Amikor a Papifrankó nem frankó

Posted by

Bár Hodász próbálja azt a benyomást kelteni, mintha tárgyilagos és korrekt lenne, azonban a megfogalmazásai, a könyvből vett idézetei és hangsúlyai arról tesznek tanúságot, hogy ez egyáltalán nem így van. Ha így lenne, nem azzal kezdené a beszédét, hogy ítélkezik a szerző felett, hanem elmondaná, hogy Perintfalvi Rita katolikus teológus, teológiából szerzett doktorátust. Grazban az egyetemen teológiát tanít. Elnöke a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének. Ehelyett azt mondja, hogy Rita (mert tegeződnek, és ugyan nem kávéznak minden nap, de ismerik egymást) nem bírja a kritikát: „Ritának megvan az a rossz szokása, hogy már eleve hitelteleníteni akar mindenféle kritikát munkáival kapcsolatban, és ezért már eleve áldozati pózba vágja magát”. 

Itt Hodász Andrástól már megszokott képzavarral szembesülünk. Vajon mit jelent, illetve milyen póz az áldozati póz, amibe az áldozat „vágja magát”? Másrészről ez a pap személyes véleménye, és ha egy barátjának mondja el, abban nincs semmi elítélendő, de egy 22 ezer követővel rendelkező csatornán a másik emberről, egy könyv szerzőjéről ilyet mondani – amit nem tud bizonyítani, mert hogyan is bizonyítaná – nem elegáns. De mit tehetünk, a stílus maga az ember. Ezzel a felütéssel, a nézőt eleve a szerző ellen akarja hangolni, ezért már ekkor megkérdőjeleződik a pap objektivitása, korrekt hozzáállása a témához.

Ráadásul elég olcsó, durva és arrogáns módját választotta Perintfalvi Rita lejáratásának. Ez jellemzően bántalmazó magatartás, ami az erőszakos és uralkodni vágyó férfit jellemzi (vö. Lundy Brancroft: Mi jár a bántalmazó fejében, 2015, 182. oldal). Négy perc harminchárom másodperctől beszél a videóban arról, hogy az egyházban zéró tolerancia van a pedofíliával kapcsolatban, és azt is mondja, öt perc negyvenhat másodpercnél, hogy „az egyházi büntetések sokszor világi büntetéseknél is szigorúbbak”. Nem derül ki, miben rejlik ez a szigorúbb büntetés, ezért ezzel sem nagyon lehet mit kezdeni. Vagy úgy gondolja, hogy az abúzust elkövető pap másik telephelyre való elhelyezése szigorúbb annál, mint, hogy a bűnelkövetőt évekre börtönbe zárják?

Hat perc három másodpercnél megtudhatjuk, hogy a püspöki kar és a szentatya is bocsánatot kért ezek miatt a dolgok miatt. Azonban úgy tesz, és minden bizonnyal úgy is gondolja, hogy ez elég. Az áldozat, aki a fél életét pszichiátrián tölti, nyugodjon meg, mert bocsánatot kértek az egyház elöljárói?

A hatodik perc tizenharmadik másodpercénél ezt mondja, hogy „hamis tehát az a kép, hogy az egyház csak így egyszerűen tehetetlenül sodródik ebben a témában, és hamis az a gondolat, amit Rita próbál elhinteni, hogy ő az a hős, magányos harcos hős, aki megtöri a hallgatás jegét, és az ő missziója teljesen unikális és egyedi. Fontosnak tartom ezt a missziót, de ez egy hamis kép, az egyház húsz éve folytatja ezt, és ezt azért illik elismerni.”

