Jánosnak jár a rendszerváltás

Posted by
>A fájdalom, amit érzek, az én fájdalmam, a kín az én kínom, a bánat és a szomorúság az enyém. És az elviselhetetlen hiány. Kései gyerek lévén számomra természetes közeg volt az idősebb emberek társasága. Szüleim negyvenévesek voltak, amikor megszülettem, vagyis már nem a húszas-harmincas éveikben jártak. A családban voltak idős emberek, köztük Ági, imádott nagynéném, aki maga volt a bölcsesség: mintha róla mintázta volna Lessing Bölcs Náthánját. A szüleim baráti köre, amelyhez magam is ragaszkodtam, ugyancsak idősebb emberekből tevődött össze.

Elmondhatatlanul sokat tanultam tőlük, tudásukból, történelmi tapasztalataikból, örömeikből és bánataikból, humorukból és fájdalmaikból. Amikor a szüleim elmentek, három idősebb ember maradt az életemben, afféle pótanyaként és pótapákként: Heller Ági, Bitó Laci és Avar János. Ági 2019 nyarán hagyott itt, Laci alig több, mint két hete. És most János is magamra hagyott. Naponta ötvenszer hívott, volt, hogy bosszantott, hiszen épp írtam, vagy olvastam valamit, avagy egyszerűen a barátaimmal voltam. A hívások során rendre az örök tudósító jelentkezett: nem is köszönt, folytatta ott, ahol nem sokkal azelőtt abbahagyta. Mindenben naprakész volt. Egyszerre olvasott vagy három könyvet, nyolc újságot, az interneten tíz hírportált, s közben hallgatta az összes fogható külföldi tévé híranyagát. Mindenről volt véleménye, elképesztően egyéni meglátások, semmi közhely vagy unalmas sztereotípia. Az ország szégyene, hogy János nem tanított egyik egyetemünkön sem: nem hinném, hogy sokan lennének, akik amerikanisztikából többet tudnának nála. Az USA létrejöttétől a mai napig minden tény, történet és esemény a fejében volt, s oly módon rendezte mindezt, hogy egészen egyedülálló felismerésekig jutott.

Ő volt az örök újságíró. Ma sokan vallják magukénak ezt a szakmát vagy titulust, méltatlanul és méltánytalanul. János mindent tudott erről a szakmáról: elképesztő agykapacitása, olvasottsága, erudíciója és emlékezőtehetsége hitelesítette gondolatait. Hiba nélkül, pontosan és igényesen írt: a legapróbb stilisztikai hibát is észrevette és észrevételezte. Fejből idézte tizen- és huszonéves korának olvasmányait (sokszor utánanéztem: tökéletes pontossággal): Mikszáthot és Móriczot, Karinthyt és Jókait, Adyt és Aranyt (a balladákat kívülről tudta), Shakespeare-t (hol angolul, hol magyarul), az összes nyugatos költőt, s a washingtoni Kongresszusi Könyvtár teljes anyagát, amelyet tudósító korában, annak azon rendje és módja szerint gyakorlatilag kiolvasott, évtizedek múlva is pontosan emlékezve az elolvasott könyvekre, folyóiratokra, tanulmányokra, cikkekre.

Kevés nála korrektebb és becsületesebb embert ismertem. Ha azt mondta, hogy négykor hív, akkor négykor hívott. Ha valamit ígért, azt minden körülmények között betartotta. Ha kértem tőle valamit, csak egyszer kellett mondanom. Ha bárki beteg lett a környezetében, amint értesült erről, rácsapta az illetőre a telefont és intézkedett: öt perc múlva a legjobb specialista várta a beteg barát jelentkezését. Ezen a nyáron úgy alakult, hogy azonos időben voltunk a Balatonnál, s ugyanarra a strandra jártunk. A két kamasz fiam segített Jánosnak a bérelt ágy és az otthonról hozott ülőalkalmatosság cipelésében, de – gondoltam én – az udvarias köszönés után majd mennek a fiúk a maguk dolgára. Nem így volt. Lenyűgözve feküdtek a fűben, János lábai előtt, és hallgatták amerikai élményeit, történeti és politikai előadásait, tele humorral, iróniával és – ahogy a legnagyobbaktól ez elvárható – öniróniával. Mindkét fiam imádja a történelmet, s ha manapság vita támad közöttük, előbb megkérdeznek engem, majd a végső bizonyosság kedvéért közlik: hívjuk fel János bácsit!

A műtét után még beszéltünk telefonon. Az operációt követő ötödik napon már össze is vesztünk valamin, talán Trumpon, az EU-n, a hazai ellenzéken vagy a hatalmat gyakorlókon, már fogalmam sincs, ám ez volt a létező legjobb, amiben szorongva bíztam. Mikor bement a kórházba, még ő nyugtatott: nyugi, nem lesz semmi baj. Kijövök onnan, mert nekem még jár egy rendszerváltás! Meg hát félbeszakadt a páros tenisz meccs, azt is be kell fejezni.

A telefonom üvöltve hallgat, János egy hete nem hív. És ma átköltözött valahová, talán majd onnan hív, mert amarról a helyről is egészen biztosan tudósítani fog. Én meg bevéstem az agyamba: ha nem innen, hát amonnan szemlélve, de Jánosnak jár a rendszerváltás! Köszönök neked mindent, azt is, amit sosem fogok tudni megköszönni. Nyugodj békében, legyen neked könnyű a föld!

Infovilág