Dokumentum: Kövér Lászlónak az Alkotmányvédelmi Hivatal ünnepségén elmondott beszéde

Posted by

A polgári nemzetbiztonsági szolgálatok fennállásának 30. évfordulója – Kövér Lászlónak a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok fennállásának 30. évfordulóján az Alkotmányvédelmi Hivatal ünnepségén elmondott beszéde

>Tisztelt Miniszter Urak, Tábornok Urak, Tiszt Urak!

Öröm és megtiszteltetés számomra együtt lenni Önökkel a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok megalakításának 30. évfordulója alkalmából rendezett mai ünnepi találkozón.
A mostani megszólalás joga – a protokoll szabályai szerint – a házelnöké, de – ha elnézik nekem a talán túlzóan személyes megjegyzéseket – az ezen esetleg átütő érzelmi viszonyulás a rendszerváltoztatás történelmi kalandjában részt vett – úgymond – egyszerű képviselőé, hiszen a több mint három évtizedes politikai pályafutásom során akarva-akaratlanul többször is összefonódott a munkám – és ezáltal kicsit az életem is – a nemzetbiztonsági szolgálatokkal.

A rendszerváltoztatást követően különböző időszakokban mindösszesen közel 20 esztendőn át voltam az Országgyűlés Nemzetbiztonsági bizottságának a tagja, ezen időszakon belül közel 10 évig az elnöke is.

1998 és 2000 között a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat kormánytagként is volt szerencsém irányítani, szóval az elmúlt harminc esztendőben a demokratikus szabályok által kialakított minden oldalról álltam már kapcsolatban a nemzetbiztonsági szolgálatokkal, nem is beszélve a szolgálatoknak a személyem iránt megnyilvánuló figyelméről, amelyben – nem említve most itt a rendszerváltoztatás kezdetén történteket – 2006 tájékán részesítettek.

Nos, ennyit a személyes vonatkozásokról, és – az elmondottak okán – kérem, engedjék meg nekem, hogy mint a magyar nemzetbiztonság jelen lévő felelős elöljáróit, tisztelt Kollégáimnak szólíthassam Önöket, és ünnepi gondolatok gyanánt megosszam Önökkel a legerősebb aggodalmamat illetve a legerősebb bizodalmamat a nemzetbiztonsági szolgálatok jövőbeli tevékenységével kapcsolatosan.

1990 óta a nemzetbiztonsági szolgálatok alkotmányos alapfeladata a magyar állam függetlenségének és nemzetbiztonsági érdekeinek védelme.

Ez a feladatszabás azt feltételezi, hogy a magyar politikai osztály, azaz a demokratikus választói legitimációval rendelkező politikai pártok képviselői, akik a demokrácia rendje szerint váltakozva többséget és kisebbséget, kormányt és ellenzéket alkotnak, nagyjából ugyanazt értik az állam és nemzet fogalmai alatt, és ugyanazt érzik ezek hallatán.

A legerősebb aggodalmam – tisztelt Kollégák –, hogy ez sajnos nincs így.

Nem szeretnék a mai találkozónkon ünneprontó módon beleragadni az aktuálpolitika mocsarába, de ki kell mondanom, hogy a magyar politikai osztálynak nincs egységes állam- és nemzetértelmezése, hanem alapvetően két – egymást gyakorlatilag kizáró – állam- és nemzetkép létezik a magyar politikán belül.

Nem az elmúlt tíz vagy harminc évben gyökereznek ennek okai, hanem időben jóval messzebb nyúlnak vissza. Azonban a történelmi okok részletes kifejtése meghaladná az én ünnepi beszédem időkeretét, ezért azt javaslom, itt és most fogadjuk el tényként, adottságként mindazt, amivel sajnos magunk is mindannyian szembesülhetünk.

A magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz és ilyenért dolgozik, a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik.

Tisztelt Kollégák!

Én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot fenyegeti.

Önök a szakterületükről tucatnyi egyéb XXI. századi külső és belső veszélyt és kihívást, égető problémát tudnának most felsorolni, de higgyék el, egy önrendelkező és öntudatos Magyarország képes minden kihívással megbirkózni, az önfeladás és önmarcangolás Magyarországa pedig képes minden veszély és kihívás előtt porba hullani.

Hogy pontosan értsük a probléma súlyát, engedjenek meg egy történelmi példát.

