Posted by Huszár Ágnes
>Az ember hajlamos a történelemre mint régmúltra gondolni. De honnan tudjuk, mi történt a születésünk előtt többszáz vagy ezer évvel? A múlt tanúitól, akiknek elbeszélését a történetíró lejegyezte. De csalhatatlan-e tanú szeme?
Vagy: láthat-e minden lényegeset? Nem is a látás vagy a hallás fiziológiai képességének a kiválósága az, ami jó tanúvá tesz valakit, hanem a lényegest a lényegtelentől való elválasztás tudománya, maga a gondolkodás. E nélkül az ember tájékozatlan marad, Fabrizio del Dongóként csetlik-botlik a világtörténelem leghíresebb csatájának peremvidékén. De szerencsére kézen fog bennünket a történész szerző, s megmutatja, hogyan kapcsolódik össze közérthető tudássá, követhető elbeszéléssé a sok esetleges, diffúz tapasztalat. A történészek a csataképek festőihez hasonlóan egy olyan pontból láttatják az eseményeket, amelyből az okok és következmények összefüggésében értelmeződik a cselekvéssor dinamikája.
A mindenkori jelen embereit a múlt persze ritkán érdekli pusztán a megismerés kedvéért. A történelem tanítómesteri voltáról keletkezett számos mondás arra utal, hogy az emberek tanulni akartak a múltból, analógiákat kutattak a hajdanvolt és a jelen között, példaképeket kerestek a „régi dicsőség” homályában. Ahogy Le Goff mondja, a múlt „a vallási, a morális, a politikai értékek hordozója”.Gábor György az emlékezet és az identitáspolitika kapcsolatáról szólva az emlékezés helyeinek kitüntetett jelentőségét említi A történelem tekintete című munkájában. A jeruzsálemi Siratófal az oda zarándokoló zsidók számára nemzetalkotó szimbólum, amely a területi szétszórtság, a szegregáció miatt kivételes jelentőséggel bír. A kollektív emlékezet éppen a szimbolikus helyek meglátogatása és a közös jelképek fenntartása révén őrzi meg a közös eredet, a múlt és az összetartozás tudatát.
I. sz. 66-tól 70-ig tartott a Római Birodalom hadjárata Júdea ellen, ennek volt a következménye Jeruzsálem pusztulása és a zsidók szétszórattatása. A zsidó háború története azért roppant tanulságos a kollektív emlékezet alakulása szempontjából, mert sok, egymástól független forrás – Josephus Flavius, Tacitus, a rabbinikus és a keresztény visszaemlékezések – ad hírt róla. Ezek a feljegyzések nemcsak a háborús események értékelésében térnek el egymástól, hanem a megközelítésben is. Míg a történeti események értelmezője a történész, a transzcendens üzenetek megfejtője a bibliai szövegek értelmezője, az exegéta.
Különösen izgalmas Maszada erődjének, a zsidó háború egyik legfontosabb csata-színhelyének a története. Bár írásos források részletesen leírták a helyszínt és a történéseket, különös módon csaknem kétezer évig mégsem találták meg. Amikor aztán a gondos régészeti feltárás igazolta az írott forrásokat, akkor vált Maszada hős védőinek története pozitív mítosszá, a hazafias áldozatvállalás szimbólumává, az izraeli nemzeti öntudat forrásává.
A zsidó háború római és keresztény szerzőktől származó leírásában is megnyilvánul a megtámadott nép ellen megnyilvánuló ellenszenv, a judeofóbia. Ennek legfőbb oka elkülönültségük és istenhitük sajátosan absztrakt formája. Míg a császárkori Rómában a meghódított népek isteneit és vallásuk elemeit egyfajta kényelmes és pittoreszk szinkretizmusban oldották fel, a zsidók ábrázolhatatlan és kiismerhetetlen Jehovájával ezt nem tehették meg.
