Az MTI főcenzora

Posted by

Szele Tamás
>Utoljára múlt szombaton foglalkoztunk a kormánymédia ügyeivel, azon belül is az MTI külpolitikai szerkesztőségében zajló tömeges leépítéssel, ma újra megtesszük, mert fontos részletek derültek ki, és ezekre nem várt reakciókat tapasztalunk. Még a maguktól, szolidaritásból távozó munkatársaknak a lehető legrosszabbakat kívánja az úri közönség.
Rendben van, aki rosszlánynak állt, ne csodálkozzon, ha b***ogatják, mondanám, mint a nyócker sokat látott polgára, de azért ez nem ilyen egyszerű. Mert azon joggal háborodik fel még a rosszlány is, ha megerőszakolják.A kedves véleményezők pedig valami ilyesmit kívánnak épp azoknak, akiket ez a kormány rúgott ki, mert nem voltak elég vonalasak, lojálisak vagy maguktól álltak fel. Túl azon, hogy ha minden így megy tovább, nem adok fél évet sem, és egy adott olvasói réteg – vagy inkább embertípus, politikai oldaltól függetlenül – fizikai erőszakkal fogja megtorolni nyílt utca során, ha olyant olvas, ami nem tetszik neki, megpróbálom leírni, igazából miről is lehetett itt szó, és miért értelmetlen dolog ez esetben minden átkozódás.
Elsősorban azért, mert áldozatokról van szó, nem bűnösökről.
„De kiszolgálták a rendszert!” – vetné közbe egy radikálisabb hang.
Igen: mindenki kiszolgálja a rendszert, sőt, anyagilag támogatja is az adójával. Még az is, aki eltitkolja a jövedelmét. Minden vásárláskor, vegyünk bár tejet, kenyeret, dohányt vagy prágai sonkát, adózunk.
„De ők aktívan tették!”
Épp arról van szó, hogy nem aktívan, sőt: az elvárt aktivitás teljes hiánya lehetett velük a baj. Nem tetszik érteni? Akkor elmagyarázom.
Tehát, ha az MTI tudósítója – a 2010-11-es nagy leépítések után még az sem biztos, hogy sok ilyen van belföldön – kimegy tudósítani egy magyarországi eseményre, akkor neki elvileg nem olyan írást kell leadnia, mint nekem most. Hírügynökségi munkát végez, nem lehetne benne a véleménye, de nem lehet benne sem plusz információ, sem háttéradat, ha Orbán Viktor elmondott egy beszédet, azt leírja szóról szóra, ír az elejére egy dátumot, a végére két mondatot a hallgatóság körülbelüli létszámáról, de ennél többet nem tehet. A valós viszonyok között persze a mostani MTI-ben ömlengő dicshimnusz születik, erős késéssel (minden pénteken tapasztaljuk, mikor a miniszterelnöknek megy az agya a rádióban), mert maga a munkatárs is próbálja bizonyítani a hűségét, jön a belpolitikai rovatvezető, a napos szerkesztő, azok is beleírnak pár nyelvcsapást, a hírt ellenőriztetik a vezetőséggel, azok is módosítják: ha Orbán kilenckor hagyja abba a verbális diaréját, olyan fél tizenkettőre születik meg az a pár sor, amit aztán tisztességes lap nem is ad le változtatás nélkül. Tehát az tény, hogy az MTI belpolitikai hírek szempontjából egyszerű propagandaintézménnyé züllött, az is tény, hogy ez már körülbelül tíz éve tart.

Igen ám, de nem lehet minden hírt egy kalap alá venni. Azt még meg lehet érteni, hogy a kormány politikusairól csak olyasmi jelenik meg, amit ők maguk is írhattak volna (a rossz nyelvek szerint ha egy hír különösen olvashatatlan, valóban ők maguk javítottak bele), érthető ha elviselhetetlen is. De a világ nem kizárólag a magyar belpolitikából áll, még ha sokan azt is hiszik. A sporthíreket például baromi nehéz volna manipulálni és értelmetlen is, hiszen ott percek, pontok, méterek vannak, gólok és kűrök: sportban nincs hírhamisítás, mert ha nyolc-nullára kap ki a Felcsút a Reykjavíki Kerékpáros Segédpostások tartalék ificsapatától, abból sehogyan sem lesz kettő-egy az ő javukra. Azt nem lehet átfogalmazni. Ha mégis megpróbálják, akkor kitör a világbotrány. Az időjárás-jelentést sem lehet megmachinálni, mert elég kinéznem az ablakon ahhoz, hogy lássam: nyoma sincs verőfénynek, havazásnak, száncsengőnek, igazi ködös, depressziós pesti eső veri a flasztert. A bűnügyi hírekkel felemás a helyzet: a politikai jellegű ügyeket lehet elfogultan tálalni, meg is történt jó pár alkalommal, de azt, hogy Zuzmó Gézát zseblopáson érték a négyes-hatos villamoson: nem.

