A Máté-effektus olvasatai

Posted by

Marosán György

>Az elmúlt hetekben két hír ragadta meg a figyelmemet. Az egyik: Elon Musk „trillionaire” lett, tulajdona elérte az egymilliárd dolláros értéket, és ezzel belépett a világ leggazdagabbjainak – az Apple, az Amazon, a Google (Alfabet), a Microsoft és a Facebook tulajdonosainak – exkluzív csoportjába. A másik: bár folyamatosan nő a tudósok száma és a K+F ráfordítás a világban, egy sor területen lassulni látszik a tudomány fejlődése: szűkül az új gondolatok kínálata, és jórészt csupán a már befutottak jutnak esélyekhez (Chu, J. et al.: Slowed canonical progress in large fields of science, 2020). E két, egymástól függetlennek látszó hír a felhalmozott vagyon vagy megszerzett hírnév önmagát gyarapító hatását testesíti meg. Ebben az összefüggésben pedig mindkettő a gyakran hivatkozott – de ellentétes értelmezéseket is megengedő – „Máté-effektusra” utal.

A Máté-effektus – a Máté evangéliuma sokat idézett sora – így szól: „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” Ez a mondat – félreérthetetlenül – az egyenlőtlenség morális kritikáját adja, kifejezve azok panaszát, akiknek nincs semmijük, mert elvesznek tőlük mindent, szemben, akiknek mindenük megvan, mégis rátennék kezüket a szegények maradék tulajdonára. A Máté evangéliuma eredeti szövege azonban meghökkentő módon ezzel éppen ellentétes – nagyon is modernül hangzó – értelmezést kínál. A példabeszéd szerint: „egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt. Aki az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét.” Amikor a vándor visszatért, attól, akinek ötöt adott, tízet kapott vissza, aki viszont elásta, attól csak azt az egyet. Így ítélt: „Te, gonosz és rest szolga, (…) el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.”

A Máté-effektus köznapi értelmezése és a Biblia eredeti szövege tehát alapvetően eltér. Míg az előbbi a gazdagok kielégíthetetlen mohóságát elítélő morális szabályt hirdeti, az utóbbi – megelőlegezve a kapitalizmus logikáját – kifejezetten helyesli a vagyongyarapító viselkedést. Mintha a Biblia arra biztatna: jól sáfárkodni vagyonnal nemcsak előnyös, hanem kifejezetten istennek tetsző cselekedet, s ha ezt elmulasztod, és szegény maradsz, magadra vess. Ha ebből a szemszögből szemléljük világunkat, azt látjuk: akik az eredeti szöveg szerint intézik dolgaikat, azok fejlődnek és gazdagodnak, akik viszont a morális értelmezéshez tartják magukat, stagnálnak és szegények maradtak. Az elmúlt évszázadokban tehát azok jártak jól, akik a Máté evangéliumából azt olvasták ki: tégy meg mindent vagyonod gyarapításáért, és nyugodj bele a növekvő egyenlőtlenségbe.

A történelemben az egyenlőtlenség növekedése a földművelésre való áttéréssel és a letelepedéssel kezdődött, ami együtt járt a tulajdon és ennek alapján a fokozatosan halmozódó örökség megjelenésével is. A kis közösségek azonban már a kezdetektől érzékelték az ezzel együtt járó veszélyeket, és „kiigazító” mechanizmusokat működtettek: a szegények közösségi támogatását és a vagyonkoncentrációt – földtulajdon vásárlását – korlátozó szabályokat. A fokozatosan növekvő „gazdagságpiramis” csúcsát az uralkodók – a királyok, a császárok, a cárok – foglalták el. Dinasztiáik évszázadokon keresztül gyarapították, védték, majd örökül adták utódjaiknak a birodalmukat. A XIX. századtól a leggazdagabbak exkluzív klubjába fokozatosan „befurakodtak” a vállalkozók, ám ők is sok évtizeden keresztül, több generáció munkájával építették a családi vagyont, amíg végül a gazdagság csúcsaira jutottak.