Sajátos ellentmondás, hogy bár a kereszténység a judaizmusból sarjadt ki, Jézus Krisztus pedig Dávid király házából származik, a két vallásos hit évszázadokig ellenséges viszonyban állt egymással. A legrégebbi és legnehezebben eltűnő keresztény vád a zsidók ellen az, hogy nem ismerték fel Jézusban a Messiást, kiszolgáltatták őt üldözőinek, részük volt az istengyilkosságban. A gyűlölet odáig terjedt, hogy némelyek egyenesen minden rossz képviselőjét, a megtestesült Gonoszt, az Antikrisztust látták a zsidókban.
A reformáció gondolkodása elmozdult erről a pontról, a prédikátorok sokszor hasonlították magukat és híveiket a választott néphez. Ugyanakkor ebben a körben is találunk durva antijudaista megnyilvánulásokat, például Luther késői írásaiban.
A keresztény antijudaizmusnak hivatalosan csak a II. Vatikáni zsinat az 1965 októberében kihirdetett Nostra aetate kezdetű dokumentuma vetett véget, amelyben az olvasható, hogy Krisztus egyházának hite „és választottságának gyökerei a pátriárkákig, Mózesig és a prófétákig nyúlnak le”. II. János Pál pápa aztán 1986-ban megtette a földrajzilag rövid, de történelmileg annál jelentősebb utat a Vatikántól a római Nagy Zsinagógáig. Ezzel hivatalosan is megköttetett a béke a legnagyobb keresztény felekezet és a zsidóság között.
Sajnos, közben a 19. században megszületett az antik judeofóbiától és a keresztény antijudaizmustól alapvetően különböző gondolatkör, az antiszemitizmus. Erre leginkább az a jellemző, hogy nem népként tekint a zsidóságra, a judaizmusra pedig nem mint vallásra. A zsidóságot fajnak tekinti, mégpedig alacsonyabb rendű és kártékony fajnak a magasabb rendű, úgynevezett árja fajjal szemben. A biologisztikus szemléletű antiszemiták nem a vallást támadták, hanem az embereket, gyűlölt ellenségként üldözték még a hitüket nem tartó zsidókat is.
A 20. század legnagyobb tragédiája, hogy a nemzetiszocializmus, amelynek középpontjában a rasszizmus, az antiszemita gyűlölet állt, egy több tucat milliós közösséget fertőzött meg. Hitler őrült világhatalmi törekvései pusztító háborúba és a történelem legnagyobb arányú és legbrutálisabb népirtásába torkolltak.
Minden biztató mondás dacára úgy tűnik, az emberiség nem tanul a múltjából, újra és újra elkövet hasonló hibákat. Nem ugyanazokat, hiszen a fegyveripar és a haditechnika sokszorosára növeli az áldozatok számát. Egy régivágású terrorista tőrrel vagy puskával gyilkolt, gyújtóbombákat vagy Molotov-koktélokat dobott kiválasztott ellenségére. Manapság hatalmas repülőgépeket irányítanak fegyverként a mit sem sejtő áldozatok felé. Egy névtelen terrorista merényletének bárki lehet áldozata. Napjaink terrorizmusa kiszámíthatatlan fenyegetésként sötétlik az emberiség horizontján.
Könyve utolsó fejezetében a szerző tárlatlátogatásra hív bennünket. A múzeumok falain látható történelmi tablók korszakos eseményeket örökítenek meg. De mennyire hitelesek ezek az ábrázolások? Az épületek, a szobabelsők és ruhák többnyire későbbi korok látványvilágát tükrözik. A történelmi szereplők szándékai és motivációi is a festő korának gondolkodásmódján keresztül szűrődnek át. A romantika történelemszemlélete, amelyben ezek a festmények születtek, alapvetően bízik a szabadság által lehetővé tett haladásban. Ez az optimizmus sugárzik felénk ezekrtől a hatalmas vásznakról.