Egyrészt fölényes, lekezelő a hangnem és a szóhasználat, ráadásul a szerző nem állítja, hogy az egyházban az abúzus és a pedofília megfékezése ügyében semmi nem történt. Egyáltalán mit ért az alatt, hogy „Rita próbál elhinteni”? A szerző nem „hint”.  Feketén-fehéren leírja, amit gondol, pontosan lehet érteni a mondatokat, nem úgy, mint Hodász Andrásét. Azért sem korrekt ez a mondat, mert Hodász vagy átugrotta, vagy nem olvasta, vagy ha olvasta, nem értette az Amire nincs bocsánat című könyv 32. oldalán található szöveget: „Azóta (2019) ezen a téren történtek idehaza is előrelépések, fontos kötelező intézkedések lettek bevezetve, sőt, a MKPK egy nyilatkozatában általánosan bocsánatot kért az áldozatoktól az elkövetők nevében. Az egyre élénkülő médianyomás és a kitört botrányok hatására, végre előállt az a kényszerhelyzet, hogy a hazai egyháznak is lépnie kellett, s 2021-ben már valóban születnek alapvető fontossággal bíró rendelkezések az ügyben. Ezt mindenképpen el kell ismerni.”

A hetedik percnél kezd beszélni Hodász András a pozitívumokról. Remek retorikai fogás a pozitívumokkal kezdeni, hiszen ez is azt a látszatot kelti, mintha a pap objektivitásához kétség sem férhetne. Kiemeli, hogy értéke a könyvnek, hogy magáról a jelenségről beszél, megpróbálja feltárni a jelenség mögötti strukturális okokat.

Azonban a következő mondatával gyengíti a dicséret erejét, mert arról beszél, hogy az egyház is ezt csinálja, vagyis bár nem mondja ki, de ezzel azt üzeni, hogy teljesen fölösleges Rita munkája. A pap tehát frankón kever egyet az állításain, a néző pedig elbizonytalanodik. Bár kiemeli, hogy az egyház milyen erőfeszítéseket tesz, azonban ezek az erőfeszítések, úgy tűnik, nagyon titkosak, mert a hírek erről csak hozzánk, hívő emberekhez nem jutnak el, főleg nem az áldozatokhoz.

A nyolcadik percnél beszél arról, hogy milyen fontos, hogy megismerjük a könyvben az abúzus belső működését. Nem fejti ki, pontosan mit ért ez alatt. Azt gondolom, hogy a pszichológiai működésre gondol az áldozat szempontjából. Vehetjük ezt is a könyv méltatásának, azonban a szöges ellentétét fogalmazza meg, amikor arról beszél, hogy a könyv szakmaiatlan.

A kilencedik percnél kezdi el a könyv kritikáját. Azt mondja: „hogy ha nem jól csináljuk az ilyen könyv megírását, azzal több és nagyobb bajt tudunk okozni, mint amennyit elhárítunk.”  Jó lett volna, ha kifejti, milyen bajokra gondol, mert ez a megállapítás így a levegőben lóg. Fenyegetésnek hangzik, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni.

A kilencedik perc huszonharmadik másodpercénél beszél arról, hogy a könyv „kapufa”. Ez a sportból vett hasonlat hatásvadász és manipulatív. Azért hatásvadász, mert ugyan jól hangzik, mondhatjuk, „vagány” szóhasználat, azonban csak sejteti, hogy valami nem jó. Mi az, hogy „kapufa” a könyv?

Hodász beszédeire jellemzően ismét képzavarba ütközünk. Nem jut el a könyv üzenete az érintettekhez, nem érthető, vagy a benne levő állítások tévedések? A nézőt így megint bizonytalanságban tartja, mert csak azt érzékelteti, hogy valami nincs rendben, de azt nem mondja meg, hogy mi nincs rendben, amivel érdemben lehetne valamit kezdeni. A bizonytalanságban tartás, a sejtetés a manipuláció egyik gyakran használt eszköze, amivel Hodász ebben a videóban gyakran él.