Ma viszont, ha szemügyre vesszük a világ tíz leggazdagabb személyének életpályáját, különös tapasztalatra tehetünk szert. Szinte mindegyikük középosztálybeli családba született. Fiatal korukban – sok százmillió (!) hasonló helyzetű társukhoz hasonlóan – szerény körülmények között éltek, tanultak, keresték a megélhetés és a felemelkedés lehetőségét. Majd egyszer csak, meghökkentően rövid idő alatt – Elon Musk például 30 és 50 éves kora között – saját ötleteik és gondolataik, kitartásuk és munkájuk eredményeként, meg némi szerencsével, a világ legeslegvagyonosabb embereivé váltak. Sikertörténetüket lelkesítő sztoriként „adja el” a média, és igazolásként használja a populista politika azt állítva: ne a gazdagok megsarcolásával törődj, hiszen a pálya mindenki előtt szabad. Tanulj és dolgozz kitartóan, élj a lehetőségekkel, s akár egy-két évtized alatt a leggazdagabbak közé emelkedhetsz. A politikaelmélet még hozzátette: adj hálát a sorsnak, hogy olyan társadalomban élhetsz, amelyben a verseny szabad, a helyezés rajtad múlik. A győztesek jutalma ugyan óriási, de mindenkinek újra és újra bizonyítania kell.

Fogadd tehát el: nincs más út, mint a kezdeményezés és a vállalkozás szabadsága, amely mindenkinek megadja a felemelkedés esélyét. Lássuk be, ez azért jóval kézzelfoghatóbb, mint a gyermekmesék történetei, ahol a szegény kisfiúból a végén király lehet. Érdemes tehát küzdeni, elviselni a körülmények kíméletlenségét, legyőzni az akadályokat és végigjárni a vagyonépítés kanyargós útját. Ne húzogasd hát a szád a túl nagyra nőtt egyenlőtlenség láttán, hiszen a látványos gazdagság és a legsikeresebbek példája nélkülözhetetlen ösztönzője a társadalmi haladásnak és a gazdasági fejlődésnek. Ezen a ponton azonban váratlanul előkerülnek a Máté-effektus pró és kontra érvei. Vajon a növekvő egyenlőtlenség valóban támogatja-e a magas társadalmi mobilitást? E kérdésre az uralkodó politikai gondolkodás sokáig magától értetődő igennel válaszolt.

Az elmúlt évszázadok történelmén végigtekintve valóban letagadhatatlan: a magántulajdonon és a piaci versenyen, meg persze az egyén szabadságán és a demokrácián alapuló társadalmak – összevetve a személyi függésen és megkérdőjelezhetetlen hierarchián alapulókkal – dinamikus gazdasági növekedést és az egyéneknek bővülő lehetőségeket kínáló társadalmakká váltak. Érezhetjük tehát a növekvő egyenlőtlenséget igazságtalannak, de úgy látszik, ez a dinamikus fejlődés kikerülhetetlen mellékhatása. S valóban, az elmúlt század során egyre többek előtt nyílott meg a társadalmi felemelkedés esélye, és tehetségüktől, kitartásuktól függően lehetőségük lett a siker rögös útjára lépni. Ám a XX. század végéről visszapillantva jóval ellentmondásosabbá vált a kép.

