A közmédia halott, s vele a közérdek

Posted by

>Hankiss Elemér sem értette, miért volt eleve kudarcra ítélve televíziós elnökségi kísérlete.
»Műsor és közönsége egymásra hangolva teremtik meg az egyre sekélyesebb világukat, világunkat. „A géniusz” úgy szórakoztat, hogy egyúttal a szórakoztatóipari termékek fogyasztása felé tereli a tömegeket« – zártam a minap az ATV-csatorna kvízjátékáról írt eszmefuttatásomat. Ezzel együtt a jegyzetben azt is elismertem, hogy a vetélkedő az igényesebb kikapcsolódást szolgálja a mostani magyar nyelvű televíziós műsorkínálatban.
Pro és kontra többen hozzászóltak a témához az interneten. Hajdani televíziós kollégám megjegyezte: a korábbi normák már sehol a világon nem érdekelnek senkit. Még a BBC-t sem. Hollywoodban az számít jó filmnek, ami legalább 1 dollár profitot hoz. És mit tesz a véletlen – vagy a mégiscsak mocorgó korszellem – a jegyzetem napvilágra kerülésével szinte egy időben kaptam üzenetet egykori tanítványomtól, aki azt kérdezte, hogy szerintem van-e még szükség Magyarországon és az EU-ban közszolgálati médiára?

A válaszom: ma már azt gondolom, hogy nincs. Egy egészséges, jövőjét építő társadalomnak szüksége lenne rá, de az uralkodó tőkésosztálynak ez nem érdeke. Természetesen, amikor a társadalom szót említem, olyan világ jelenik meg előttem, amelyben a többség kulturáltságának, műveltségének emelése, a tömegek tájékozottságának, szociális helyzetének javítása a cél, s mindezek összhatásaként az egyének öntevékenységének, az emberben rejlő képességek kiteljesítése. Az államszocializmusban – a sztálinista rárakódásokkal, az erőszakkal, a hamisságokkal, a torzulásokkal együtt is – ezt a célt tűzték ki. És sok tekintetben ez hatotta át a gyakorlatot.

Ami a létező szocializmus médiumait illeti, a politikai propaganda közvetítői voltak, de már a kezdet kezdetén az életminőség tömeges javítása iránt keltették fel az igényt. A kezdet kezdetét szó szerint értem. 1914 és 1918 között, majd az azt követő években kivérzett, Kalous Antal PhD-történészhallgatónak az Eszmélet folyóirat legutóbbi, 131. számának 12. oldalán található jellemzése szerinti Szovjet-Oroszország a félfeudális-félkapitalista cári önkényuralom és a kasztos elmaradottság következményeit örökölte, 90 százalékos gyermekhalandósággal és több mint 80 százalékos analfabetizmussal. Ezeket aztán történelmileg elképesztő gyorsasággal számolta fel a szovjethatalom. A sajtót az ismeretterjesztés szolgálatába állították, nem különben még az orosz avantgarde művészeit is.

Tegyük hozzá, hogy a mindössze 133 napot megért 1919-es Magyar Tanácsköztársaságnak hasonló volt a programja, amit a ma már klasszikusnak számító íróink, költőink képzőművészeink, zenészeink közül szintén sokan támogattak. Érzékelve a társadalmi átalakulás sürgető voltát, a korabeli sajtóban, a tömegrendezvényeken hallatták hangjukat a sokaság szociális és kulturális helyzetének javítása érdekében. Ezért jó néhányuknak emigrálniuk kellett Horthy hatalomátvétele után, de minimum hosszú szilenciumra ítéltettek. A nép tömegeit kitevők helyzetbe hozását később, esetenként brutális túlkapásokkal a Rákosi-, illetve a visszafogottabb módszereket használó Kádár-rendszer érte el, amihez egy világégés és a nagyhatalmak közötti erőviszonyok megváltozása is kellett. Különös, hogy leginkább azok a mai közép- és felsőközép-osztálybeliek, sőt a társadalmi-gazdasági piramis csúcsán lévők rázzák ezért az öklüket, akiknek mai karrierjét a kiszolgáltatottágból, gyakran a teljes nincstelenségből, az iskolázatlanságból kiemelt elődök alapozták meg.