Fotó: youtube.com

Azt mondja, hogy „nagyon súlyosan és megengedhetetlenül szakmaiatlan”. Hiányolja, hogy a szerző, amikor magának az abúzusnak a pszichológiai hátterét feltárja, nem von be a témában jártas szakértő vendégszerzőt. A szerző – ahogy írja is – a könyvet két pszichológussal konzultálva írva, az egyikkel, Dr. Heves Andreával az összes áldozattörténetet és a tettesprofilokat részletesen átbeszélve, elemezve, a másikkal – azaz velem – pedig további kérdésekben szüntelenül konzultálva. Emellett ne felejtsük el, hogy könyvtárnyi irodalma van mára már a bántalmazásnak, az abúzusnak. A könyv témája és a célközönség szempontjából a szerző alaposan körbejárja ezt a témát, és ami nagy értéke az írásnak, hogy azt mutatja meg, hogyan jelenik meg egyházi közegben az abúzus, ennek mik a jelei és milyen okokkal magyarázható. Amit a pszichológia leír a visszaélések tünettanáról, annak megnyilvánulásait Perintfalvi Rita egyházi közegben mutatja be. Az ezzel kapcsolatos tévhiteket, például, hogy a cölibátus, vagy a homoszexualitás lenne az oka a visszaéléseknek is megemlíti. A 355. oldalon kutatási eredményekre hivatkozva alapozza meg az állításait.

Másrészt a videó elején, a nyolcadik percnél pont ezt emeli ki a könyv egyik értekeként. Akkor most miről is van szó? A pap kritikája ettől egyre zavarosabb és szerintem hatásvadász ezen a ponton, mert azt a látszatot kelti, hogy a szerző botcsinálta pszichológusként találkozott az áldozatokkal. Erős „blogbejegyzésnek” nevezi az abúzus témájáról szóló részt, de nem mond konkrétumot. Nem tudjuk, melyik részről gondolja ezt és miért. Nem fejti ki, mitől „erős” egy blogbejegyzés és mi különbözteti meg a szakmai leírástól.

Ezzel hitelteleníti a szerzőt, a nézőt pedig ismét elbizonytalanítja, és felmerül a kérdés, hogy az atya talán nem olvasta el alaposan „Az egyházon belüli spirituális és szexuális bántalmazás sokféle arca” című fejezetet, amiben egyetlen alfejezet szól általában a szexuális bántalmazásról, ami a 77. oldalon kezdődik. Ebben elsősorban magát a fogalmat tisztázza a szerző, hogy az olvasó tisztában legyen azzal, miről van szó. Hodász pedig általánosságban fogalmaz, odadob egy-egy divatos szóösszetételt. Az összezavarás technikáját alkalmazza, hogy a néző figyelmét elterelje. Azt mondja, nem tudományos publikáció. A szerző nem is annak szánta, a célközönség ennél sokkal tágabb. Ez a könyv ismeretterjesztő könyv, minden érdeklődőnek szól. Azt is mondja Hodász András, hogy nincsenek lábjegyzetek. Ezért szeretném felhívni a figyelmét a 25. és 26. oldalon, a 63–67. és a 69., valamint a 86. oldalon található, továbbá a 90. oldalon található lábjegyzetre, hogy csak néhányat emeljek ki, illetve a könyv végén található bőséges irodalomjegyzékre német és magyar nyelven, ami a 419. oldaltól a 423. oldalig tart, és legalább 45 darab szakirodalmat sorol fel.

A tizenegyedik percnél kezd el beszélni arról, hogy Rita mennyire és milyen súlyosan felelőtlen, mert szakmai felkészültség nélkül megy bele abba, hogy áldozatokkal beszéljen. A harmincötödik másodpercnél ismét becsméreli a szerzőt: „gyertek, mert majd én nagyon megértelek titeket.” Mi az, hogy „nagyon megértelek”? Ez a megfogalmazás fölényes, lekicsinylő, azt sugallja ismét, hogy valami olyan történik, aminek csak érzelmi hangsúlya van.  Majd saját magát a pszichológia tudományában bennfentesnek feltüntetve, arról beszél, hogy egy ilyen típusú traumánál az áldozat újra traumatizálódik, ha arról beszél, ami történt vele.

