„Mi máshová tesszük a hangsúlyt!”

Posted by

A bukaresti sajtópalota, a Scinteia Ház szárnyépületében meghúzódó szerkesztőség a romániai magyarság egyik leghatásosabb közművelődési intézménye. A lap elsősorban a hasábjain megjelenő írásokkal hat, de igen gyakran azzal is, hogy ki-kilép a nálunk megszokott újságszerepből.
Mert például ahhoz, hogy igényeinek megfelelő tudományos publicisztikát közölhessen, először tudományos publicistákat kell „előállítania”. De szövetkezik képzőművészekkel és színházzal, állandó képtárat alapít vidéki kisvárosban és – ha szükség van rá – akár egy előadóművész Ady-estjét is szervezi. Sőt rendezett már országos igényfelmérést is – az Electrecord hanglemezkiadó kérésére. E munka eredményeként két tucat magyar nyelvű hanglemez került a boltokba.

Mi az ÉS-nél így nevezzük: „bukaresti testvérlapunk”. Ez igaz is, ám A Hét – széles érdeklődési köre okán – az Élet és Tudomány, a Magyarország, sőt még a Film-Színház-Muzsika testvérorgánuma is lehetne. Egg több ok arra, hogy a lap profiljáról és szerepéről beszélgessünk a főszerkesztővel, Huszár Sándorral.

– Úgy tudom, A Hétnek nincs előz­ménye a romániai magyar sajtóban.
– A magyarban nincs. A ro­mánban van: a Comtemporanul (Kortárs), amely már kilencven-valahány éves hagyományokkal dicsekedhet, öt esztendővel ezelőtt, amikor Gálfalvi Zsolttal, a korán elhunyt Földes Lászlóval és az er­délyi városokból összeverbuvált, jobbára fiatal munkatársaimmal ezt az előzmény nélküli lapot hangoltuk, a román kollégák tapasztalata nagy segítségünkre volt.
– Kérem, vázolja fel A Hét arculatát.
– A lapfej alatti szöveg szolgál némi magyarázattal: társadalmi-politikai-művelődési hetilap. Ebből következik az a sajátossága is, hogy a társadalmi gondolkodás széles skáláján mozog. Foglalkozunk bel- és külpolitikával, irodalommal és művészetekkel. A lap több mint egynegyede tudományos publicisztika, adunk világkitekintést, „Századunk” oldal felirattal memorialisztikát. Rendszeresen je­lentetünk meg riportokat, interjúkat, ankétokat – jó részük szociológiai igényű. Fogalmazhatnám úgy is, hogy egységes képet igyekszünk nyújtaná a romániai társadalom­ról és a világról.
– A Hét tehát értelmiségi réteg­lap?
– Bár a lap egyes anyagainak megértése némi előképzettséget igényel, mégsem csupán egy réteghez szólunk. De különben is: tekinthetjük például az érettségit értelmiségi kritériumnak? Végtére is gyakori az érettségizett munkás. Mindenesetre a társadalmi fejlődés nekünk dolgozik, hisz’ rövidesen kötelezővé válik a tizenkét osztályos oktatás.
– Ezek szerint a világ dolgai iránt érdeklődők lapjáról van szó,
– Talán ez a határozatlan meghatározás fejezi ki a lényeget. S ez olyan értelemben is igaz, hogy szeretnénk olvasóinkban ébren tartani az érdeklődést az ország s a világ szellemi mozgásai iránt. Mi több, hitvallásunkból is rekedt e meghatározásba valami – féljük és üldözzük az elfásulást, a közönyt, a köldöknézést
– Voltaképpen milyen helyet foglal el a lap a romániai magyar sajtóstruktúrában?
– A romániai magyar művelő­dés a két világháború között bizonyos egyoldalúságot mutatott, amit mi irodalomcentrizmusnak neveztünk. A romániai magyar ugyanis főleg az irodalom közve­títésével jutott általánosítható, vi­lágképét alakító információhoz, gondolatokhoz. Az irodalom fejez­te ki a kor lelkületét, mozgásirá­nyát, a haladás ügyéért folytatott drámai küzdelmet. Azzal tett szert primátusra, hogy a nemzetiség létérdekeinek szószólója lett. De az egyoldalúságnak nyilván sok más oka is van. Az egyik például,hogy intézmények híján a tudomá­nyos gondolkodás nem tudott kul­túraalakító tényezővé válni. Aztán a hatvanas évek végén a kolozsvári Korunk hasábjain fogalmazódott meg az a régóta lappangó vélemény, hogy a művelődési egyoldalúság akadályozhatja a magyar nemzetiségű dolgozók tár­sadalmi beilleszkedését. Elvégre a tudományos-technikai for­radalomban élő ember nem értheti meg korát, ha nem ismeri – legalábbis az általánosítások szintjén – a tudományos eredményeket. De maguknak a művészeteknek is szükségük van a tudományos gondolkodás megtermékenyítő hatására, hogy a kor színvonalán jelentkezhessenek.