Nekünk a külpolitikai rovattal van dolgunk, ha kicsit gondolkozunk a dolgon, hamar beláthatjuk: cenzúra és hírhamisítás szempontjából ezen a téren van a legnehezebb dolga a brigantiknak még akkor is, ha ezt sokan nem hiszik. A legkevésbé persze a gazemberek maguk hiszik, mert abból indulnak ki, hogy ha ők nem beszélnek idegen nyelveken, akkor biztos más sem. Dehogynem. Már 2014-ben sikerült keresztülerőltetni olyan félrefordításokat, hogy én sem bírtam szó nélkül hagyni, de azóta sokat romlott a helyzet. Ugyanis a magyar külpolitika teljesen a belpolitika szolgálóleányává vált, illetve megjelentek Orbán Viktor nagyívű, világméretű téveszméinek gyakorlati következményei. Ha például ma reggel az volna a hír, hogy a kínai haditengerészet egyik egysége elsüllyesztett egy fegyvertelen amerikai teherhajót a Sárga-tengeren, akkor azt virágzó kínai kapcsolatainkra való tekintettel az MTI csak úgy írhatná meg, hogy az amerikai hajó volt az agresszor, mely rátámadt a békésen járőröző kínai rombolóra. Ha valakinek erről a Damanszkij-szigeten zajló kínai-szovjet konfliktus idején született pesti vicc jut eszébe, arról én nem tehetek – hogy is szólt?

„A TASZSZ jelenti:
A kínai-szovjet határ közelében egy kínai harckocsi megtámadott egy békésen szántogató szovjet traktorost.
A traktor viszonozta a tüzet, majd elrepült.”

Ilyen hírmanipulációt várna el manapság a hiperaktív magyar külpolitika, és ez csak egészen elmaradott, távoli diktatúrákban lehetséges, de az internet korában igazából már ott sem. De lássunk példákat. Mint a Telex írja:

„Több forrásunk is azt állította, hogy Járai Judit korábbi washingtoni tudósító szerkesztőségi vezetőként kifejezetten szélsőjobboldali irányba próbálta tolni a külpolitikai kiadás tartalmát, de már korábban is szerepelt az utasítások között, hogy lehetőség szerint mellőzni kell az olyan jogvédő szervezeteket, mint az Amnesty International vagy a Human Rights Watch. Miközben az amerikai szélsőjobbos lap, a Breitbart cikkeit kellett feldolgozni, a „szélsőjobb” jelzőt letiltották, a trumpista politikai vonal egyre nagyobb hangsúlyt kapott.” (Telex)

Sőt. Mivel az MTI-nek külföldön itt-ott még vannak tudósítói, egy-egy ilyen állás betöltése is megbízhatósági kérdéslett: régebben sem intézték teljesen ép ésszel ezeket a dolgokat, a kétezres évek elején például megürült a pekingi tudósítói pozíció, és az egyik alapkövetelmény a jelentkezők számára az volt állítólag, hogy semmiképpen se tudjanak kínaiul, kicsit sem. Valószínűleg ezt a kínai fél kérhette, hogy a magyar tudósító ne kezdjen el cseverészni a helybéliekkel, mert még kiderül ez-az. Mindegy is, ezt a mentalitást járatták csúcsra most.

„A szerkesztőségben nagy felháborodás kísérte Beregi Balázs – ő korábban Orbán Viktorral is készített interjúkat az M1-nek – washingtoni tudósítói kinevezését is, mert több kollégája szerint nem volt meg ehhez az előzetes hírügynökségi tapasztalata és szakmai ismerete sem. A volt kollégák kifogásolták, hogy számos amerikai bel- és külpolitikai hírt nekik kellett megírniuk itthonról, nem pedig a washingtoni tudósító írta meg azokat.

„Beregi egyetlen szóval sem számolt be például a Capitolium ostromáról, semmiféle érdemi, szakmainak nevezhető kapcsolatot nem tart a szerkesztőség operatív beosztású tagjaival. A szerkesztői anyagkéréseket a legtöbbször válasz nélkül hagyja, miközben egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy Járai Judittal rendszeresen, a szerkesztők háta mögött egyeztet. A szerkesztőségi munkatársak gyanúja szerint ezeknek az egyeztetéseknek az eredményeként születtek olyan anyagok Beregi tollából, amelyeknek tendenciózus mivoltuk miatt nem lenne helyük egy normális hírügynökség kínálatában” – mondta az egyik forrásunk.” (Telex)

Szóval, most nem Beregit méltóztatnak átkozni, aki lányos zavarában inkább elszabotálta a feladatát, hanem pont azokat, akik helyette itthonról az amerikai sajtó alapján megírták a híreket. Úgy, ahogy: de megírták. Sziszifuszi munkával, ugyanis figyeljük meg, mi történik. Beregi nemírja meg a hírt → a budapesti munkatársak káromkodnak, előveszik a Washington Postot, New York Timest, megírják → ámde, és itt jön az ámde, érkezik a feketeleves, megjelenik Bende Balázs, mint a közmédia külpolitikai főszerkesztője, egyben köztévés műsorvezető (valójában külpolitikai főcenzor) a szikével és bármiből operál bármit, bármilyen hírt átalakít bármi egyébbé.

