, hogy a döntőben mindenekelőtt értékeljük a zsűri munkáját, majd fújjuk le őket Krasznaja Moszkvával, de az a legkevesebb, hogy beszórjuk őket púderrel, merthogy úgyis porhintés folyik ebben az országban, és voltak még ehhez hasonló remek ötletek, viszont Zámbó Öcsi szavaiból a zsűrielnök valószínűleg előre kiszagolta a púdert…

Fotó: Fortepan / Ambrus Tibor

Később a Beatricével kellett bizottság elé állnotok, hiszen csak így kaphatott a zenekar az ORI-engedélyt. 1981-ben, amikor új tag került az együttesbe, úgymond ellenőrizni kellett, hogy jogosultak vagyunk-e még színpadra állni. Egyébként az esetek többségében nem hívták be a zenekarokat, csak kiküldték nekik a papírokat némi formalitásért cserébe, de azokat muszáj volt meghallgatniuk, akiktől tartottak, vagy akiket egyszerűen nem értettek. Úgyhogy minket természetesen behívtak ‒ az egyébként rendkívül szofisztikált, tudományos terminológiával megírt kérvényünk ellenére, amelyben Feró az együttes új, elektronikus zenei arculatának általam mérnöki munkával kifejlesztett, egyszerre analóg és digitális voltát fejtegette ‒, de ezt nem igazán akartuk komolyan venni. Mindeközben megbeszéltük a koncepciót, mert Feró csak annyit mondott nekem előző nap, hogy készüljek valamivel, úgyhogy hirtelen felindulásból kimentem a MÉH-telepre, és vettem egy piros lavórt, mondván, hogy ez jó lesz hangszernek. Feró a vizsga előtt készült el a tervvel, amibe minket ugyan nem avatott be, de leküldött valakit a boltba, hogy hozzon damilt, vécépapírt meg filctollat. Annyit beszéltünk meg, hogy két számot fogunk játszani, az elsőnek talán Budapest volt a címe, már ez sem volt jó semmire, elég bonyolult felépítése volt, de ebben valamennyire lehetett érzékelni azért, hogy hol van a ritmikai egy (Feró ezzel akarta demonstrálni, hogy tudunk mi zenélni is, ha akarunk), a főmű azonban az Olajválság című kéttételes darab volt, amit Feró úgy konferált fel, hogy első tétel: Keleten a helyzet kulcsa, második tétel: Keleten a helyzet változatlan. Ezt követően pedig belecsaptunk a húrokba (én a lepukkant NDK-s orgonámba, illetve egy magam gyártotta szintetizátorba), és ekkor teljes kakofónia, abszolút káosz következett, amiben sem ritmus, sem dallam nem kapott helyet. Egy idő után Feró intett nekünk, hogy halkuljunk el, majd a mikrofonállvány elé letette a piros lavórt, majd mindenki megdöbbenésére megjelent egy szaxofonnal, ráerősítette a damilt, a másik végéhez rögzítve volt a vödörbe dobott – és a filctollal előzőleg kidíszített, kígyómintás – vécépapír, majd a mikrofonállványon keresztül, illetve bizonyos improvizatív, keleties kígyóbűvölő dallamok segítségével kihúzta a vödörből a kígyót, mi pedig csendben, kíváncsian figyeltük a produkciót. Végül valahogyan visszaeresztette a helyére a papírt, és intett, hogy rázendíthetünk, úgyhogy még egy darabig a keleti helyzet változatlanságával nyomtuk tovább a számot, aztán egyszer csak leálltunk. Erre persze iszonyú felháborodás támadt a zsűriben, valami rockzenész rögtön fel is ugrott a székéről, hogy hát ez mégse járja, és nem volt elragadtatva a miniszterhelyettes sem, viszont volt egy beépített emberünk, nevezetesen Gonda János, aki akkoriban híres dzsessztörténész volt, és ő, miután felmérte a helyzetünket, azt tanácsolta zsűritársainak, hogy tekintsenek el attól a szabálytól, hogy csak az az együttes kaphatja meg az engedélyt, amelyikre minden zsűritag rábólint, ugyanis, mondta, világszínvonalú produkciónak lehettünk szem- és fültanúi, mégpedig a színházi dzsessz műfajában, aminek már nyugaton is nagy keletje van. A miniszterhelyettes azzal próbálta megvétózni a döntést, hogy az énekes rágózott az előadás közben, ami elfogadhatatlan illetlenség, de a szakvéleménnyel nem tudtak mit kezdeni, így megkaptuk az engedélyt.

 beatkorSzaki blog