Ez a rész, megint azt a látszatot keltheti a gyanútlan nézőben, hogy Hodász András mennyire a szívén viseli az áldozatok sorsát, hiszen félti őket az újabb traumák elszenvedésétől. A szerzőt tiszteletlennek és etikátlannak minősíti, pedig a videóban ő az, aki nagyon etikátlan és tiszteletlen Perintfalvi Ritával szemben és a megjelent könyvével kapcsolatban.

Hodász újra meg újra elköveti az ítélkezés bűnét, pedig éppen az Perintfalvi Rita megközelítésében az újszerű és zseniális, hogy felismerte, hogy az egyházban elszenvedett visszaélések áldozatait, legjobban az értheti meg és az tud segíteni, aki maga is nagyon jártas a teológiában és ismeri az egyház működését. Ezért érti meg jobban az áldozatok fájdalmát, kétségbeesését, történetét, mint egy nem hívő pszichológus.

Másrészről pedig az a helyzet, hogy trauma és trauma között is van különbség. Van olyan trauma, aminek a felidézése valóban újra traumatizál, ha újraéli a túlélő. Ilyenek az erőszakos cselekmények, mint pl. a háború vagy a természeti katasztrófák, de hogy közelebbi példát is mondjunk, a Covid intenzíven dolgozó szakemberek traumatizáltsága, akik nem tudtak segíteni a fuldokló, haldokló, sokszor fiatal embereken. Ezekben az estekben tényleg káros a történet és az átélt érzelmek felidézése. Ilyenkor valóban nem a feltárással segítünk, hanem más pszichoterápiás módszerekkel.

Az egyházban történt visszaélések áldozatainál azonban ritkán történik valódi erőszak. Szoros érzelmi kötődés után, mintegy a „szeretet vagy Isten nevében” történik meg a visszaélés. Az áldozatok legtöbbször ambivalenciát élnek meg, leggyakrabban a vágy és undor keveredését, és sokszor maguk sem tudják, mi történik velük. Ez más jellegű trauma, itt sok esetben magát a traumát a titok okozza. Az ilyen esetekben tehát fontos a feltárás, a titoktalanítás, a dolgok néven nevezése, mert ez az első lépés a gyógyulás felé.

És van még egy nagyon fontos dolog: a szerző valóban tett egy felhívást, hogy várja az áldozatok jelentkezését, akik szeretnék megosztani a történetüket. Az áldozatok önként jelentkeztek, szabad akaratukból, nem kényszer hatására. Tudták kivel találkoznak és miért. Nem gyónásra mentek, ahol „minden bűnt meg kell vallani”, hanem annyit és úgy osztottak meg a történetükből, amennyit jónak láttak, olyan ember előtt, aki nem ítélkezett, nem hibáztatta őket, és ami a legfontosabb, elhitte a hihetetlent.

Hodász András tehát, amikor erről beszél a videóban, összemos dolgokat, láthatóan „nincs képben” a trauma gyógyítás mikéntjeivel, csak részinformációkra hagyatkozik. Ha pedig újra traumatizásálásról beszélünk, akkor pont ez az, amit Hodász tesz.

Áldozati szempontból mindenképpen, mert csak azt mondja, hol jelentkezhet az, aki egyházi személy által abúzust szenvedett el. Azonban arról nem szól, hogyan és kik fogadják a jelentkezőt, milyen szakmai team és hogyan segíti majd. Az áldozatok történeteiről pedig egy szót sem szól ebben a videóban, amikor ő a könyvet és a szerzőt kritizálja. Rendkívül beszédes ez a hallgatás. Ha valóban korrekt kritikát akarna megfogalmazni, a teljes könyvről kellene beszélnie, nem csak kiragadott részekről. Ehelyett felületesen, ide-oda dobál megalapozatlan állításokat.