Az első világháború után Magyarország azért omlott össze, mert – sok egyéb bajforrás között: háborúvesztés, állami függetlenség hiánya, geopolitikai átrendeződés, nemzetiségi elszakadási törekvések – a legsúlyosabb baja az volt, hogy a korabeli magyar politikai eliten belül nem volt alapvető egyetértés az állam- és nemzetértelmezésben, és nem létezett önálló és cselekvőképes intézményes magyar erő, amely a nemzet biztonsága fölött őrködött volna.

A balsors úgy rendelte, hogy sorsfordító időkben – 1918-19-ben – állam- és nemzetbomlasztó erők kerítették hatalmukba Magyarországot. Az 1918 őszén kormányra jutott politikai erő – a Károlyi-kormány – a nemzeti önrendelkezés megvalósítását ígérő Nyugattól várta a megoldást, az 1919-ben a hatalmat puccsszerűen magához ragadó – történelmi eufemizmusként Tanácsköztársaságnak nevezett – bolsevik terrorista csoport pedig a proletár nemzetköziség zászlaját magasba emelő keleti birodalomnak, Szovjet-Oroszországnak akarta kiszolgáltatni Magyarországot.

Önfeladó állampolitikák, amelyeket Károlyiék alatt a nemzetiségek vélt vagy valós sérelmeit hangsúlyozó bűntudatkeltő és önmarcangoló nemzetpolitika, Kun Béláék alatt pedig az úgynevezett uralkodó osztályok vélt vagy valós bűneit rablások és gyilkosságok ürügyéül használó osztályalapú önmarcangoló társadalompolitika kísért.

Csak egy zárójel, a teremben jelen lévő kiváló elhárító kollégák kedvéért: mit tartsunk arról az 1918. október 31-én hivatalba lépő magyar hadügyminiszterről, aki november 2-án kiadja a leszerelési parancsot a frontokról hazatérő több mint egymillió magyar katonának, elmondja a Kossuth téren, hogy nem akar több katonát látni, majd november 9-én lemond tisztségéről; két esztendővel később, 1921 nyarán pedig egyik déli szomszédunk katonaságának segítségével el akarja szakítani Pécs városát és Dél-Baranyát Magyarországtól, majd amikor ez nem sikerül neki, akkor déli szomszédunkhoz menekül, ahol 1962-ben bekövetkezett halálakor állami díszsírhelyet adnak neki? Zárójel bezárva.

Mindezek okán – tisztelt Kollégák – az 1990-ben az önrendelkezés és az öntudat ösztöneivel és eszményeivel újjászületett demokratikus Magyarország nemzetbiztonsági szolgálatai létrejöttének mai, harmincadik évfordulóján emlékezzünk elismerő főhajtással azokra a magyar hazafiakra is, akik 1920. június 4. után tragikusan nehéz körülmények között és súlyos áldozatok árán megalapozták a függetlenné váló magyar állam nemzetbiztonsági intézményeit, megalapították és felépítették azon szervezeteket, amelyek 1945-ig, a legnehezebb politikai körülmények között is szolgálni és erősíteni tudták Magyarországot, és akik szakmai teljesítményükkel a korabeli Európa élmezőnyébe helyezték a magyar szolgálatokat.

Tisztelt Kollégák!

Az elmúlt harminc esztendőben – ha az irányításukra felhatalmazott politikusok hagyták – a nemzetbiztonsági szolgálataink becsülettel ellátták azt a feladatot, amelyet a haza és a nemzet elvárt Önöktől.

Nemzetbiztonsági szempontból is rendkívül izgalmas időszak – társadalmi-gazdasági átalakulási folyamatok, nemzetközi szövetségi rendszereink újrateremtése, a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika összhangjának megteremtése – van mögöttünk, és még izgalmasabb idők állnak előttünk.

Az elmúlt három évtizedben a nemzetbiztonsági szolgálatok kapcsán felmerülő nagy szakmai kérdésekre megítélésem szerint alapvetően helyes válaszokat adtunk, válaszaink helyességét az idő nagyjából visszaigazolta. A diktatúrából a demokráciába való nemzetbiztonsági átmenet tekintetében sikerült fenntartanunk az egyensúlyt a folytonosság és a megújulás szakmai és politikai követelményei között.

Sikerült megteremteni a nemzetbiztonsági szolgálatok feletti demokratikus politikai ellenőrzés jogszabályi alapjait, intézményeit és módszertanát oly módon, hogy mindez nem csökkenti, hanem növeli a nemzetbiztonsági szolgálatok mai munkájának hatékonyságát.

