A holtak emlékére

Posted by

Bevezető írás a Kihalt állatok atlaszához

David Storch
>A fajok kihalása része az evolúciónak, ugyanúgy, mint az emberi életnek a halál. A földi élet csak-
nem négymilliárd éves története során temérdek faj jelent meg és tűnt el, némelyek sokkal gyorsabban,
mint mások. Amennyire a kövületekből tudhatjuk, a legutóbbi félmilliárd évben voltak olyan szakaszok, amikor rövid időn belül rengeteg faj pusztult ki. Az ilyen események, amelyeket tömeges kihalásként szoktak emlegetni, alapjaiban átformálták a Föld élővilágát. Az ötödik – egyben a legutóbbi – tömeges kihalás, amikor a dinoszauruszok a madarak ősei kivételével mind kipusztultak,
65 millió évvel ezelőtt következett be. A legnagyobb tömeges kihalás, a perm-triász kihalási esemény 250 millió évvel ezelőtt történt, és az akkor élt fajok 95%-ának kipusztulását okozta.
Sokak szerint jelenleg a hatodik tömeges kihalási esemény küszöbén állunk, amelynek előidézője maga
az emberi civilizáció. Ám a dolog nem ennyire egyszerű. Bár napjainkban nem kevés faj kihalására kerül sor (mint azt ez a könyv is mutatja), ezek még mindig csak töredékét jelentik a Földön található összes fajnak. Biztos, hogy sokkal kevesebb faj hal ki napjainkban, mint a fent említett öt kihalási esemény során, amelyek mindegyike megtizedelte a fajok számát. Ráadásul a nagy testű állatfajok, amelyek a legutolsó jégkorszak idején, körülbelül 20 000 évvel ezelőtt éltek, jóval az ipari civilizáció beköszönte előtt haltak ki, sokuk még azelőtt, hogy véget ért volna a jégkorszak. Nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy ezt a tömeges kihalást a történelem előtti emberiség okozta volna, vagy a klímaváltozás, esetleg több különböző tényező kombinációja. Amit viszont tudunk, az az, hogy a fajok kihalása része a földi életnek, és hogy bekövetkezésének számos kiváltó oka lehet.
Ha valóban a hatodik tömeges kihalási esemény idejét éljük, akkor még nagyon a kezdetén járunk; még
nem telt el elég idő ahhoz, hogy igazán sok faj haljon ki. Ám ez korántsem olyan megnyugtató, mint amilyennek hangzik. A kihalás mértéke csak az egyik tényező, egészen más kérdés a sebessége. Úgy tűnik, hogy az állatfajok most sokkal gyorsabban halnak ki, mint a korábbi kihalási események során, amelyeknél évezredekig, ha ugyan nem évmilliókig tartott, amíg fokozatosan kialakult az említett magas arány. Ha a mai kihalások, amelyeket az emberi civilizáció terjedése okoz, a jelenlegi ütemben folytatódnak még több száz vagy ezer éven keresztül, akkor valóban olyan mértéket ölthetnek, amely a földtörténet ötödik nagy fajkihalásához mérhető. Riasztó gondolat ez. Mivel a jövőt nem ismerjük, még érhetnek bennünket
nagy meglepetések. Az ember egyre nagyobb hatást gyakorol a természetre, és ha csak ölbe tett kézzel ül, és nem tesz semmit, akkor nem számíthat arra, hogy a kihalások jelentősen lelassulnak. Ahogy ez a könyv is bemutatja, napjaink jól ismert kihalásainak legtöbbje összefüggésben van a természetes élőhelyek elveszítésével és/vagy a behurcolt élőlények és betegségek terjedésével. Másfelől viszont a védett területek kiterjedése egyre nő, miközben Európában és Észak-Amerikában újra teret nyernek azok a nagyobb és kisebb állatok (mint például a farkasok Közép-Európában), amelyeket egykor már gyakorlatilag
kihaltnak tekintettek. Úgy látszik, tudatosodik bennünk az ökológiai problémák egyre növekvő komolysága. Még nem tudhatjuk, hogyan fognak egymásra hatni ezek a folyamatok, és milyen új tényezőkkel kell még számolni, de megpróbálhatjuk megérteni a helyzetet, és eldönthetjük, mit is kezdjünk vele.
A fajok kihalása nem egyszerűen csak egy a komoly problémák közül, amelyeket meg kell oldanunk – merem állítani, hogy ez a legfontosabb. Az emberi civilizáció sok más káros hatásával ellentétben ugyanis a kihalás visszafordíthatatlan. Az evolúció minden egyes fejlődési vonalában, amelyet mi fajnak hívunk, évmilliók evolúciós tapasztalata összegződik. Minden faj mögött sikerek és kudarcok sűrített története áll; bonyolult halmaza a stratégiáknak és döntéseknek, amelyek válaszként születtek meg azokra a problémákra, amelyekkel az adott faj szembesült az évmilliók során. Egy-egy faj kihalásával ez