A 12 perc 17. másodpercénél azt mondja, hatásvadász és előítéletes a könyv. A címet hozza fel első példaként, és arra hivatkozik, hogy ez teológiai tévedés, bár ő érteni véli, miért ez lett a kötet címe. Azt gondolom, hogy Hodász András erről való álságos, képmutató megnyilatkozása híven tükrözi az egyházi álláspontot: az, akit megaláztak, visszaéltek a kiszolgáltatott helyzetével, akit életfogytig tartó szégyenre ítéltek, bocsásson meg jámborul hetvenszer hétszer, és akkor minden rendben lesz. Sajnos nem lehet megbocsátani, mert a megbocsátás inkább pszichológiai folyamat, mint racionális. Ráadásul a tetteseknek kellene kérni a megbocsátást, de az elkövetők nem szoktak bocsánatot kérni a károkért, amit okoztak, már csak azért sem, mert éretlenségüknél fogva, fel sem ismerték, milyen pusztítást vittek végbe. Így a megbocsátás az áldozat részéről pszichológiailag majdnem lehetetlen.

A megbékélésről beszél Hodász, ami áldozati szemszögből nagyon álságos. Jó lett volna, ha esetleg kifejti, mégis hogyan képzeli ezt a megbékélést. Vagy megint arról van szó, ha te egy katolikus áldozat vagy, kötelességed megbékélni, megbocsátani, mert ha nem tudod ezt megtenni, te vagy a hibás, a bűnös. Burkoltan ugyan, de ez is áldozathibáztatás. Problémamegoldásról beszél, de nem fejti ki, mire gondol, hogyan lehetne a problémát megoldani, szemben a könyv szerzőjével, aki konkrét javaslatokat tesz, a jogi és pszichológiai segítségnyújtásra (399. oldal), valamint kutatási eredményekről számol be (371. oldal), amelyek figyelembevételével lehetne az egyházon belüli strukturális változtatásokat elkezdeni.

A tizenharmadik percnél kezdi fejtegetni, hogy „odalakat szán Rita, a tekintély kritikájának. Az volt az érzésem, amikor olvastam, hogy egy ilyen anarchomarxista gondolkodónak az esszéjét olvasom arról, hogy a tekintély önmagában bűn, a tekintély rossz”. Jó lett volna, ha Hodász András ezeket a megállapításait a könyvből vett részletekkel támasztja alá. Azonban a könyvben ilyen állítás nincs, hogy a hatalom meg a tekintély önmagában bűn.  A hatalomról és a tekintélyről a szerző a könyve 51. oldalán ezt írja: „amikor valakinek feje tetejére állt az élete, elbizonytalanodott, kétségek gyötrik) Ilyenkor jól jönnek a lelkivezetők, a mesterek, guruk, papok, spirituális tanítók, akik azt ígérik, hogy az úton a többiek előtt járva hasznos útmutatást tudnak adni a követőik számára. Amivel alapvetően nincs is baj, amíg…  … a hagyomány ezeket a személyeket megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel ruházza fel, ők lesznek Isten vagy a végső igazság képviselői. Ezért a szavuk törvény, így nem tartoznak senkinek sem elszámolással, hiszen ők a felkentek, a beavatottak, s ily módon szinte érinthetetlenek”.

Hodász vagy nem értette ezt a részt, vagy el sem jutott az olvasásban idáig. Hiszen ebből a rövid részletből is kiderül, hogy Perintfalvi Rita nem azt írja, hogy a hatalom és a tekintély önmagában rossz, hanem az a rossz, amikor egy személy megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, hatalommal rendelkezik. Az 53. oldalon pedig ezt írja a szerző: „A spirituális vagy szakrális hatalom a világon a legveszélyesebb hatalom. Nagyobb az ereje annál, mint amikor valaki egy pszichológusnak mondja el a titkát. Hiszen a papban azért bízik meg az ember vagy éppen a gyermek, mert ezt a bizalmat, a pap mögött álló Istennek szánja. Az Isten pedig csak jó lehet, így aki megbízik a papban, méltán gondol arra, hogy nem érheti baj.”

