A Fleischer restobar és múltja

Posted by
Bojár Iván András
>Másfél évtizede, 2006-ban jelent meg Kieselbach Tamás kiadásában az ÁTMENETIEMLÉKKÖNYV, amiben rengeteg nagyszerű kortársunk vallott hosszabb-rövidebb írásban Budapestről. Messze a teljesség igénye nélkül: Babarczy Eszter, Jancsó Miklós, Kornis Mihály, Nádas Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Presser Gábor, Váradi Júlia, és mégannyian. A fotóanyagot a nemrégiben eltávozott Lugo (Lugosi Lugo László) rakta össze túlnyomóan a saját fotóiból, de néhány tanítványa képét is beválogatta. A könyv törzsét pedig az én novelláim alkották.
Most, hogy látom, otthonomtól egy saroknyira a minap megnyílt a Fleischer Restobar, nagyon megörültem, mert pár éve szomorúan tapasztaltam, hogy a hajdani ingvarroda egy napon, múlttá vált. Budapest DNS-e így mutálódik, de ez atváltozás szerethető, organikus, Budapesttel önazonos folyamat.
Ezt az újjászületést köszöntendő, most megosztom itt a hajdani ingszabászathoz írott szövegemet:
VALLOMÁS
Fél évszázad alatt megváltoztak a mellkasok. Valahogy boltozottabbak lettek. Szélesebbek, kónuszosabbak. Néhány számot nőtt az átlag, de ez a jelenség semmiképp sem hozható összefüggésbe a testmagasság gyors növekedésével. Apám viaszosvászon centimétere a 87-es szám környékén volt kopott, az enyém a 91-essel a közepén. Ez persze sokat elárul. És akkor még csak a méretről volt szó, az új korszerű mellkasok formájáról nem.
Ma a svájfolt a minden. Aki nem ilyet kér, nem jó körből való vevő, vagy konfekciózik. Ami még rosszabb. Úriemberek ma ügyelnek az alakjukra. Sportolnak, teniszezni járnak. Más az étrend is. Apám vevői mulatós urak voltak. Vasúttal, bérelt vagonban egész kampániák utaztak az Alföldre. Csupa fiatal férfi. Jó családból, jó fizikumban. Tucat szekér éjszaka várta őket nyűgös, didergő kocsisokkal a bakon. Ők már be voltak rúgva erősen. Mit sem törődve a dérrel, sötét akácoson keresztül énekelve hajtattak a kastélyig. A személyzetet persze riasztották, Herendivel terítettek, s az érkezők akkor éjjel máris hatalmas lakomát rendeztek. Pálinka marta étvággyal vetették magukat a tálra. Pirkadatra kiment az álom a háziak szeméből, akkora lett a zaj. Kintről, a folyosók végiből edények csörömpölése hallatszott, agancsok és csendéletek között élcek, majd mókás történetek kerültek elő. A fel-felcsattanó nevetés szinte szétdobta a százéves falakat. Ezek a fiatalemberek, harmincöt éves korukra igazgatók voltak komoly gyárak élén, fontos posztot vittek valamelyik banknál, vagy a fővárosnál. De az alakjuk más volt. Korpulensebb. Megereszkedőbb.
Ez az időszak volt boltunk arany kora. A fellendülés és a reményteli jövő ígéretében feccöltünk egy új bútorzatba is. Kár volt. Március 19-e után már minden mindegy lett. Nyíregyházára mentünk anyám unokatestvéréhez, a boltot pedig kifosztották az utolsó gombostűig. Ahogyan ezt sejtettük, mégsem tehettünk ellene, apám egyik inasa volt. Nagyon fájt neki. Később mégis ennek az új világban hatalmas befolyásúvá terebélyesedő inasnak köszönhettük, hogy nekünk nem lett kötelező bemennünk a kátéeszbe. Sőt, valahogy a bútor egy része is visszajött. De ez már nem olyan korszak volt, mint előtte. Ekkoriban urak már nemigen jártak hozzánk. Igaz, máshoz sem, de az ingre akkor is szükség volt. A jó ingre meg még inkább. Ezek az akkori újak olyan mohósággal vetették a puplinra, az éppen divatba jövő kartonra magukat, hogy alig győztük. Tényleg, bizonyos szempontból aranykor volt az is, csak mi nem éreztük annak.
Kibekkeltük. Csináltuk, de vártunk. Vártuk, hogy elmúljon. És most elmúlt. Most jönnek az új urak. Ezek már majdnem olyanok. Zajosabbak, boltozottabb a mellkasuk. A régi rajzok, sablonok semmit sem érnek. Jó, hogy apám nem érte meg. Hogy látnia kelljen, amint szemétbe dobom a készletét.
A könyvben szereplő képet Fleischer néniről Karácsony Iván, a vadiúj Restobárról Mudra László készítette.