a tapasztalat, ez az emlékezet eltűnik, és a világ szegényebbé válik. Ahogy az elején említettük, a világ mindig szenvedett el ilyen veszteségeket, hiszen nem gazdagodhat a végtelenségig, és a környezet kihívásaira adott újabb válaszok mindig újratermelődnek, még ha ez olykor szükségszerűen mások kárára történik is. Ma a világot az a veszély fenyegeti, hogy többet veszít biológiai értelemben, mint korábban évek tízmilliói alatt – szegényebb lesz, mint amilyennek lennie kellene. Nincs értelme siránkozni azon, hogy az irdatlan szárnyfesztávú pteroszauruszok nincsenek már köztünk (bár én személy szerint sajnálom);
a múlt kihalásaira nincs ráhatásunk, és csak a megkövült leletekből tudhatunk róluk. Ami miatt igenis lehet lelkifurdalásunk, az a Steller-tengeritehén vagy az erszényesfarkas hiánya, olyan lenyűgöző teremtményeké, amelyek kivívták a fennmaradásukat, megtalálták a maguk sajátos, intelligens megoldásait a törzsfejlődés és a környezet problémáira. Mi voltunk azok, akik megsemmisítettük
őket, és már soha nem lehetnek köztünk újra. Nem mindig egyértelmű, hogy mit tekinthetünk kihalásnak, és mit nem. A könyvünkben szereplő állatfajok némelyikének vannak közeli rokonai, amelyek ma is köztünk élnek. Némelyik kihalt állat olyan fajok alfaja, amelyek még léteznek, tehát az eltűnésük nem annyira súlyos veszteség. Gyakran vita tárgya az, hogy egy állat önálló fajt, vagy csupán alfajt képvisel-e. Ha egy élőlény
(faj vagy alfaj), amely nagyon hasonló egy túlélő rokonához, kihal, akkor a környezeti igényeivel kapcsolatos
tulajdonságainak és megoldásainak nagy részét azért hátrahagyja. Ebben az esetben kevesebb okunk van a sajnálkozásra – bár lehetséges, hogy a túlélő rokonok maguk is veszélyeztetett fajhoz tartoznak, így előfordulhat, hogy további veszteségek következnek be. A legtöbb aggodalomra azoknak a fajoknak az elvesztése ad okot, amelyek kevés közös tulajdonságot mutatnak még a legközelebbi rokonaikkal is, mint például az egyedülállóan különleges, röpképtelen madár, az óriás alka, vagy az erszényesfarkas, az egyetlen kutyaszabású erszényes; az ilyen kihalások alapjaiban változtatják meg a világunkat. De az összes többi is aggodalomra ad okot a jövőnkkel kapcsolatban, és rossz előjelnek tekinthető.
Ez a könyv szemléltet néhány olyan igen különös kihalási esetet, amikor egy faj kipusztult ugyan, de maga
után hagyta néhány génjét (és tulajdonságát). A neandervölgyi ember például kereszteződött a mi őseinkkel, ami annyit jelent, hogy tulajdonságait a mai emberiség is hordozza, és továbbadja a következő nemzedékeknek. Az is nyilvánvaló, hogy mi történt az őstulokkal: közvetlen őse lett a házi szarvasmarhának. A vadonélő őstulok ugyan kihalt, de leszármazottja, a tehén napjaink legnépesebb
állatfajai közé tartozik. És még mielőtt háziasították volna, az őstulok sikeresen kereszteződött a pusztai bölénynyel, létrehozva az európai bölényt. A vadonban a fajok kereszteződése gyakoribb, mint valaha gondoltuk – ami azt jelenti, hogy ha egy faj kihal, hátrahagyhat magából egy darabkát. Ez persze még nem ok arra, hogy azt mondjuk, egy állat kihalása nem is olyan nagy veszteség.
Azt azonban jól érzékelteti, hogy a természet sokkal bonyolultabb és érdekesebb, mint képzelnénk, és hogy egy állat kihalása nem mindig jelenti a történet végét.
Ha egyenként megvizsgáljuk a kihalt fajok történetét, sok mindenre rádöbbenhetünk. Természetesen minden történet más és más, és különböző dolgokra tanít meg minket, ám feltűnhetnek bizonyos közös vonások. A kihalás inkább tekinthető hosszú folyamatnak, mint egyik pillanatról a másikra bekövetkező eseménynek; a végkifejletet az állomány csökkenése előzi meg, amelynek oka nem feltétlenül azonos a végső kihaláséval. Feltűnhet az a tény is, hogy a kihalásnak ritkán van csupán egy oka. Az esetek döntő többségében többféle hatás és folyamat együtt vezet a végső katasztrófához. Ez talán azért van, mert az evolúció folyamán (egy faj jellemzően évmilliókon át fennmarad) a körülöttünk élő fajok számos csapással megküzdöttek már. Az ember befolyása egyéb negatív tényezőkkel kombinálva azonban már
a legszívósabb élőlénynek is túl sok lehet. A mi feladatunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk annak
érdekében, hogy csökkentsük az ilyen egybeesések gyakoriságát. Bár a fajok kihalása a környezetünkben tovább folytatódik, a bolygó történetének hatodik nagy fajkihalását talán kivédhetjük, ha felelősen és megfontoltan viselkedünk a természettel.
Legyen hát számunkra a könyvünkből megismerhető, már eltűnt fajok emléke egyszerre intő jel és vezérfonal.

Címkép: Dodó