Színjáték a Ferenc téren

Posted by

Asperján György
>1953 őszétől a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben lévő 1. sz. Ipatitanuló Intézetben voltam vasesztergályos inas, akkori megfogalmazás szerint munkaerő tartalék. Mivel kikerültem a szűkös, vidéki lelences életből, igyekeztem élni a szabadsággal, és minden lehetséges szakkörbe eljártam. Élveztem, hogy vagyok. A színjátszó körben domborítottam.
A Pesti út című szinpadi jelenetben az apukám Szokolay Ottó, a későbbi neves színész volt, az anyukám pedig valamennyi ipari tanuló intézet legokosabb és legszebb lánya, Hazay Franciska, akit annak ellenére rajongva szerettem, hogy néha rám szólt: fújjam ki az orromat, mert taknyos. (Róla csak hatvan éves korában történt halála után, a temetésén tudtam meg, hogy osztályidegen volt, az apukája pedig a Horthy rendszerben Hajdú-Bihar megye főispánja). Nem vettem ezt a lelkemre, hiszen az ő hangján minden szó felért a teljes elismeréssel.
Lelkesen készültünk az előadásra. Késő esti sötétben indultunk Csepelről hazafelé. Franciska a nagynénjénél lakott a nyolcadik kerületben, én pedig nem túl messzi tőlük a kilencedik kerületi Bokréta utca 3-ban, az inasotthonban. Bár Franciska tudott róla, hogy 15 éves szívem minden hevületével lángoló verseket írok hozzá, sőt, némelyiket lemásoltam és átadtam neki, túl sok jóval nem biztatott. Például olyan, hogy Hazay elvtársnő, engedd meg, hogy megfogjam a kezedet, teljességgel elképzelhetetlen volt, de amikor az ilyen késői programok utam felajánlottam neki, hogy a sötét mellékutcákon hazakísérem, megengedte, és úgy csicsergett mellettem, mintha kedves volnék számára. Ma már tudom, ezzel jutalmazta gavallérságomat.
Amikor elváltunk, hirtelen rám tört a magány és a félelem, mert akkoriban is sok minden megtörtént, és mivel tetőtől talpig ipari tanuló egyenruhában, akkori kifejezéssel nasi szerkóban domborítottam, lelkileg felkészülhettem rá, hogy egyes huligán elemek, akik valami miatt nem állhatták a vidéké paraszt bunkó nasi suttyókat, belém kötnek és aztán jól eltángálnak.
A József körútra kijutván némi bátorság költözött a szívembe. Közeledve a Mester utcához, arra gondoltam, mivel már úgyis elég késő volt, hogy nem megyek fel a széles Mester utcáig, hanem már előbb lefordulok balra, és átvágva a Ferenc téren lerövidítem az utamat. Hevesen vert a szívem, amikor a sötét, sáros-vizes gödrökkel teli Ferenc térhez érkeztem. Itt a tökös nasi legények, az inasotthon lakói gyakorta banda háborút vívtak a Ferenc téren tanyázó és nasikra vadászó huligánokkal. Itt egyedül, díszes nasi cuccban egyedül még nappal sem volt tanácsos átkelni, hát még sötét este. De reménykedtem, hogy a huligánok már alszanak. Arra nem gondolhattam, hogy tévét néznek, mert 1953 késő őszén még azt sem tudtam, mi az, hogy tévé. Igaz, a nálam sokkal okosabbak sem.
Szorosan a fal mellett, az árnyékban haladtam, és már közel jártam a Bokréta utcához. Némileg megkönnyebbülten az jutott az eszembe, hogy ezt a veszélyes kalandot megúsztam, amikor az egyik ház kapuján (akkoriban még este nem zárták öt zárral és vastag vasrácsokkal a bejáratokat) kitódult tíz-tizenkét markos, mindenre elszánt huligán, mintha csak egyenesen rám vártak volna. Körbe fogtak, és én se köpni, se nyelni nem tudtam. Sejtettem, hogy kapni fogok néhány pofont, és akkor még hálás lehetek Rákosi Mátyás elvtársnak, hogy ennyivel megúsztam az imádott Franciska hazakísérését.
Az egyik méretes huligán elém állt, alaposan megmarkolta a fülemet: – Hova, hova ily gyors léptekkel, te fasz?
Én egyébként sem voltam nagy legény, de most aztán a zabszem megszorult bennem, és se ki, se be. Úgy gondoltam, legjobb, ha nyilvánvalóvá teszem számukra, hogy én valóban az vagyok, akinek látnak: egy rakás szerencsétlenség.
Zokogni kezdtem, és bőgve felvilágosítottam őket, hogy árva gyerek vagyok, és ha megbüntetnek mások bűnei miatt, csak ráadás lesz mindarra, amit addig az élettől kaptam.
– Te ilyen gyáva szar vagy? – kérdezte a nagyfőnök, és csavart egyet a fülemen, én pedig a fájdalomtól nagyot nyikkantam.
– Fiúk, higgyétek el, hogy én egy egészen kicsi rakás szar vagyok, és ha megvertek, az olyan lesz, mintha maga az élet verne meg.
A főnök elengedte a fülemet és nagyot röhögött.
– Hát te tényleg egészen kis rakás vagy, olyannyira, hogy veled még a kezünket sem piszkítjuk be.
– Nagyon hálás lennék ezért a jótéteményetekért – mondtam a könnyeimet törölgetve.
– Na, kotródj! – mondta a nagyfőnök, és jó alaposan fenékbe rúgott.
Majdnem hasra estem, de amint visszanyertem az egyensúlyomat, kapkodtam a lábaimat. Nem telt el sok idő, és megtudtam, hogy az akkor már kedves költőm, József Attila valaha szintén ott a Ferenc téren tengett-lengett, mászkált a haverjaival, legeltette a mama tyúkját. Ezzel együtt is akkortól se nappal, se este nem tértem be a Ferenc térre, és különben is a következő év őszén egy másik inas otthonba helyeztek el bennünket, a pesterzsébeti Virág Benedek utcában, az ipari vasúti sínek mellett.
De sajnos úgynevezett huligánok arrafelé is voltak, és nekem még néhányszor be kellett dobnom a színjátszó körben tanultakat, hogy csupán egy-két pofonnal megússzam a szorult helyzetet.

Címkép: Ipari tanulók, 50-es évek