Természetesen látnunk kell, hogy nem azért történt mindez, mert a forradalmak, a társadalmi átalakulást szorgalmazók jólelkűek lettek volna. A közép-európai, illetve a még keletebbre fekvő társadalmak civilizációs elmaradottsága, a fejlettebb Nyugathoz való felzárkózás gazdasági okok miatti elodázhatatlansága, illetve egyfajta alulról érvényesülő tömegnyomás kényszerítette ki a változásokat, amelyek szócsöve, propagandaeszköze volt a sajtó, a rádió, s később a televízió. Mindegyik az állampárt irányítása mellett, főként állami forrásokból működött, részben a közönség befizetései mellett. A homogén struktúra szükségtelenné tette, hogy a párt, az állami, vagy a közszolgálati jelzővel különböztessék még őket, hiszen az elvben a közösség egészét szolgáló pártállam részeként működtek.

A rendszerváltozással azonban többrétegű médiarendszer jött létre. Ekkor vonult be a szókészletünkbe a közszolgálati média kifejezés is. Kettős elhatárolódás rögzült benne. Egyrészt a szaporodó nagy- és kistőkés magán, sőt egyéni médiavállalkozásokkal szembeni megkülönböztetés szándéka hívta életre. Másrészt az az elgondolás öltött testet a megnevezésben, hogy az addig az állampárt, illetve a pártállam ideológiáját tükröző, érdekeit kifejező, elvárásait közvetítő Magyar Rádió és a Magyar Televízió műsorainak tartalma ne az (osztatlan) politikai osztály nézeteit tükrözze, hanem a társadalom minden, az eszmei-politikai felfogás szerint is különféle rétegének véleménye, igényei jelenjenek meg az adásokban. Vagyis ezekben a médiumok immár egy plurális társadalom elvárásainak feleljenek meg, jóllehet a szociális rétegzettségről nem, vagy alig esett szó.

A kifejezés használatát Magyarországon az értelmiségnek az a rendszerváltás-kori illúziója alapozta meg, hogy a pártállami médiáról egyszerűen lehántható lesz a propagandisztikus tartalom – amiben a megelőző másfél–két évtizedben az újságírók többsége egyébként is szerzett némi gyakorlatot a lapoknál, a rádiónál, sőt a televíziónál –, egyébként minden megy tovább. Ha lehetséges, még magasabb újságírói szakmai és művészi színvonalon, a politikai-közéleti műsorokban, cikkekben pedig teret engedve a sokféle eszme és érdek kifejeződésének.

Az illúzió abból adódott, hogy a rendszerváltók nem mér(het)ték fel, hogy ha kapitalista viszonyok jönnek létre, akkor azok nem a közösségi, hanem a magánérdekek érvényre juttatását szolgálják. Annak ellenére sem mérlegelték, mérlegeltük ezt, hogy az egyetemet, főiskolát végzettek kötelező marxista–leninista tanulmányai során leginkább azt szerették volna a fejünkbe sulykolni, hogy a kapitalizmus lényege mindenféle anyagi, szellemi és természeti értéknek egy viszonylag szűk érdekcsoport általi minél nagyobb mértékű elvonása (elsajátítása) a többségtől. Ezért csak jóval később tapasztaltuk meg magunk is, hogy a kapitalizmusban legfeljebb korlátozott mértékben van szükség arra, hogy a médiatartalmak közösségi eszményeket, értékeket fejezzenek ki.