Erre a felismerésre – amihez mellesleg személy szerint nincs közöm, sőt írófülemnek eleinte nagyon is gyanúsan csengett – nagyon büszke vagyok. Közgondolkozásunk életerejét és felelősségérzetének magas fokát látom megtestesülni benne. Példája egyben annak, hogyan, milyen magától értetődően torkollik a nemzetiségi önismeret folyója a társadalmi ismeretek széles folyamába.
– A Korunk-vitának tehát volt némi gyakorlati haszna.
– Nem annyira a Korunk közleményeinek, mint inkább a velük párhuzamosan beérett közösségi gondolatnak. Nem véletlenül esik erre az időszakra – a hatvanas évek végére, a hetvenesek legelejére – az RKP Központi Bizottsága titkárságának számos, művelődésünk határait tágító intézkedése. Többek között így jött létre – szinte egyszerre – három fővárosi magyar intézmény: a televízió magyar nyelvű adása, a Kriterien néven Magyarországon is jól ismert nemzetiségi könyvkiadó, valamint A Hét. Talán ez a történelmi áttekintés jobban körvonalazza lapunk helyét a már említett sajtóstruktúrában. Azért jobban, mert a feladataink nagyságát mutatja és feledteti hiányainkat, gyarlóságunkat.
– Pontosabban mire gondol?
– Az önalakítás gondjára, öté ve alakult a szerkesztőség és még mindig nincs kész, és – remélem – még sokáig nem lesz készen. Hogy visszatérjek a tudományos publicisztikára, meg kell találnunk a hangot, amely eléggé érthető a javarészt humán alapozottságé olvasó számára, s amely mégsem kuriózumokat vadászó úgynevezett tudománynépszerűsítés. Talán észrevette, hogy ezt a fogalmat nem is használtam, inkább vállaltam a kevésbé körvonalazottnak tűnő tudományos publicisztikát. Ez nemcsak hangütés kérdése, hanem munkatársi probléma is. Nekünk nincs Marx Györgyünk, de fél évtized alatt csaknem száz új név jelentkezett a lapban. Az eljutni az olvasóhoz persze gond és parancs más területeken is. Van hat magyar színtársulatunk. Egy-egyelőadást pár ezer ember lát, a többi akkor sem nézhetné meg, ha akarná. Csakhogy szabad az olvasók töredékének írni? Nem kell megpróbálni mindent, hogy a cikk tegye közös élménnyé azt, ami valójában nem lehetett közös élmény? Cikk? Esszé? Tanulmány? Mindegy. A lényeg az, hogy ne legyen szokvány, sztereotípia, üresjárat.
– Erre a törekvésre utalnak azok a problémafeszegető cikkek is, amelyek időnként sorozattá állnak össze s a számok gerincét teszik ki?
– Feltétlenül.
– Nő ilyenkor a lap példányszám»?
– Vagy csökken. Amikor nemrégen kifejtettük, hogy a népdalt tekintjük zenei anyanyelvünknek, a magyaros műdalt pedig – ha nem is vetjük el – nem szeretjük, néhány olvasónk úgy megharagudott, hogy lemondta a lapot, legalábbis azzal fenyegetőztek. Ez bennünket nem zavart, végtére is egy újság nem tartozik a vendéglátó iparhoz: nem szolgál ki. Főleg a rossz ízlést nem.
