A szeretett király

Posted by
Lana meséi
>Üljetek ide körém gyerekek, mesélek nektek egy uralkodóról, aki bizony azt hitte, örökké fog élni. Azt gondolta, mindenki szereti, s épp ezért soha nem látják meg az igazi énjét. Nos, hallgassátok.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Egy langyos hajnalon kiállt a vár fokára. Álmos szemekkel nézett le a városra. Alatta lustán kanyargott a folyó. Elmélázott. Egy naszád épp a kanyarban haladt el, lassított. A tengernagy felnézett a tornácra, megnyomta a hajókürtöt és kihúzta magát. Vigyázzállásban tisztelgett az úr előtt. Még a játékos hullám sem tudta kizökkenteni a hódolatból, pedig mint egy kobold, igyekezett felborítani a hajót.
A király elégedett volt. Szeretnek, mondta magának hangosan. Szeretett magával beszélgetni, úgy tartotta, jó a társaság. Hanyatt vágta magát a kényelmes neobarokk kanapén, megnyomta a gombot, hogy a napernyő kiszaladjon és hűs árnyat takarjon a fekvőhely fölé.
Csak nézte, nézte a futó felhőket. Ilyenkor hajnaltájt szokott gondolkodni, mit is csinált rosszul. Nem mintha bármit is megbánt volna, mert úgy gondolta, ha ő valamit, bármit tesz, az bizony úgy van jól. Voltak, s vannak tanácsadói, a legaktívabb egy gnóm törpe, aki csúfságával még őt is elijesztette. De az esze az vágott. Igaz, utóbb mindig kiderült, nem saját ötleteit adta elő, egy régi hadvezér könyveiből szórta két marékkal a király elé az ütősebbnél ütősebb mondatokat. A lényeg a gnóm szerint, hogy harcolni kell, soha nem szabad csüggedni, az ellen nem alszik. Az, hogy valójában ellen nem volt, de olyan sem, aki ellent merne mondani, az egyik tanácsadót sem zavarta. Gyártották a nép megfélemlítésére szánt leveleket, azok pedig jó alattvalók módjára, reszkettek, mint a nyárfalevél. Sokan már a házból sem mertek kimenni, így nem is látták a való világot.
De így volt jó. Nem látták az a feneketlen gazdagságot, csillogást, amit az ország urai maguknak megteremtettek. Volt előkelőség, akinek reggelente jó időbe telt eldönteni, hogy melyik medencébe csobbanjon a kávéja előtt. Mert a házban is volt egy, meg a kertben is. Nyáron a kertit használta, télen a bentit. De az vesse rá az első követ, aki, ha tehetné, nem így tenne. A garázsban minden királyi barátnak több autója is állt, kellett egy az asszonynak a bevásárláshoz, persze terepjáró, mert az utcák az országban olyanok voltak, mint egy foltos, lyukas szőnyeg. Jaj, mit beszélek, nem a házuk előtt, meg az utcájukban, ott, ahol a pórnép tengette életét. Kellett két autó a két gyereknek, egy a kirándulásokhoz és egy a hivatalba járni. A hosszabb utakra meg persze ott volt a repülőgép, ami elvitte őket a messzi tengeren himbálózó yachthoz. Na de erről ennyit.
A király ugyanígy élt, csak ő nem vallotta be, azzal szeretett dicsekedni, hogy neki bizony üres a zsebe.
Szerették is a jó népek, csókolták volna a kezét, lábát, ha leereszkedett volna közéjük, de az őrei körbevették. Meg különben is nagyon félt a fertőzésektől és ezek a szegény népek olyan koszosak, súgta magának. Azok bizony, helyeselt a másik énje, a szegénység egy átok, undorító. Inkább csókolok egy békát, mint közel menjek a ragályhoz.
Drága királyom, életem, halálom, kezedbe ajánlom, zúgta a szélbe a tömeg. A király meg a martalócai közül kikandikálva nagy kegyesen ezüst tallérokat szórt közéjük. Na persze csak ünnepeken.
Most, hogy emlékei feltolultak, boldog mosollyal nézett a felkelő napba. Csak jó ember vagyok én, hogy az Isten áldjon meg, mondta.
Boldogság, gazdagság, nyugalom, mantrázta.
Ebben a pillanatban két bajadér osont mögé nesztelen léptekkel. Az egyik karcsú volt, magas és barna, a másik kicsit zömökebb. Táncot lejtettek, ruhájukba belekapott a szél. A király kéjesen nézte őket.
A szél fütyült, a bajadérok énekeltek, szoknyájuk selyme lágyan ringott. A király majd elalélt a gyönyörtől, mikor megérkezett a hírolvasója.
Királyom! Nagy szünetet tartott. Az uralkodó elhessegette a bajadérokat. Mondd csak kutyafajzat, szólt idegesen.
A burkusok…
Mi van?
A burkusok új császára immár az ellenségünk. Itten nyilatkozta, hogy király uramat nem tiszteli, s addig nem nyugszik, míg tömlöcbe nem vetteti.
Bolond lyukból… kezdte a király az ismerős mondást, de akkor elsötétült az ég, villámok cikáztak a palota felett, szörnyű özönvíz öntötte el a várost.
Engem nem tudsz eltaposni, ebadta, kiáltott teli torokból, mert azt gondolta hangja eljut Burkus országig. Az erek kidagadtak a nyakán úgy erőlködött és az ég felé emelte királyi két kezét.
A szél pedig felkapta, pördült vele egyet a palota és a város felett, majd beleejtette a folyóba. Ott kapálózott még egy darabig, majd a meder alján egy utolsót bugyborékolt.
Na itt a vége, fuss el véle.
Akkor a gonosz király belefulladt a folyóba? Biztos, hogy ezt a véget akartad adni a mesének?