Posted by – Politikai teológián azt értjük, amikor a teológia tudatosan reflektál a közélet, a politika dilemmáira. A korábbi protestáns szóhasználatban hasonlót jelentett a szociáletika; a katolikus szóhasználat szerint a társadalmi etika, a mai szóhasználat szerint a politikai teológia érintkezik a nyilvános vagy a közteológia területével. Magyarországon ez a fogalom a rendszerváltás éveiben lett ismerős, mégpedig elég vészjósló tartalommal: egy Carl Schmitt nevű jogtudós írt egy rövid munkát a hitleri Harmadik Birodalom éveiben Politikai teológia címmel, ezt fordították magyarra, és ezen keresztül terjedt el, hogy a politikai teológia azt jelenti, hogy a szuverén uralkodó bármit megtehet, és a hatalma megtartása érdekében osztja fel az embereket barátokra és ellenségekre. Ezzel szemben német nyelvterületen Johann Baptist Metz katolikus teológus lépett fel az „új politikai teológiáról” szóló írásaival, amelyek közül sok magyarul is olvasható. Metz arról ír, hogy Jézus szenvedésére emlékezve a keresztény ember érzékeny mások szenvedése iránt, és nem építi a falakat „barátok” és „ellenségek” között.
Ami Bibó Istvánt illeti, két oka van annak, hogy az írásait politikai teológiai megközelítésben is olvassuk. Az egyik, hogy ő magát politikai gondolkodónak tartotta, ugyanakkor a politikát nem tartotta tudománynak, eleve megengedhetőnek ítélte tehát, hogy a politikai gondolkodásban megjelenjenek az intuitív, művészi, akár teológiai szempontok is. A másik, hogy Bibó gondolkodása sok tekintetben hasonlóságot mutat az előbb említett Metz új politikai teológiájával. Keresztény erőszakmentességen elsősorban azt a gondolkodásmódot és gyakorlatot értjük, amire Jézus tanította a tanítványait. Ennek az a lényege, hogy a hatalmaskodók által sarokba szorított kisember nem védi meg magát erőszakkal, amiben biztosan elbukna, de nem is alázkodik meg, aminek a révén elveszítené önbecsülését. Ehelyett aktív erőszakmentes ellenállást próbál gyakorolni, amelynek során kifejezi, hogy elutasítja az erőszakot, átveszi ellenfelétől a kezdeményezést, és erkölcsi nyomást igyekszik gyakorolni rá, hogy megváltozzon.
Ennek a legtömörebb összefoglalását Mt 5,38–41-ben találjuk: a másik arc odatartása, a felsőruha átengedése és a második mérföld. Ez a gyakorlat nem volt ismeretlen a Jézus előtti zsidóságban sem, az első keresztények között pedig meghatározó életforma lett egészen addig, amíg a kereszténység nem lett a Római Birodalom államvallása a 4. század végén, és a gyülekezetek tagjai nem vettek részt a birodalmi erőszakszervezetek működtetésében. Onnantól kezdve ez kisebbségi, néha radikális mozgalmak programja a kereszténységen belül is. Kiemelkedő és világszerte ismert 20. századi példái Mahatma Gandhi, aki hinduként gyakorolta ezt az életformát, és Martin Luther King, aki baptista lelkész volt, de idetartozik a munkások éveken át kitartó ellenállása a nyolcvanas évek kommunista Lengyelországában, aminek az egyik inspirációja II. János Pál pápa határozott fellépése volt, és ami végül elvezetett 1989-hez. Bibó a keresztény erőszakmentesség gyakorlatából vezeti le a nyugati liberális demokráciát, amely eddig a legjobb közösségi kísérlet arra, hogy csökkentsük a hatalomkoncentráció veszélyét és a vele járó félelmet és erőszakot.