– Népművészet – népi giccs címen hónapokig futott sorozatuk, amely voltaképpen föltérképezte »népművészet jelenlegi helyzetét. Ez a vita kevésbé sértett érzékenységet, bizo­nyára melegebb fogadtatásban részesült.
– Külföldről is kaptunk ajánlatot, hogy adjuk ki az egészet könyvalakban.
– És megteszik?
– Nem vagyunk könyvkiadó.
– Akkor megkérdezhetem: miért szerveznek képtárat? Ez sem újságírói feladat.
– Azt más nem végezhette volna el helyettünk. Különben ez is rutinfeladatnak indult. A képzőművészek kongresszusa után meg­hívtunk a szerkesztőségbe harminc-valahány művészt, és elbeszélget­tünk velük. Tudtuk róluk, hogy nem adhatják fel azokat a formai vívmányokat, amelyeket a modern kísérletezések eredményeztek, de azt is tudtuk, hogy a közönségtől sem szakadhatnak el. A mi feladatunk tehát az értelmezőé, a közve­títőé. Arra kell nevelnünk a kö­zönséget, hogy érteni akarással közeledjék az általunk művészetként értékelt műhöz. E gondolat megvalósítása körüli vitából lett a képtár. A művészek felajánlották: összeadnak egy képtárra valót, alapítsunk egy kisvárosban állandó tárlatot. Ezzel lehetővé tesszük, hogy az emberekhez eljusson a művészet. De a művész is, mert ott mi további művész-közönség találkozókat, szimpozionokat és vitákat rendezhetünk.
– Az irodalommal is ilyen körültekintően foglalkoznak?
– Igyekszünk, bár a helyzet nem azonos. Irodalmi lapunk – sőt folyóiratunk is – van, nem is egy, a művészeteket kalákában építjük.
– Van nézetbeli különbség az irodalmi orgánumok, mondjuk a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó és az önök lapja között?
– Csak ízlésbeli, értékelést illető különbségekről tudok.
– Ez lehet alapvető különbség is…
– Mi olykor máshová tesszük a hangsúlyt.
– Ezt hogy érti?
– Például úgy, hogy Kacsó Sándor önéletírásának két kötetéről, azt hiszem, többet írtunk, mint az egész romániai sajtó. Úgy éreztük, hogy a könyvben megnyilatkozó magatartás a mi legszebb hagyományunk. Mi a legendás nemzetiségi közéleti harcos és publicista helytállását ünnepeltük, s úgy tetszik, ez nem irodalomellenes magatartás. Nemrég olvastam, éppen az ÉS-ben Illyés Gyula megrázószavait: „Végsőül úgy modem ez a kor, hogy a hitelüket vesztett szegény szavak és mondatok helyett az emberi jellemet üti művészi kifejező eszközzé…” Márpedig ha így van, akkor mégse tettük rossz helyre a hangsúlyt. De ilyen hangsúlyos könyv volt számunkra Méliusz József Sors és jelképe is. Magam írtam le, s vallom ma is, hogy a romániai magyar irodalom egyik alapvető műve. Persze, ezek csak példák és egy lapmagatartást példáznak.
– Lapmagatartás… Sajátos szóösszetétel.
– Végig erről volt szó.

Címkép: A Hét szerkesztőségében Ágoston Hugó, Huszár Sándor és Dr. Sáska László orvos, Afrika-kutató

 

%d bloggers like this: