India, visszanézve

Posted by
Odze György az Előszavak sorozatból
>Először a fotót kell megnézni.
>”Na és, magába szívta az indiai kultúrát?” kérdezte tőlem egyszer egy tudálékos riporternő, miután megtudta rólam, hogy az életem különböző szakaszaiban összesen tíz évet töltöttem ott, először diplomatagyerekként, később, az élet furcsa fordulataként, magam is diplomataként. “Hát, persze”, feleltem álszenten.
Persze, próbáltam, minden nap szívtam magamba valamennyit, de legfőképpen a mindennapokat, azokat akartam magamba szívni. Azokat a pillanatokat, amiket akkor lát az ember, amikor leveti a diplomata-álarcot és nem akar kultúrát szívni magába.
Ez a család ott élt, a házunktól egy sarokra, az utcán, egy kerítés mellett, egy fa alatt. Fiatal férfi, egy asszony, egy kisgyerek, az én szememben reménytelen sorsú emberek, akiket már a születésük, a szüleik és nagyszüleik élete határozott meg, feltehetően így élnek majd, az utcán, rongyokban, annyi élelemmel, amennyi aznapra elég, a háztartás két edény, egy zsák a cuccoknak, ennyiük van, a lakóhely két négyzetméter, nincs lakáskulcs, nincs buszbérlet, nincs tankönyv, tulajdonképpen semmi sincs. Lesz majd is valahogy.
Mosolyognak, szinte jókedvűek, nem tartanak a betegségtől, mert az, hogy betegek lesznek-e vagy sem, az a sorsukban már régen eldöntetett, a sorssal pedig nem lehet szembeszállni, mert aki a sorsával szembeszáll, az alulmarad. Ez az életük és feltehetően ilyen lesz a gyerekük élet is. Ők nem a reménytelenséget látják benne. Úgy élnek, mint akik most nem tudnának jobbat elképzelni annál, mint ami éppen történik velük.
Lehet, hogy az előző életük jobb volt, lehet, hogy a következő lesz jobb. Én ezt szívtam magamba.
(Majtényi Klári fotója)