1900 táján a Máté-effektus ellentétes üzeneteihez gyökeresen eltérő politikai koncepciók kapcsolódtak. A „kisajátítók kisajátításának” – végletesen eltorzított – stratégiája „Keleten” végül gazdasági és társadalmi katasztrófával végződött. Ezzel szemben „Nyugaton” a moderált „vagyongyarapítási verseny” modellje a XX. század első kétharmadában egészében csökkenő egyenlőtlenséget, növekvő társadalmi mobilitást teremtett. Széles társadalmi rétegek élhették meg, hogy a gyermekeik rendre többet érhettek el, mint a szülők. Az 1970-es évek közepétől azonban a helyzet fokozatosan megváltozott. A sokáig csökkenő egyenlőtlenség újra növekedni kezdett, és a korábbi magas társadalmi mobilitás visszaesett (Th. Piketty, 2015, Economics of Inequalty). A kutatók figyelme ezért – érthető módon – az egyenlőtlenség és a mobilitás közötti kapcsolat vizsgálata felé fordult. A fejlett társadalmakban végbemenő változásokat összevetve a kapott eredményeik, mint a „Great Gatsby-görbe”, letagadhatatlan trendjét tárták a világ elé.

A görbe elnevezése Scott Fitzgerald 1925-ben megjelent regényének – A nagy Gatsby – főszereplőjére utalt, akinek gazdaggá válása példaként szolgált, csillogó életmódja pedig ellenállhatatlan vonzást gyakorol környezetére. Összevetve azonban a kevésbé egyenlőtlen társadalmakat (Finnország és Dánia) a magas egyenlőtlenségűekkel (USA és Anglia), a korábban feltételezett kapcsolatnak éppen a fordítottját találták: a nagyobb egyenlőtlenség alacsonyabb mobilitással, míg a kisebb egyenlőtlenség magasabb mobilitással párosult (Corak, K., 2013, Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility). Ha pedig figyelmünket az emberiség egészére összpontosítjuk, a kép még ellentmondásosabb. A globális egyenlőtlenség eloszlása – amit a Milanovic-féle „elefánt-görbe” ír le – arra utal: a világgazdaságba bekapcsolódó fejlődők ugyan jobban jártak, mint a fejlettek középosztálya, de mindketten elmaradnak a leggazdagabbaktól és leghatalmasabbaktól (Milanovic, B., 2018, Global Inequality: A New Approach for the Age of Globalization).

A világban ma tapasztalható globális egyenlőtlenség elérte azt a szintet, hogy a többmilliárdnyi szegény felzárkózása – éppen a Máté-effektus előidézte megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség miatt – gyakorlatilag lehetetlen. Ez pedig, összekapcsolódva a legkülönbözőbb területen kialakult válságokkal, nehezen átlátható, kaotikus korszak eljövetelét valószínűsíti. Ráadásul kiderült: a Máté-effektus más területek működését is hátrányosan befolyásolja. Robert Merton – a világhírű tudományszociológus – már fél évszázaddal ezelőtt arra a megállapításra jutott, hogy a tudományban is érvényesül a Máté-effektus: „a babért többnyire a már befutottak aratják le” (Merton, R., 1968, The Matthew effect in the Science). Ez azért volt meghökkentő, mert a tudomány természetes működési módjának gondolták a vélemények és elméletek „szabad versenyét”. Magától értetődőnek vélték, hogy bárki felvethet ötleteket, azokat a tudományos nyilvánosság elé tárhatja, és állításait kizárólag értékei – újdonsága, megalapozottsága és bizonyítottsága – alapján minősítik.

A XX. század második felében azonban – miközben a tudomány megkérdőjelezhetetlen tekintélyre tett szert, jelentős állami és vállalati tőkét vonzó „iparággá” vált, és a társadalmat alapvetően befolyásoló eszköz lett – váratlanul előbukkant a Máté-effektus. Kiderült – szemben a tudomány önmagáról büszkén hirdetett nézeteivel –, hogy nem érvényesül benne a „szabad és egyenlő esélyeket biztosító” verseny. Sok területen az ígéretes, de kezdő kutatók nehezen leküzdhető hátrányban vannak a már befutott tudósokkal összevetve. Ennek jele, hogy „egyre kevesebbek birtokolnak, egyre több hivatkozást” (Niel­sen, M., 2021, Global citation inequa­lity on rise). A Máté-effektus ellensúlyozása nélkül az esélykülönbségek tovább nőnek, és ez az eredeti gondolatok elapadásához, a jövő szemszögéből fontos új kutatási irányok indulásának akadályoztatásához vezet. Egy elemzés a tudományfinanszírozás területén mutatta meg, hogy a Máté-effektus ígéretes tehetségek perifériára szorulását eredményezheti (Bol, T. et al., 2018, The Matthew effect in science funding).