– Bibóval teológusként találkozott először, s az egyik esszéje az ön révén – ahogyan a könyv előszavában olvasható is – majdnem szigorlati tétel lett az Evangélikus Teológiai Akadémián. Mi fogta meg önt ennyire az írásaiban?
– Teológushallgatóként a nyolcvanas években a közélet és a teológia kapcsolatáról főleg olyan teológiai munkákat olvastunk, amelyek szerint az egyházat súlyos felelősség terheli a múlt történelmi bűneiért, mint a háborúk, a gyarmatosítás és a népirtások, és ezért el kell hallgatnia, és át kell engednie a társadalom formálását másoknak. Az akkori idők pártállami sajtója pedig azt sulykolta, hogy a nyugati demokrácia a polgári szabadságjogok intézményes gyakorlásával zsákutca, a mi népi demokráciánk pedig az egy pártjával és a párt központi bizottsága által vezényelt parlamentjével ennél fejlettebb politikai rendszer, aminek örülnünk kellene.
Bibó az írásaival, elsősorban Az európai társadalomfejlődés értelme című, a hetvenes évek elején született összegző esszéjével rehabilitálta számomra mind a társadalomformáló igénnyel fellépő kereszténységet, mind pedig az itthoni pártsajtó által leszólt és meghaladottnak bélyegzett nyugati demokráciát. Megmutatta például, hogy a sötétnek bélyegzett középkor sem volt csak sötét, hiszen a Nyugatrómai Birodalom bukása után a területet elfoglaló törzsek a klerikus értelmiség segítségével alakították ki a hűbéri rendszert, amiben nagyon egyenlőtlen feltételek között, de mégis valamennyire kölcsönösen szerződött kapcsolatban álltak a földesurak és a jobbágyok. A papság Augustinus nyomán morális szempontokkal igyekezett megtölteni a hatalomgyakorlást, és míg annak a hatalomban való részvétele korrumpálta az egyházat, a másik oldalon hozzájárult ahhoz, hogy maga a hatalom Isten előtt felelősnek érezze magát. Ennek a folyamatnak a mai állomása a nyugati liberális demokrácia, amely lassan, sok visszaeséssel és következetlenséggel, időnként sokkoló élményekkel megküzdve (ilyen volt például a francia forradalom) alakult ki, Németországban például csak a második világháborús vereség után, nálunk pedig 1990-től kezdve.
Ebben a demokráciában az egyháznak változatlanul társadalomformáló szerepe van, keresnie kell az alkalmakat, a megfelelő hangot, az érthető üzeneteket és a hatékony médiát ahhoz, hogy Isten akaratát megmutassa az útkereső kortársak és azok közösségei számára.
Visszatérve 1987-hez és az Evangélikus Teológiai Akadémia Egyház- és Társadalomtudományi Tanszékén letett szigorlathoz, óriási élmény volt számomra, hogy ezzel akkor foglalkozhattam, még úgy is, hogy ez a gondolatmenet végül nem lett szigorlati tétel.
– Angliai doktori kutatásai során Bonhoeffer mellé Bibót vonta be magyar vonatkozásként. Így érkezett meg a mindkettőjük számára legfontosabb fogalom, a szabadság értelmezéséhez.
– Bibó kiemelkedő eredménnyel fejezte be a szegedi egyetemen jogi és államtudományi tanulmányait, ezután pedig kormányzói ösztöndíjjal Bécsben és Genfben tanulhatott. A szabadság a jogelmélet világában már korábban is foglalkoztatta, első, 1933-ban, huszonkét évesen írt doktori disszertációjának a címe Kényszer, jog, szabadság. Már ebben a művében tűpontosan megkülönbözteti egymástól a negatív és a pozitív szabadságot, ami később Isaiah Berlin 1969-ben megjelent Four Essays on Liberty című könyvén keresztül fogja széles körben irányítani a szabadságról való gondolkodást.
