Fenegyerekek voltunk

Posted by

Kovács Tamás

>Elmegy egy régi generáció….!!!
Akik ma nyugdíjasok, azok valódi hősök, mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1956 előtt születettek, azaz mi, kész csoda, hogy életben maradtunk. Háború, kitelepítés, megbélyegzés az iskolában, 1956-os forradalom, diktatúra, besúgó rendszer és az elmúlt, ellopott, hazug 30 év!!!Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonságiöv se nagyon, sőt még autó sem, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. Mikor bringázni mentünk, vagy nyáron lebicikliztünk Balatonra, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Nem volt hűtőszekrény, volt viszont jeges, aki hozta vödörben a jeget és volt ószeres, aki megvette a használt ruhát, cipőt! Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk az utcán, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még vonalas telefon se nagyon volt, nemhogy mobil, volt viszont az utcán telefonfülke érmével. Nyáron a derékig érő fűben és közeli kis erdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A zacskós kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont “bedeko”-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt és Bambit ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban. Viszont voltak barátaink, de nem volt televízió!! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, vagy a pornó csatornákból, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség, tisztelet, alázat. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Igen volt értékrend, amit szüleinktől kaptunk! Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, – átélve a háborút, a forradalmat, a Rákosi, Kádár korszakot és az elmúlt 30 év hazug, korrupt világát, amelyen gyerekeink, unokáink értetlenül mosolyognak.