Tehát Hodász András nagyon félreértette ezt a részt, mert itt csak arról van szó, hogy ha valakinek spirituális hatalma van, az igen veszélyes. Azonban a szerző az 54. oldalon arról is ír, hogy ha jól használja valaki ezt a hatalmat, akkor az általa vezetett embert megszabadíthatja a szorongásaitól és a bűntudatától. Vagyis szó sincs arról, hogy önmagában a tekintély vagy a hatalom Perintfalvi Rita szerint bűn lenne, ahogy Hodász állítja.

A tizennegyedik perc negyvenhatodik másodpercénél pedig azt mondja, hogy ez a könyv Ritáról szól, nem az áldozatokról. Nem tudom honnan veszi ezt, mert Rita kétszer ír a könyvben magáról röviden, az elején és a végén. Érdekes, hogy Hodász végig úgy érezte, Ritáról szól a könyv. Ott is őt látja, ahol nincs. Vajon miért?

A tizenötödik perc harminc másodpercnél ezt mondja: „…az volt az érzésem, hogy igazából minden Ritáról szól, és hogyha megnézitek, ahogy Rita kommunikálja ezt a könyvet, hogy lelkendezünk azon, hogy mennyi eladás, hogy újra nyomjuk, hogy dedikáljuk, hogy könyvbemutató van, ezek mind, mind arról szólnak, hogy eladás, hogy népszerűség”. Jellemző az is, hogy Hodász miként vélekedik erről. Ő csak ezt az okot látja a „lelkendezés” mögött. Tegyük hozzá, elég szűklátókörűen. Valóban nagy boldogság egy szerzőnek, ha fogy a könyve. Mivel én is négykötetes szerzőnek mondhatom magam, ismerem ezt az érzést. Azonban az újranyomás és az eladás feletti örömnek nemcsak az lehet az oka, amit ez a pap említ, hanem például az is, hogy sokakhoz eljutnak a könyvben megfogalmazott gondolatok. Sokan megismerik az egyházon belüli egyik legnagyobb problémának a megjelenési formáit, az okait.

A könyvbemutató pedig nagy ünnep a szerzőnek és az olvasónak egyaránt. Olyan, mintha egy gyerek születését ünnepelnénk. Ha Hodász publikálna és nem csak beszélne, akkor tudná, hogy egy könyv megírása micsoda hatalmas munka, mert a leírt szavaknak és a mondatoknak érthetőnek és világosnak kell lennie.

Két részletet is felolvas teátrális hangsúlyozással a könyvből. Az egyik részlet a 33. oldalon található. Nem tudom, hogy ez mitől önfényezés. Azt a részt gondosan kihagyja a felolvasásból, amikor a szerző arról ír, hogy az első áldozat azt mondta neki: „Rita harcolj értem!”. A szerző nem azt írja, hogy én vagyok Jeremiás próféta, hanem azt, hogy Talán ez volt bennem az a tűz, amit Jeremiás is érzett. Aztán visszalapoz a 27. oldalra, és innen olvas fel. Ez sem értem, miért önfényezés. Miért, van aki Perintfalvi Rita előtt foglalkozott az áldozatokkal Magyarországon? Bármelyik katolikus elöljáró vagy szerpap felajánlotta így a segítségét?  Úgy tudjuk, hogy nem. Önként tette, szabadidejében? Igen. Szeretetből? Igen. Akkor mi ezzel a baj? Azt mondja még, a 18. percben, ez a könyv ahelyett, hogy az áldozatokról és a megoldásokról szólna, Perintfalvi Ritáról szól. Szerintem Hodász kihagyott a könyvből úgy 400 oldalt.

A fentiek alapján úgy tűnik, az egyház e felszentelt papja vagy nem olvasta el a könyvet, vagy elolvasta, de nem értette, vagy olvasta, értette, de nem akarja érteni. Állításai hamisak, félrevezetőek, tudatosan manipulatívak. Ezért gondolom úgy, hogy Hodász András és a videója nem frankó.

Szerző: Csóka Judit klinikai szakpszichológus