Arra, hogy a szabadsággal nem csak a könyvtárak csendjében, esetleg az egyetemi előadások elit világában kell foglalkozni, akkor jött rá Bibó, amikor felismerte, hogy Bécsben vagy Genfben az átlagpolgár másképp viselkedik, mint az akkori Magyarországon: sokkal inkább tudatában van szabadságjogainak, és a hatalom gyakorlóival való találkozásaikor, például egy hivatali ügyintézés során méltósága tudatában viselkedik. Bibó ekkor döntötte el, hogy a szabadságról szélesebb körben is beszélgetést kell indítani, és erre az első kísérletet 1938 körül tette egy rövid, szinte politikai röpiratszerű írásával, amelynek a címe A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata. Nem véletlen és nem is csak formális a röpirat címében a tízparancsolat, annak a felismerésnek a része, hogy Isten igéje szabadsághoz vezeti a közösséget mind a negatív, a nemet mondás, mind pedig a pozitív, az igent mondás szabadsága értelmében. A Bonhoeffer szabadságfogalmával való összehasonlítás, amit a Durhami Egyetemen írt doktori disszertációmban végeztem el, egyébként nem várt eredménnyel zárult: Bonhoeffer gondolkodásában nyoma sincs a negatív szabadságnak, teológiájának a szabadságot értelmező része tehát nem hozható kapcsolatba a nyugati demokrácia szemléletével és gyakorlatával.
A szabadság és a felelősségvállalás kapcsolata Bibó sok írásában megjelenik: felelősségvállalásra csak a szabad ember képes. Visszavetítve ezt a negatív és a pozitív szabadság megkülönböztetésére: igent mondani akkor vezet erkölcsileg értékes cselekedethez, például a felelősség vállalásához, ha az illetőnek lehetősége van nemet is mondani. Ha nem mondhat nemet, valamennyi jó cselekedete kényszerből születik, a kényszer körében pedig a felelősség vállalásáról sem beszélhetünk.
– Lelkészként és tanárként tudja továbbadni a bibói szellemiséget. Előszavából idézve: „Mi történhet, ha egyre többen olvassák Bibót?”
– Eleve nagyon érdekes kérdés, hogy Magyarországon hányan olvassák Bibót, és akik olvassák, kevesen vannak-e, vagy sokan. Amikor az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1981 és 1984 között kiadta az első négykötetes szöveggyűjteményt, a könyv Bernben ezer példányban jelent meg. Sok vagy kevés? Valaki akkor azt mondta, hogy ha a könyvek fele a nyugati emigrációban marad, és a másik fele, ötszáz példány bejut Magyarországra, akkor ennyi elég ahhoz, hogy széles körben elinduljon a Bibóval való ismerkedés. Igaza is lett, ennek hatására döntöttek a pártállam vezetői arról, hogy – a „fogjuk ki a szelet a vitorlából” jegyében is – adjon ki a Magvető Kiadó egy háromkötetes válogatást, amely nem közli ugyan az 1956-os forradalommal kapcsolatos írásokat, hiszen a forradalom pártállami értelmezése még 1986-ban is érinthetetlen volt, de a pártállami vezetés ezzel megmutatja az emigrációban élőknek, hogy mi is bátrak vagyunk kiadni Bibót. Ez a kiadás húszezer példányban jelent meg, és ezzel kezdődött a szélesebb körű beszélgetés Bibó örökségéről.