Csakúgy, mint az oktatási, az egészségügyi szolgáltatások esetében, a médiarendszer elsősorban szintén a profitban, sőt az extra profitban érdekelt tőke érdekeinek kezdett alárendelődni. Mint idővel kiderült, a tőke legbefolyásosabb képviselőinek nyomására csak akkor kerül sor állami beavatkozásra, ha a helyzet olyan válságossá válik, ami már a tőkés újratermelést veszélyezteti, mert például az általános műveltség és a tájékozottság, az egészségügyi állapot bizonyos szintje alatt az adott kapitalista társadalom egészében működési zavarok keletkeznek. Ezt a szükségszerűséget csak mostanában kezdjük észlelni, miután – főleg a 2010 óta regnálók – a lovak közé dobták a gyeplőt többek között az egyházi iskolákban tömegessé tett szegregált oktatással, a magánegészségügyi ellátást végző cégekbe társult politikusok profitjának növelése érdekében a közgyógyellátás tönkretételével.

A közép-európai, közte a magyarországi közmédia-próbálkozások kudarcai – a piacfoglalásra a hazai komprádor réteg közreműködésével felkészült nyugati tőkének való kiszolgáltatottság hatásának elsődlegessége mellett – az ilyen összefüggések időben történő felismerésének hiányából fakadtak. A médiatér meghatározó részeit uraló neoliberális véleményvezérek a külföldi befektetőkkel, a konzervatív keresztény-nemzeti ethosz lázában élő újságírók pedig az épp csak tollasodni kezdett hazai kapitalistákkal kapcsolatban tápláltak illúziókat. Mindkét médiamunkás réteg azt gondolta: a tőke és a közérdek kéz a kézben járhat, a tőketulajdonosok intelligens módon belátják, hogy a demokrácia előbbre való, mint a profit, de legalábbis feltételezik egymást A médiamunkások nagy része szinte farkasvakságban szenvedett.  Bár tanulmányaiból, könyvekből szinte mindenki ismerte a nyugati médiaműködés sajátosságait, és hosszabb-rövidebb ideig sok újságíró dolgozott Nyugaton, nem tudatosodott, hogy az addigi pártállami bürokraták helyébe lépő magántőkések forintra és dollárra fogják átváltani a sajtó- és a véleményszabadságot. Többségünk nem gondolt arra, hogy a médiatartalmakat, még a híradó műsorokban is, kőkeményen alávetik majd a szórakoztatásnak, mert ez hozza a nézőszámot, a hallgatottságot, az olvasottságot, s ezen keresztül a hirdetésbevételt, vagyis a profitot tulajdonosoknak.

Az viszont már a kezdet kezdetén kiderült, hogy a politikai pártok részt kérnek az államilag finanszírozott médiumokból. Így jött létre ugyanazon Magyar Televízión belül a Pálfy G. István által szerkesztett kormánypárti Híradó, illetve a Bánó András főszerkesztésével indított, ellenzékinek tekintett Esti Egyenleg. A pártok a kulisszák mögött egyezkedtek a rádiófrekvenciák elosztásáról, az újságpiac pártérdekeknek való alárendeléséről. Aki a részletekre kíváncsi, annak a korabeli médiaháborúval foglalkozó cikkeket, tanulmányokat kell keresnie a könyvtárakban vagy az interneten. A 2010-es években azzal zárult a háborúskodás, hogy a Fidesz, miután bebetonozta hatalmát, maga alá gyűrte a médiamező nagy részét is. Amivel nem bírt, azt vagy megsemmisítette, vagy a partvonalon kívüli vegetálásra kényszerítette.

Meggyőződésem, hogy nagyjából ez a helyzet jött volna létre, ha mai ellenzék kerül hasonló helyzetbe. Ezt az eredetileg a Magyar Szocialista Párt által kimunkált, a Fidesz szakpolitikusaival egyeztetett média-törvénytervezet is bizonyítja, amit 2008 karácsonyának előestéjén rajtaütésszerűen tett le a Parlament elé a szocialista Jánosi György által vezetett, úgynevezett szakmai előkészítő bizottság. Ebben a dokumentumban már szerepelt a közszolgálati médiumok államosítása, vagyonának egyesítése, az irányítás direkt pártmegbízottak kezébe adása, s egy még ezt megelőző törvénytervezetben a médiahatóság kvázi rendőri jogosítványokkal való felruházása. A javaslatok lényegileg megegyeztek a kétharmados parlamenti többséget szerzett Fidesz későbbi médiajogszabályának szövegével, ám az MSZP-s kezdeményezést akkor még a Szabad Demokraták Szövetsége vakvágányra futtatta, több újságírói szakmai közösség által támogatva.