Úgy tűnik tehát, hogy az egyenlőtlenség növekedése nem kivételes, hanem éppen tipikus jelensége világunknak. Meglepően hasonló mechanizmusok vezetnek növekedésére az élő természetben és a társadalomban is (Scheffer, M. et al., 2017, Inequality in nature and society). Mintha létezne valamiféle „törvény”, amely az élet „normális” folyamatává tenné az egyenlőtlenségek növekedését. Ha azonban ennek mértéke egy bizonyos szintet meghalad, az – a tapasztalatok szerint – veszélyezteti a rendszerek működését. Ez pedig csak úgy előzhető meg, ha az egyenlőtlenség „elszabadulását” azt ellensúlyozó és kiegyenlítő intézmények működtetésével megakadályozzuk. Az esélyek rendszeres újraelosztása nélkül a megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség pontosan előre látható káros hatást válthat ki.

Az emberiség a XXI. században elérkezett oda, hogy a legkülönbözőbb területeken érvényesülő Máté-effektus hatásának kiegyenlítése nélkül a világ megállíthatatlanul sodródik az egyre növekedő különbségek és ellentétek irányába. Warren Buffett – a leggazdagabbak egyike – a következő hasonlattal érzékeltette a kialakult helyzetet: „képzeljük el, hogy a 2020-as olimpiai csapat tagjait, mindenféle versenyt mellőzve, a 2000-es olimpia aranyérmeseinek legidősebb gyermekeiből állítanánk össze”. Ráadásul, ez az örökösödési stratégia – mint megjegyezte – nemcsak az abból kimaradók, a kedvezményezettek számára is káros, hiszen „a meg nem szolgált jutalom nem jó ösztönzője a teljesítménynek”. A szinte mindenütt és minden területen növekedő különbségek csak a globális adózással, az örökösödési adók (az MDF emlegette „haláladó”) emelésével, a jövedelmek és a vagyonok progresszív adójával – ezen belül különösen a legfelső 1 százalék jelentős megadóztatásával – csökkenthetők. A válságokkal küszködő és politikailag erősen megosztott világunkban azonban ezek a változások nehezen keresztülvihetők, és nemcsak az ellenérdekeltség miatt, hanem mert sok megkérdőjelezhetetlennek vélt hagyomány újragondolását követelik meg.

Az elmúlt évtizedek az adózással kapcsolatos globális ideológiai „háború” jegyében zajlottak. Azok, akiknek van, az adót a tudás és a képesség megsarcolásának tekintik, és – politikai hatalmukat kihasználva – többnyire sikeresen meggyőzik a társadalmat: mindenki jobban jár, ha a pénzt és a vagyont háborítatlanul azoknál hagyják, akik képesek gyarapítani. A Máté-effektus azonban olyan – szinte a gravitációhoz hasonlóan működő – törvénnyé vált, amely globális, nemzeti és lokális szinten egyaránt az esélyegyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedését eredményezi. Ahol tehát az adózás elleni háború győzelemmel ért véget, ott mindig a legvagyonosabbak és leghatalmasabbak befolyásának növekedését hozta. Ám még ha sikerülne is meggyőzni a társadalmakat az adók emeléséről, nehéz lesz elfogadtatni, hogy az adóknak kevésbé a fogyasztás, mint inkább az esélyek kiegyenlítését kell szolgálniuk. Az adó ugyanis nem pusztán a jóléti állam működtetéséhez nélkülözhetetlen, hanem a társadalmi hátrányok kiegyenlítéséhez, az esélyegyenlőség megteremtéséhez is.

Megjelent az ÉS-ben