A rendszerváltás éveiben a legkülönbözőbb politikai meggyőződésű emberek idézték Bibót, különösen az egyik fontos gondolatának egy rövidített változatát, azt, hogy demokratának lenni azt jelenti, hogy nem félni, de egy idő után Bibó idézése elmaradt a politikai beszédekből. Ennek az az oka szerintem, hogy pártpolitikai csatározásokhoz nem lehet használni Bibót, a szavai nem a pártok közötti verseny és különösen nem a más meggyőződésű politikus démonizálására és a szavazóinak a gyalázására valók. Bibó kifejezetten óvja is a politikusokat az efféle beszédtől, amikor például arról ír, hogy küzdenünk kell az elembertelenítő, dehumanizáló magatartás ellen, vagy – a 19. századtól kezdődő európai példákra is kitekintve – óv a terméketlen politikai szereplőktől, például a hivatásos forradalmároktól és a hivatásos reakciósoktól vagy a hamis realistáktól és a túlfeszült lényeglátóktól. Ha a médiában szinte csak ezekkel a figurákkal lehet találkozni, akik gyakran nemtelen eszközökkel küzdenek egymással, akkor a médiából kiszorul Bibó, legfeljebb néha valaki megjegyzi, hogy igen, tisztességes volt, okos is volt, de naiv.
Azt hiszem, mára elég színes és széles körben érzékelt tapasztalatunk van arról, hogy milyen a politika akkor, ha nem hallatszik benne egy olyan hang, mint Bibóé. Amit Bibó elmondott, elmondta más is, és hallhatunk nagyon sok jó külföldről érkező üzenetet is, de az a tény, hogy Bibó magyar, magyarul ír, és a kortársaival együtt élte meg a nácizmust és a kommunizmust egyaránt, erre reflektált, különösen értékessé teszi számunkra az üzenetét. A könyvem megjelenése kapcsán egyébként az a meglepő tapasztalatom, hogy milyen sok, különben igényes és sokat olvasó ismerősömtől hallom, hogy húha, eddig szinte semmit nem olvasott Bibótól. Most itt az alkalom. Ha többen olvassuk, és persze kritikusan értelmezzük és a magunk számára megpróbáljuk alkalmazni is, talán felismerhetjük, hogy a politika nem eleve ördögtől való és eredendően tisztességtelen dolog, hanem lehet az emberi együttélés és a közösségek építésének magas szinten művelt és mindenki iránt elkötelezett művészete.
– Mit tudhatunk Bibó István hitéről, Krisztus-képéről? Mit árul el magáról Bibó a sorokban – vagy épp a sorok között – e tekintetben?
– Bibó István hitének a tartalmát a Krisztus-képe felől lehet megragadni. Krisztus-képéről azt írtam, hogy nem tipikusan evangélikus vagy református veretű Krisztus-értelmezés, hiszen elsősorban nem arról szól, hogy mit kapunk Krisztustól ajándékba, mit köszönhetünk neki – ahogyan például az evangéliumi ének is szól: „Jézusról, csak róla mondok éneket, / Ő, csak ő hordozta minden vétkemet…” –, hanem inkább arról, hogy hogyan harcol Krisztus az erőszak ellen, ami Bibó szerint a bűn lényege, és amikor a követésére hív, milyen életformába akar bevonni minket, ami egyszerre lehet a mi részvételünk is a bűn elleni harcban és a követés során átélt naponkénti megtérésünk, a gondolkodásunk és a magatartásunk átformálódása.
Más szavakkal, Krisztus legfőbb jelentősége Bibó számára nem Krisztus helyettes áldozata, ami a klasszikus protestáns teológiák középpontjában áll, hanem a győzelme a gonosz felett az ősi Christus victor metafora szerint, valamint az a ma liberálisnak számító elképzelés, de valójában szintén több száz éves gondolat, hogy Krisztus szeret, és ezáltal minket is szeretni tanít.
Amit Bibó keresett és Krisztusban megtalált, megjelenik a protestáns teológiák peremén, de Bibó ezeket a középpontba állította. Krisztus-képének egy másik sajátossága, hogy az egyetemes hitvallások szellemében vallja Krisztus istenségét, de érvelése szempontjából jobban épít Krisztus – szintén az egyetemes hitvallásokban megerősített – emberségére. Az ember Krisztus társunk lehet akkor, amikor emberi problémáinkkal viaskodunk, félelmeinket vagy indulatainkat akarjuk legyőzni, vagy keressük a másikkal, akár az ellenségünkkel való párbeszéd, megbékélés útját. A kortárs teológiában alulról jövő krisztológiának nevezik ezt a kísérletet, amelyet Bibó is gyakorolt.