„Bende többször tett arra utalást, hogy bizonyos híreket a megjelenés előtt látnia kell, és bizonyos hírek eleve meg sem jelenhetnek. Ebből a volt kollégák elmondása szerint a szerkesztőség azt a következtetést vonta le, hogy vannak tilalmi listák. (…) „Hosszú évek, hónapok óta ment a szorongatás, cenzúrázták, fektették az anyagokat, témaköröket tiltottak be. Korábban versenyeztünk a nagy hírügynökségekkel, de olyan nagy lett a rombolás, hogy egyre kevésbé hasonlítunk hírügynökségre” – mondta egy korábbi MTI-s.” (Telex)

Így tényleg nem lehet dolgozni. És nem az a munkatárs tehet róla, aki nehezített pályán, Budapestről megírja a Capitolium ostromát, míg a helyi tudósító féknyomos alsónadrágját mossa a Potomac vizében, hanem maga a főcenzor, aki témákat tilt le, híreket szab és szabat át néhány bűntársával együtt: sokan nem is kell legyenek, hiszen a hírt csak megírni kemény munka, átírni már sokkal könnyebb. Bende és bendéje, bocsánat, bandája okozhatta különben az afgán válság idején általam is megfigyelt, átlag két napos hírkésést az MTI-nél, éspedig szerintem tanácstalanságában: eleinte jó ideig még a magyar kormány sem tudta eldönteni, üdvözölje-e a tálib rendszert vagy el se ismerje? Ezért hasonlította Bencsik András annak idején a köztévében az ’56-os „pesti srácokhoz” a tálibokat, aztán ez pár napon belül villámgyorsan elmúlt nekik.

„A nyomásgyakorlás és légkör ellenére a szerkesztőség a lehetőségekhez mérten pártatlan, objektív próbált maradni, de a helyzetet egyre elviselhetetlenebbnek érezték többen – számoltak be az általunk megkérdezett munkatársak. „Bántók az olyan megjegyzések, hogy bértollnokok, elvakult fideszesek dolgoznak a szerkesztőségben, ez köszönő viszonyban nincs a valósággal. Mindnyájan az utolsó pillanatig próbálták megtartani a szerkesztőség függetlenségét” – mondta az egyik beszélgetőtársunk.” (Telex)

Körülbelül 1990-től 1998-ig a magyar sajtó „legúribb” műfaja volt a külpolitika, ugyanis aki nem beszélt több idegen nyelven és nem követte a folyamatokat naprakészen, az szó szerint kikopott belőle: a kétezres évek bulvárhulláma más majdnem kivégezte és „sztárvilággá” alakította a műfajt, ami maradt belőle, azt most mészárolják épp. Tegnap érkezett Avar János halálhíre, nyugodjék békében: megint eggyel kevesebben maradtunk, akiknek legalább fogalma van arról, hogyan kéne ezt művelni.

Ha van hibájuk – nem vétkük – a most elbocsátottaknak és távozóknak, az csak annyi, hogy lehetetlen körülmények között, széllel, sőt, viharral szemben is megpróbálták valahogyan végezni a munkájukat: egyikük sem fiatal ember, nem mondhatták azt, hogy akkor helló, veszem a kalapomat és megyek, alapítok egy online lapot, aminek a jövedelme annyira biztos többnyire, mint a kutya vacsorája. Kitartottak utolsó pillanat utánig is a helyükön – nem ők az árulók, őket árulták el.

Ők csak annyit tettek, mint hajdani külpolitikai rovatvezetőm mondta egy merengő pillanatában, amennyi egy állami finanszírozású sajtóterméknél lehetséges: „gúzsba kötve táncoltak”. Szóval: ne ítéljük könnyedén, gyorsan, indulatból. Nem olyan egyszerű dolgok ezek.

Az jó kérdés, hogy egy esetleges kormányváltás után, amitől mindig kék lesz az ég, mindenki azonnal 26 éves lesz és minimum felső középosztálybéli, tehát, ha majd eljő a Kánaán, lesz-e megint magyar külpolitikai újságírás?
Ha így mennek tovább a dolgok: nem lesz. Nem csak az nem lesz, aki írja: az sem, aki tanítsa. Ugyanis azokat akik taníthatnák, épp most kövezik jobbról is, balról is.

Címkép: Bende Balázs főcenzor