Mindez azonban csak a felszín. Nem kisebbítve az egyik vagy másik rendszerváltozás utáni politikai erő, illetve párt- vagy állami vezető felelősségét, feltételeznünk kell, hogy mélyebb okok rejlenek a nyugatihoz képest felemás magyarországi és közép-európai jelenségek, köztük a médiabeli folyamatok mögött. Mindenekelőtt az, hogy ebben a térségben – évezredes, részben az ázsiai termelési mód hatásait, az ázsiaias vonásokat is magukon viselő  gazdasági-társadalmi okok miatt – nem nyugati típusú kapitalizmus jöhetett létre, hanem külső befolyások hatására annak oligarchikus változata, az intézményrendszer ennek megfelelő működése mellett.

Ám az értelmiség nem csak ennek következményeit nem mérte fel, de azt sem volt képes a helyén kezelni, amit a nyugati világban tájékozott tagjai érzékeltek. Csak a média témájánál maradva, Hankiss Elemér például – aki hosszas rábeszélésnek engedve, 1990 nyarától 1993-ig elejéig olyan belső és külső küzdelemben vezette a Magyar Televíziót, amelyben Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád államfő is hónapokon át huzakodott egymással – a Népszabadság 2002. augusztus 31-i számában, vagyis még kilenc évvel később is arról írt, hogy bár a nyolcvanas években „súlyos válságba került az európai közszolgálati televíziózás”, de a kilencvenes években a fény is megjelent az alagút végén.

Az ismert társadalomtudós a nyugati neokonzervatív kormányzó pártok féktelen magánosítási törekvéseivel magyarázta a korábbi helyzetet: „a kereskedelmi csatornák frontális támadásba mentek át, és elhódították a nézőközönség jelentős hányadát (országoktól függően 20–80 százalékát)”, ám úgy vélte, hogy később „a közszolgálati televíziók legkiválóbbjai (németek, svédek, franciák, dánok) kezdték megtalálni helyüket és önmagukat”.

Biztatónak látta a magán vagy közpénzből működő, „a közszolgálatiság ügyét erősítő”, szakosodott televíziós csatornák, a Spektrum, a Biography, a CSPAN, a National Geographic, az Arte, a Mezzo térnyerését. S bár megérezte az internetben rejlő veszélyeket, mégis úgy vélte: „Korai még temetni a BBC-t vagy az ARD-t”, mert „egyre nagyobb az igény arra, hogy valakik valamiféleképen válogassák ki a számukra érdekes oldalakat, információkat” a „társadalmi hasznosság” alapján. Cikkében számos példát hozott arra, mit ért ez alatt, ám szerintem naiv módon mindenekelőtt leszögezte: „ehhez a politikus hölgyeknek és uraknak most már igazán gyorsan és véglegesen meg kellene oldaniuk a közszolgálati televízió függetlenségének, függetlenítésének ügyét.”

Írta ezt egy olyan szociológus, aki saját meghurcoltatásán keresztül is megtapasztalhatta, hogy a politikai erők játszmáiban a legutolsó helyen szerepel a médiumoknak a társadalmi hasznosság alapján való működtetése. Egyrészt azért nem, mert a politikai hatalom igézetében, a gazdasági erőkkel való összefonódás miatt a pártoknak az az érdekük, hogy ha már egyszer létezik az állami (kicsiben az önkormányzati) pénzből finanszírozott média, akkor azt saját propaganda és választási céljaikra használják. Másrészt azért sem, mert az állami médiumokon keresztül áramoltatott állami pénzekkel az uralmon lévő párt által kedvezményezett művészeti csoportokat, közösségeket, politikaelemző műhelyeket, sportegyesületeket is finanszírozni lehet – természetesen viszonttámogatás, ha másként nem, a párt vagy vezetője jó hírének keltése révén.