A Titus és Berenike szerelméről és szükségszerű elválásáról szóló színdarabok, festmények például a római birodalom politikájának lényegére világítanak rá: a hatalom megőrzésének titka az idegennel szembeni bizalmatlanság. A birodalom magába fogadta a távoli provinciák sokféle hitű és bőrszínű lakóit, de nem engedte őket a hatalom birtoklásának közelébe. Ezért kellett a zsidó Berenikének távoznia imperátor szerelmének közeléből.
Racine verses drámájában így fogalmazódik meg a konfliktus:
„Róma törvénye nem tűri – ki tudja, miért? –
Vegyülni idegen vérrel római vért,
S olyan násznak, amely megsérti ezt az elvet,
Nem ismerheti el törvénytelen gyümölcsét.”
Ez jól példázza, hogyan képesek a szépirodalmi és a képzőművészeti alkotások a maguk érzéki valóságában régi korok konfliktusait elénk vetíteni.
Gábor György elbűvölő vezetőként irányít bennünket a mútba vezető úton. Tudása nem elbizonytalanítja az olvasót, hanem önálló gondolkodásra ösztönzi. Szikrázó szellemességgel mutat fel meghökkentő összefüggéseket és cáfol meg elfogadott közhelyeket. Tegyük fel a könyvet a polcunkra, sokszor a kezünkbe vesszük még.
Gábor György a saját könyvéről
És akkor legyen most ez itt a reklám helye…
Egy olyan országban, ahol bűnnek számít és a legprimitívebb gúnyolódás tárgyává válhat – elsősorban és aligha véletlenül persze kripto-keresztény és pszeudo-nemzeti körökben –, ha egy ifjú apa hordozókendőben öleli magához újszülött gyermekét, vagy ahol arról születik iromány, hogy az ellenzék tagjai milyen ruhát öltenek magukra egy nyári kerti zsúron, továbbá ott, ahol egy intellektuális eszme- és lélekfutár Magyarország legfőbb gondját abban ragadja meg, hogy a francia elnök a magyar ellenzék képviselőit bizonyára a nagykövetség biztonsági szolgálatának pihenőhelyiségében fogadta, ráadásul Dobrev Klára a retiküljét maga mellé helyezte, a pamlag mellett, le a földre (!!!), végezetül ott, ahol a nevét Kálmánról Philipre magyarosító agytröszt, aki a Kossuth téri népszámlálásban viszonylag gyengének mutatkozott, ám a saját lóversenypályáján összegyűlt lószart a katolikus templom mellé helyezte el, Heller Ágnes filozófiai életművét van bátor minősíteni, pusztán azért, mert Heller szobrot kapott az EU brüsszeli épületében, szóval ebben a szubhumán környezetben elmondhatatlanul jó érzés, hogy az év végéhez közeledve az a könyvkiadó, amelyhez a szerző még múlt év végén becipelte szellemi újszülöttjét, magához ölelve, féltőn és aggódva, nos tehát a Typotex Kiadó, amely idén 51 könyvet jelentetett meg, a mai napon a szerzői közül engem választott az év szerzőjének.
A Typotexnél a korábbiakban jelent már meg könyvem, az egyiket Vajda Mihállyal kettesben szerkesztettük, a másikat három barátommal és kiváló kollégámmal, Heller Ágnessel, Bacsó Bélával és Gyenge Zoltánnal négyesben írtuk, azaz eddig is volt fogalmam arról, milyen helyre viszem, s milyen gondos kezekre bízom az újszülöttet.
A könyv (amelyet Fenyves Katalin szerkesztett) nem volt egyszerű eset: héber és görög karakterekkel, gazdag képanyaggal, rengeteg lábjegyzettel teli, ám a kiadó, s Horváth Balázs barátom, a kiadó főszerkesztője, gondos és figyelmes munkával olyan végeredményt állított elő, amelyet büszkén ölelek magamhoz, dacára apa-, férfi- és szerzői mivoltomnak.
Büszke vagyok, hogy a kiváló kiadó, a Typotex az év szerzőjének választott, ezúton is köszönöm mindannyiuknak!