Szívszorító látni, hogy ehhez a kísérlethez itthon, különösen a börtönből való szabadulása után nem volt beszélgetőpartnere, mint az elemzésem megmutatja, apósával, Ravasz László püspökkel sem tudott erről beszélgetni, azzal együtt sem, hogy ők ketten kölcsönösen szerették és tisztelték egymást. Ebben az elszigeteltségben az is megfordult a fejében, mint azt egy nem sokkal a halála előtt kimondott mondata tükrözi, hogy valami baj lehet a hitével. Ő nem tudhatta, de mi igen, hogy kortársai főáramú teológiáinak egyik markáns irányzata szerint építette fel Krisztus-képét, amikor ennek Magyarországon még nem volt szélesebb körű ismerete és képviselete.
– Hogyan merült el ön teológusként a nem teológus Bibó teológiai gondolataiban? Adott-e önnek új felismeréseket, irányokat, inspirációkat, asszociációkat? Például a Radnóti-vers: a Sem emlék, sem varázslat értelmezése?
– Ma már nem tudom megállapítani, hogy Bibó írásai indítottak-e arra már a nyolcvanas évek közepén, hogy keressek olyan teológusokat, akik nem kaptak helyet a mi képzésünkben, vagy az ilyen teológusokkal való kezdetben ritka és esetleges találkozások ültették-e el bennem azt a gondolatot, hogy annak ellenére, hogy Bibó nem tartotta magát teológusnak, érdemes nagyobb figyelmet szentelni annak a néhány teológiai tartalmú bekezdésnek, amelyet ránk hagyott.
Hasonló a dilemmám a Sem emlék, sem varázslat értelmezésével is. Radnóti Miklós ebben a versében – amelyet, érdekességként írom, ugyanazon a napon írt, 1944. április 30-án, mint Dietrich Bonhoeffer az első híres teológiai levelét a börtönben – felteszi azt a kérdést, hogy kicsoda Jézus ma, a mi számunkra. Már gimnazistakoromban megragadott, amikor még nem hallottam Bibóról, azt viszont, hogy ennek a versnek és a vele együtt elemzett Illyés Gyula- és József Attila-versnek is teológiai üzenete is lehet, Bibó Istvántól tanultam meg. A hatások tehát mindkét irányból érkeztek, Bibó felől is és költők, illetve kortárs teológusok felől is, és nagyon izgalmas teológiai reflexióban találkoztak.
– Kinek ajánlja a Boldogok a békét teremtők című kötetet?
– Arra törekedtem, hogy azok az olvasók is kézbe vegyék a könyvemet, akik még szinte semmit nem olvastak Bibótól. Főleg nekik szól a gyülekezeti munkaprogram számára írt vezérfonal, ami a keresztény – és számos elemében úgyszintén zsidó – hit legelemibb fogalmait kapcsolja össze Bibó néhány ismert és fontos szövegével, és arra inspirál, hogy beszélgessünk arról, amit látunk és tapasztalunk. Mellettük az az olvasó is talál kedvére való írásokat, aki rendszerező igénnyel szeretne elmerülni Bibó örökségében, és azt keresi, hogy mit mond Bibó Krisztusról, a keresztény erőszakmentesség és a nyugati demokrácia kapcsolatáról vagy arról, hogy milyen kérdéseket tesz fel a holokauszt Magyarországon a többségnek és a túlélő zsidó kisebbségnek, és hogyan foglalkozhatna ezekkel a kérdésekkel a nyilvánosság megszólítására törekvő teológia. Sokféle olvasóra gondoltam, és remélem, hogy sokan sokféle érdeklődéstől indíttatva fogják kezükbe venni a könyvet.
Címkép: Csepregi András a Bibó szobornál