Az idézett Hankiss-cikk megjelenése óta csaknem két évtized telt el, de nem látom igazolva a szerzőnek a nyugati médiumokkal kapcsolatos optimizmusát. Ezer sebből vérzik a régen etalonnak tekintett brit televízió gyakorlata, amely – bár a mienkénél értelemszerűen tágabb földrajzi teret felölelve – meglehetősen szűk szemszögből mutatja be és elfogultan értelmezi a világ jelenségeit. Ezen kívül némi rálátásom van a francia tévéműsorokra. Ezek – jóllehet a tőkeérdekeknek megfelelően a volt gyarmataikat is bekapcsolják az adásokba –, de a britekéhez hasonló, már-már szellemi provincializmusnak tűnő belterjességgel jellemezhetők. Fő céljuk a dogmaként kezelt, nyugatinak tekintett eszmények fenntartása, terjesztése, s annak sulykolása, hogy vannak ugyan nehézségek, de ezeken úrrá lehetünk, s így a dolgok alapvetően jó irányba mennek.

Ugyanez áll az Euronews-ra, amelynek tudósításai nem kevésbé egyoldalúak és egysíkúak. A szakosodott csatornák inkább csak meséket mondanak a természeti jelenségekről. Köztük az állatvilágot emberi mintára a jók és a gonoszok harcaként ábrázoló jelenetekkel operálnak. A történelem eseményeiről nem, vagy alig tárnak fel mélyebb összefüggéseket. Mi több, például a 20. századi a háborúkban a mai nyugati demokráciák áldozatvállalásának aránytalan túlhangsúlyozásával meghamisítják a történelmet. A háborús tömeggyilkosságok technikai megoldásainak, a népirtás leleményeinek bemutatásával óhatatlanul csodálatot ébresztenek a szórakozásra vágyó nézőben, akár a náci vezetők iránt.

Az USA-ban a közmédia hatása jelentéktelen. Ráadásul a milliók által nézett hírtelevíziók annak figyelembe vételével foglalkoznak egy-egy politikus megnyilatkozásával, hogy a mögöttük álló tőkéscsoportok kit támogatnak az elnöki, a kormányzói posztra kerülésben. Természetesen a későbbi előnyök érdekében. Tárgyszerűségnek, rendszerkritikának nyoma sincs, annál inkább a demokrácia dicsőítésének. Az amerikai tőkés mogulok, a transznacionális cégek érdekeit veszélyeztetőkkel kapcsolatban, jelesül Kína, Oroszország, Irán vagy más, éppen megsemmisítésre kiszemelt ország ellen gyakran kifejezetten uszító a hangnem, miközben a náluk brutálisabb, ám a nyugati érdekeket szolgáló diktatúrákról szó sem esik. Ha a NATO vagy az amerikai hadsereg pusztít el emberszázezreket, kényszerít menekülésre milliókat, veszi semmibe a nemzetközi jogot, az összhangban van az egyetemes emberi érdekekkel, de minimum azért jogos, mert ez felel meg az ország biztonsági érdekeinek, akár az amerikai határoktól sok ezer kilométerre…

Ahol lenne érdemi közszolgálati, a politikai és gazdasági hatalomtól legalább némileg független, a társadalom egészének felvilágosítását szolgáló média, ott az effajta, saját propagandáról is lerántanák a leplet. Csakhogy a közérdekeknek szükségszerűen el kell vérezniük a magánérdekekre épülő kapitalizmusban. Ne tévesszen meg senkit a propaganda! Amit nemzeti igénynek állítanak be, annak mélyén mindig ott van az egyének, illetve az üzleti csoportok pénzéhsége, csupán ügyesen palástolják. Hosszú távon a verejtékükkel s a vérükkel fizetnek meg érte a társadalom kiszolgáltatott, alávetett tagjai. És ez így is marad addig, amíg a helyzet nem válik tűrhetetlenné. A közösség és az egyén érdekének összehangolására majd csak ekkor nyílik esély. Akkor lehet feltámasztani a közmédiát is, már ha egyáltalán…

Címkép: Euronews. “Dacos Magyarország”

%d bloggers like this: