Jolsvai András: Márton Irma tévedése (részlet)

~ 1 ~

Márton Irma harminckét éves, budapesti illetőségű, reformált vallású hajadon négy óra huszonkilenckor ébredt, mégpedig saját akaratából. Minden áldott nap, akár nyár volt, akár tél, akár délelőttös volt, akár délutános. (Ha éjszakás volt, akkor persze nem, de csak azért nem, mert már – még – dolgozott.) Az ébresztőórája éppen egy perc múlva, négy óra harminckor szólalt meg, addigra Márton Irma felült az ágyban, a szemét két határozott mozdulattal megdörzsölte, aztán ballal kinyúlt az éjjeliszekrénye felé, és egyetlen jól irányzott ütéssel elhallgattatta az órát. Kibújt a takaró alól, lábait a gondosan egymás mellé állított papucsokba bújtatta, egy lépést előre lépett, aztán kinyitotta az ablakot és tornázni kezdett. Törzshajlítás, karkörzés, fejkörzés követték egymást, gondosan kimunkált sorrendben, éppen öt percen keresztül. Márton Irma ezt a mozgássort – melyet egy testnevelési tankönyvből másolt ki néhány év előtt – mezítelenül végezte el, ahogy mezítelenül is aludt feszesre rugóztatott puritán sezlonján, katonai körökből származott lószőrpokrócát két keményített fehér lepedő közé hajtva. Amíg a gyakorlat tartott, nem gyújtott villanyt: nyaranta a redőny rácsain átderengő hajnal, telente a hálószobája ablaka alatt égő udvari lámpa szolgált annyi világgal, amennyire éppen szüksége volt. Helyesebb volna egyébként hálókamrát vagy hálófülkét mondanunk, hiszen a helyiség alig volt nagyobb hat négyzetméternél, nem is volt benne más – az ágyon és az éjjeliszekrényen kívül – mint egy kalotaszegi díszítéssel ellátott láda, melyben Márton Irma a kelengyéjét tartotta, egy keleti futószőnyeg és egy barométer a fehérre meszelt falon, épp a feje fölött. A háló belső ajtaján régies fafogason lógott a fürdőköpenye, Márton Irma négy óra harmincöt perckor belebújt, aztán átsétált az apró teakonyhába, ahol a gázrezsó mellett csak egy kétszárnyú konyhaszekrény fért el, a másik oldalon pedig egy lecsapható pult – mely felállítva étkezőasztalként is szolgált – és egy fiókos hokedli, fiókjában a cipőtisztító szerekkel. Márton Irma négy óra harminchatkor alágyújtott a teafőzőnek és a tojásnak, melyeket már este odakészített a gázra. Márton Irma a három és fél perces lágy tojást szerette, azt, amelyik halványan már elindult a keményedés felé – amikor a fehérje már odadermed a héjhoz, és csak nagyobb darabokban lehet onnan leválasztani.

Márton Irma ezt a három és fél percet zuhanyozásra fordította. A fürdő a nagyszobából nyílt, tehát fél perc elment az oda- és visszaúttal, de a maradék éppen elég volt a számára. Márton Irma reggelente mindig hideg vízben zuhanyozott, a legnagyobb sugárra nyitva a csapot, szappanozás közben is engedve magára a vizet. Csak a talpát törölte meg aztán, majd visszabújt a frottírköpenyébe, és éppen elérte a csatlakozást a tojáshoz. Két tószt kenyeret helyezett elektromos kenyérpirítójába (erre az eszközre nagyon büszke volt, Bécsben vásárolta még a válság előtt), vékonyan megkente őket vajjal, kistányér, tálca került aztán, kitöltötte a teát egy öblös, barna csészébe, lecsapta a polctetőt, és hat percig reggelizett. Ilyenkor gondolataiból kizárta a külvilágot, átadta magát az élvezeteknek, nagy kortyokban nyelte a teát, hagyta, hogy a forró ital átmelegítse a testét, ahogy azt is, hogy a tojás sárgája végigfolyjon a szája szélén. Amikor végzett, a tojáshéjat kis papírzacskóba helyezte, úgy dobta ki a szemétbe, aztán akkurátusan elmosogatott, eltörölgetett, elrámolgatott.

Azután visszament a fürdőszobába, fogat mosott, megtörülközött és megfésülködött. Az utóbbi feladat rabolta el a legtöbb idejét, Márton Irmának ugyanis csaknem derékig érő barna haja volt, azt kellett rendesen kibontani, majd befonni, két copfba, aztán a copfokat fésűkkel és csatokkal koszorúba rendezni: ez bizony egymagában elrabolt tizenkét percet az életéből. Aztán felöltözött – a kiskosztüm, harisnya, cipő, kombiné, blúz már ott várta, kikészítve, a nagyszoba egyik foteljének karfáján, csak a kalapot kellett az előszobában kiválasztania – vetett egy pillantást a púdertartója belső lapjára (az egész lakásban ez volt az egyetlen tükör), aztán becsukta a retikülje zárját és öt óra egy perckor kilépett az ajtón.

Márton Irma immár harmadik éve lakott a Visegrádi utca 33/a-ban (első emelet egy). Korábban nem is lakhatott volna, hiszen a ház 1929-ben épült, egyikeként a gombamód szaporodó újlipótvárosi bérházaknak. (Tervezte Hoch István.) A háromemeletes házat az Oázis Ház- és Lakásépítő Szövetkezet építtette, s a bérlők is mind megbízható polgári elemek voltak. Márton Irma méltán volt büszke bérleményére, erre az emelt szintű garzonra, az első lakásra felnőtt életében, melyet ő rendezhetett be magának: azelőtt nővérszállásokon, szerényen bútorozott albérletekben, hónapos szobákban élt. De most, hogy még épp a harmincadik születésnapja előtt kinevezték első szülésznőnek és főnővérnek a klinikán, most már megengedhette magának, hogy saját lakásba költözzék. Márton Irma hamar megszerette ezt a környéket, azt a racionalitással kombinált modernizmust, mely ezt a most születő városrészt – a házait, az üzleteit, a tereit és a lakóit – jellemezte: az ilyesmi éppen neki való volt.

Öt óra kettőkor elhaladt a ház földszintjét hatalmas portálokkal uraló puceráj előtt. Odabent már elindultak a mosógépek, a reklámtábla feletti gipszhattyú mintha épp a szárnyát próbálná kitárni. Márton Irma nagyot szippantott az ablakréseken kiáramló lúg illatából: szerette ezt a szagot, a tisztítószer szagát, határozottan az volt a véleménye, hogy ha az emberiség több lúgot és fehérítőt használna, boldogabb lehetne.

A Korall utca sarkán befordult, és öt óra hat percre odaért a megállóba. Ilyenkor rajta kívül senki nem járt erre, az első J jelű, barna villamos öt óra tízkor kanyarodott be, éles sínsikollyal, a Váci útról, azon is csak néhányan darvadoztak: pékinasok, kifutófiúk, újságkihordók, postások, akiknek nem tellett városi ágybérletre, és Angyalföld mélyéről vagy Ujpestről vicinálisoztak be minden nap, hogy meghódítsák a várost. Márton Irma mindig a vezető melletti peronnál szállt fel, a kalauz fürgén leugrott a kocsiról és felsegítette a nőt. Éves bérletét, melyet a klinika fizetett, s melyet alumínium tokban tartott a táskája külső rekeszében, nem kellett felmutatnia. Márton Irmát a viszonylat minden kalauza ismerte.

Mehetett volna busszal is, csak a másik irányba kellett volna gyalog elindulnia, a Csáky utca felé, de Márton Irma nem bízott a buszokban. Azok a gumikerekek semmi jóval nem kecsegtették az embert. Ráadásul gyakran késtek, elakadtak a forgalomban, olyankor a sofőr tülköléssel próbált helyet találni a kocsijának, néha levágtak kanyarokat, vagy egyenesen új csapáson indultak el. És milyen büdösek voltak, szentséges ég! Arról nem is beszélve, hogy nem tartoztak a BSZKRT fennhatósága alá: ahelyett, hogy egy megbízható fővárosi cég kötelékében közlekednének, mindenféle gyanús magánvállalatok fogságában vergődtek. Nem, Márton Irma nem kért a buszokból. Pedig át se kellett volna szállnia. A Csáky utcától, igaz, némi kacskaringóval, eljuthatott volna a Kálvin térre.

De Márton Irma csak a villamosokban bízott. A villamos őszinte, egyenes, tudja, mit akar. A villamos sínen van. A villamosra lehet számítani. Így aztán Márton Irma minden reggel öt óra tíz perckor felszállt a Korall utcai villamosra, hogy három megállót haladva elérjen a Kádár utcai végállomásig. Onnan öt perc volt gyalog átvágva a Berlini tér kockakövein az Ilkovitsig, előtte a Majomsziget, ott tudott átszállni a hatosra. Ez volt utazásának legbizonytalanabb része. A hatos ugyanis ebben az időszakban elvileg nyolc percenként járt, de nem lehetett pontosan kiszámítani, hogy a következő járat mikor fordul vissza a Jókai utcai hurokvágányról a Nyugati pályaudvarhoz. Megesett bizony, hogy Márton Irma – bármennyire sietett is – éppen lekésett az induló kocsiról, s akkor nyolc percet vesztegetnie kellett a megállóban. Persze, az is előfordult, hogy éppen elérte a csatlakozást, akkor elégedetten dőlt hátra az ülésen, és elmerült az ébredező Nagykörút tanulmányozásában. (Egyetlenegyszer fordult elő e három év alatt, hogy egy havaria teljesen keresztülhúzta számítását. Az történt, hogy egy szenet szállító stráfkocsi felborult, éppen a Podmaniczky utca és a Teréz körút kereszteződésében: s hiába szaladtak a sínek az úttest szélén, a szétterülő szénkupacok mindkét irányban meggátolták a villamosok továbbhaladását: sem az Aréna út felé tartó nyolcas, sem a körúton haladó hatos nem tudott mozdulni. Márton Irma futva tette meg az utat az Oktogonig, ott sikerült, nagy nehezen, egy szürke taxit megállítania – így is két perc késéssel érkezett a munkahelyére: ezt a mulasztást sosem tudta megbocsájtani önmagának.) Legjobb esetben öt óra harminckor, legrosszabb esetben harmincnyolckor leszállt a villamosról a Harminckettesek terénél.

Onnan öt perc alatt ért a Baross és Mária utcák sarkán álló Nőgyógyászati Klinikához. Újabb öt perc, míg felért kis szobájához, mely az első emeleten, közvetlenül a folyosói szárnyas ajtó mellett volt. Gyorsan átöltözött, és hat előtt négy perccel teljes főnővéri díszben belépett a szülőszobába, hogy első kézből tudja meg, mi történt az éjjel.

~ 2 ~

Singer Erzsébet (Bözsi) kilencszázhuszonkilenc július hetedikén jegyezte el magát Tatár Tiborral. A helyszín a Pomáz és Kőhegy közötti (egyébként elég meredek) turistaút egy lankásabb szakasza, az időpont délelőtt fél tizenegy körül. (Bözsi szerint óra huszonöt volt, Tibor úgy vélte, néhány perccel elmúlt fél.) Nemcsak a helyszín volt szokatlan, maga az eljegyzés sem volt szokványosnak mondható. A fiatalok (Bözsi éppen betöltötte a húszat, Tibor huszonnégy múlt májusban) túraöltözékben voltak, Tibor nagyzsebes zöld vászonnadrágot viselt és kockás flanellinget, Bözsi khakiszín shortot és hozzávaló blúzt, lábukon túrabakancs, hátukon hátizsák, egész napra való élelemmel. Csikóváraljára tartottak, ahol a Gyopár turistaegyesület tagjaiként egy menedékház építésében fognak segédkezni, ahogy ezen a nyáron minden vasárnap tették. A többiek ilyenkor már dolgoztak odafenn, hőseink is csak azért indultak megkésve, mert Tibor előző nap éjszakás volt a főműhelyben, ráadásul hajnalban még el kellett hárítani valami tengelyferdülést, úgyhogy nyolc körül ért haza. Megfürdött, átöltözött, aztán elvillamosozott a Bözsi ablaka alá. A lány, aki már felöltözve várta, ahogy meghallotta az ismert füttyjelet (La donna é mobile, vagy ahogy az a selyma Janda Vili fordítja: Az asszony mozgatható), már szaladt is: otthon úgy tudták, a polgárista osztálytársnőivel kirándulnak a Normafához.

Így esett, hogy Bözsi és Tibor azon a délelőttön hosszú órákra magukra maradtak, és amikor már mindent megbeszéltek az ütközőbakok javításától a leesett varrótűk keresésének fortélyáig, Tibor, aki elöl haladt a szerpentinen, egyszer csak megállt, szembefordult a lánnyal, és megcsókolta. A lány pedig visszacsókolt.

Bözsi, aki később a naplójában visszatért az eseményre, ezt jegyezte föl: „Elég gyatra kis csók volt, mert semmi gyakorlatom eleddig nem volt benne, de mindig eminens tanuló voltam, ebbe is belejöttem rövidesen.” Arról, hogy a sorsfordító esemény pontosan hol zajlott, megoszlottak a vélemények. Tibor haláláig kitartott amellett, hogy egy vadalmafa alatt történt az első csók, Bözsi vackorra emlékezett. De ahhoz nem fért kétség, hogy a két fiatal ezt a csókot szavak nélkül is szerelmük megpecsételésének, egyfajta természet közeli eljegyzésnek tekintette. Tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy még nehéz időszak vár rájuk, amíg a törvény előtt is egymáséi lehetnek, de boldogságukat ez a tény akkor egyáltalán nem árnyékolta be. Az út hátralévő részét – pedig most jött csak az igazi meredély – énekelve tették meg, odafönt pedig Tibor olyan lendületesen emelgette a köveket, építette a falakat, hogy a többiek alig tudtak lépést tartani vele. Bözsi pedig – kinek a többi lánnyal az ebédfőzés volt a fő feladata – úgy elsózta a hamis gulyást, hogy csak azért nem adta a fal a másikat, mert, mint tudható, még nem állt. A többiek persze ugratták őket, hogy tessék, egyszer maradnak le a társaságtól, máris megtörtént a baj: s ettől kezdve a gyopárosok egy párnak tekintették őket, így aztán kimaradhattak a hegyen szokásos keresztbe-kasul flörtölésekből is.

Persze, ettől még, hogy végre fölhagytak a két éve tartó „legyünk akkor barátok” viszonnyal, amely alól elég régen kilógott a lóláb, azért nem lett sokkal könnyebb a helyzetük. Ott volt egyfelől a Sándor, vagy ahogy Tibor nevezte, Sándor bácsi, Bözsi rendíthetetlen udvarlója, aki lassan a negyvenet hajazza (bár hajazásról az ő esetében már nemigen beszélhetünk) s aki már öt évvel ezelőtt megkérte a kislány kezét. Bözsi akkor tizenöt volt, könnyen mondhatta, hogy korai még a konty neki, de Sándor (Sándor bácsi) ettől nem retirált, ő tud várni, mondta, eddig is azt csinálta jobbára, ő már döntött, vagy a Bözsi lesz a felesége, vagy senki, elhatározása szilárd, a lánynak nincs más dolga, mint hogy beleszokjon a gondolatba, s már mehetnek is az oltár elé. Sándor nem tolakodott, nem követelőzött, de minden szerdán megjelent a Singer házban (mondjunk inkább Singer lakást, Döbrentei utca 10., második emelet hat, ott, a gangfordulóban), amikor a helyiek fogadónapot tartottak. Hozott bonbont vagy cukrászsüteményt, aztán csöndesen elüldögélt az ablak mellett, elnézve, hogyan játszanak vagy táncolnak a fiatalok. Bözsi ilyenkor szertartásosan leült mellé egy fél órára, Sándor, mint egy jó tanár, könyvekről, színdarabokról, szobrokról mesélt neki, évente egyszer megkérdezte, döntött-e már a lány, aztán ment minden tovább a maga útján. Bözsi afféle nagybácsinak tekintette a Sándort egy idő után, és bizonyos hálát is érzett iránta, kitartásáért és azért a biztonságért, melyet ajánlata jelentett: ha minden kötél szakad, még mindig hozzá lehet (majd egyszer) menni.

Ezt a Singer szülők is így gondolták. Végül is nem olyan nagy ez a korkülönbség, jobb is, ha a férfi idősebb, legalább már kitombolta magát, arról nem is beszélve, hogy a Sándor egy komoly egzisztencia, fűrészüzeme van, gondtalan életet tud biztosítani a feleségének, ami a mai világban nem csekélység. A Singer szülők nem kapacitálták különösképpen a lányukat, s a lelkük mélyén nem bánták, hogy elnyújtja kissé az ifjúságát (ő volt a legkisebb gyermekük, ha ő is kirepül, igazán üres lesz a ház, és ők ottmaradnak egymásnak – ez a perspektíva egyiküket se vigasztalta), de azért érzékeltették, hogy részükről nem lenne akadálya ennek a frigynek. És ahogy haladt előre az idő, annál gyakrabban érzékeltették.

A csók utáni szerdán Bözsi leült a Sándor mellé, ahogy szokott, a szemébe nézett, ahogy nem szokott, és azt mondta.

– Beszédem van magával!
– Na végre! – sóhajtott fel a férfi, és lány keze után nyúlt.
– Ne itt és ne most! Vigyen el vasárnap a Svábhegyre, ott nyugodtan beszélhetünk!

A következő vasárnapon Tatár Tibor két ember helyett dolgozott Csikóváralján, csak azt nem értették a többiek, miért csikorgatja közben a fogát. Sándor fehér vászonöltönyben jelent meg a Döbrentei utcában, gomblyukában vörös szegfűvel, malomkeréknyi csokrot hozott Singernének („Jaj, Sándor, maga igazi gavallér, ilyen, lányom, nem terem ma már minden bokorban!”), kezet csókolt Bözsinek (aki kék pöttyös nyári kreppruhát viselt, vastag piros övvel és piros kalapot hozzá), aztán taxit hivatott és a Disznófőhöz vitette magukat. A taxiban illendő távolságban maradt, és nem nyúlt a lány keze után.

– Beülünk? – kérdezte, amikor megérkeztek, a kertvendéglőre mutatva.
– Inkább sétáljunk!

Sétáltak hát. Hosszan, hangtalanul. A lány a táskáját lóbálta, a férfi zsebre vágta a kezét. A lány a földet nézte, a férfi a lányt.
– Sándor, én… beleszerettem valakibe.
A férfi ment tovább, az eddigi ritmusban.
– Értem.
– Meg se kérdezi, ki az illető?
– Annyit tudok, hogy nem én.
– Sajnálom.
– Én is. De mit tegyünk? Ami engem illet, én várok. Hátha kiszeret belőle. Vagy ráun. Vagy ő un rá magára. Vagy effélék.
Bözsi közbe akart vágni, de a férfi leintette.

– Engemet, kedves Singer Erzsébet, nem könnyű eltéríteni a célomtól. Nekem öt esztendeje az a célom, hogy magát feleségül vehessem. Mert én tudom, biztosan tudom, hogy minket egymásnak teremtett az ég. Úgyhogy énnekem nincs is más dolgom, mint várni. Öt-hat évem van még rá. Maga tegye, amit a szíve diktál, legyen szerelmes, menjen férjhez, ha akar, én itt leszek a háttérben, és várok magára.

Ilyen szépen beszélt az Ölvedi Sándor (Ölvedi és társa fa- és fűrészáru kereskedés, Frangepán utca 5-7., ebből már a társa is ő volt, de ne vesszünk el a részletekben), olyan szépen, hogy egy regényíró is megirigyelhette volna. S minthogy ez volt az utolsó lehetősége, hogy megnyilvánulhasson e könyv lapjain, áruljuk el róla, hogy betartotta a szavát. Éppen öt évet várt még az ő Erzsijére – hiába – és akkor elvett egy jómódú özvegyasszonyt.

Boldogan éltek – míg meg nem haltak. Gyermekük nem lévén Ölvedi Sándor végrendeletében a vagyonát fele részben feleségére, fele részben Singer Erzsébetre hagyta. A felesége azonban – Helénnek hívták, róla legyen elég ennyi – időben megsemmisítette az iratot, így arról sem a hatóság, sem a másik kedvezményezett nem szerzett tudomást.

Este, amikor felhangzott az ismerős füttyjel, Bözsi leszökött egy pár percre a szerelmeséhez. Leültek a Duna-part kőlépcsőjére, és gyakorolták kicsit, amit a múlt héten a hegyekben tanultak.

– Hogy ment?
– Túl vagyunk rajta. A tiéd vagyok, drágám!
– Nem tűnsz túl boldognak!
– Lelkiismeret-furdalásom van. Talán már korábban meg kellett volna mondanom neki, hogy semmiképpen nem lehetek a felesége. Most már nem hiszi el. Azt mondta, továbbra is vár rám.
– Agyonütöm!
– Féltékeny vagy?
– Mindenkire, aki csak rád néz.
– Te buta! Tudod, hogy nem kell nekem senki, csak te.
– És ha… és ha a szüleid nem adnak hozzám, mert nincstelen vagyok, tudsz-e majd úgy várni rám, ahogy ez a férfi vár rád, hűségesen, évekig, amíg…
– Amíg?
– Amíg nincstelenből végre én is… vantalan leszek!
Na, ezen végre elnevették magukat.

A szerkesztő megjegyzése: Jolsvai úr igen nagy becsben tartja a főváros észak-északkeleti részét, melyhez számos élménye fűződik, ezért tiszteletben tartva azt a kijelentését, mely szerint a városnegyed nevét kizárólag régi írásmódjával hajlandó leírni, a regényben is mindenhol Ujpest szerepel, 

Jolsvai András: Márton Irma tévedése
Kalligram Kiadó, Budapest, 2021
368 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft

Címkép: Pécsi József: Akt, 1930