Erre a hatékonyságnövelésre szükség is van, mert az elmúlt három évtizedben alapvetően megváltozott az Önök munkájának néhány szakmai paradigmája:  harminc  vagy negyven esztendővel ezelőtt elődeiknek  az információ – titkos eszközöket és módszereket is igénybe vevő – megszerzése jelentette a munkájuk  súlypontját, ma a számtalan technológiai felületről mindent elárasztó  információ- és dezinformáció-özön  szűrése, időben való  feldolgozása és megfelelő értelmezése a súlypont.

A mai világban nem feltétlenül az a jobb, akinek több információja van, hanem az, aki gyorsabban és pontosabban képes azt feldolgozni. A mesterséges intelligencia és a kibontakozó nanotechnológia korában az  információ-feldolgozás korábban soha nem látott műszaki hátteret nyert,  ám a feldolgozott információ nemzetbiztonsági értelmezésében változatlanul nélkülözhetetlen az  emberi elme, úgy is mondhatnánk, hogy  a hazáját szolgáló patrióta elme.

Harminc esztendő alatt átalakult a nemzetközi térben az addig meghatározó barát-ellenség szakmai paradigma, amely jelenkorunkban pedig egyre képlékenyebbé válik, egyre nehezebb eldönteni, ki mikor barát és mikor ellenség?

Három évtizeddel ezelőtt – nem beszélve a hidegháborús világ korábbi korszakáról – az Önök elődei idegen államok nemzetbiztonsági szolgálataival illetve honi vagy nemzetközi szervezett bűnüldözői csoportokkal álltak szemben.

A jelenben, az európai politikai és gazdasági térben egyre nyíltabban színre lépnek  olyan államok alatti és államok feletti szervezetek, érdekcsoportok is, amelyek pénzügyi ereje – és ezáltal befolyásolási képessége – messze meghaladja a nemzeti államok legtöbbjének erejét.

Az újszerű küzdelem minden területre kiterjed, különösképpen a tudatipar – az oktatás, kultúra és média – területére, hiszen a XXI. században az egyes érdekcsoport által politikai alávetésre és gazdasági kifosztásra szánt Európában nem a terület, hanem a tudat megszállása az elsődleges cél.

Nos, tisztelt Kollégák, visszatérve a nagyvilágból a saját portánkra, az elmúlt harminc esztendő egyik fontos kérdése a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok szervezeti modellje volt. A tagolt vagy koncentrált szervezeti forma izgalmas szakmai kérdés, de összességében tekintve részletkérdés. Az elmúlt három évtizedben nagyjából mindkét formát kipróbáltuk, mindkettőnek ismerjük előnyeit és hátrányait, és tudjuk azt is, hogy mindkettőben lehet eredményesen vagy kevésbé eredményesen dolgozni.

A gazdaság teherbíró képességének növekedésével arányosan növekedett a nemzetbiztonsági szolgálatok működésének pénzügyi fedezete is, amely az országunk méreteihez képest nemzetközi viszonylatban összességében kielégítőnek, némely vonatkozásban akár jónak is mondható.

Az 1990 után kialakult magyar politikai elit utolsó nagy közös célja az euroatlanti integráció volt. Annak megvalósulása óta egyre élesebben mutatkozik meg a politikai osztályon belül az eltérő állam- és nemzetfelfogás.

A magyarországi politika egyik oldalának szereplői az európai uniós és NATO-tagságunkban az elődeik által több, mint száz éve megkezdett, s általuk is immár harminc éve folytatott osztályharc internacionalista segítséggel történő, számukra kedvező lezárásának lehetőségét látják, a politikai osztály másik része pedig az euroatlanti szövetségi keretekben a magyar önérdekek érvényesítésének biztonságos és hatékony lehetőségét is keresi.

Az alapvető kérdésekben fennálló áldatlan szembenállás és konszenzushiány a magyar politikában különösen aggasztó az előttünk álló idők tükrében. Az Európai Unió geopolitikai válaszúthoz érkezett: választania kell aközött, hogy összekötő kapocs vagy ütközőzóna akar-e lenni a világ két legerősebb hadseregével rendelkező hatalom – az Egyesült Államok és Oroszország – érdekei között, választania kell az európai önfeladás és önrendelkezés között.

Ebben a folyamatban Európa minden államának el kell döntenie, hogy aláveti magát demokratikus legitimációval nem rendelkező, kontinenseken és államhatárokon átívelő hálózatokat működtető politikai és gazdasági érdekcsoportnak, vagy ezen érdekcsoportokkal szemben megőrzi az állami szuverenitásának gazdasági és politikai jogosítványait? Az előttünk álló időkben mindenkinek el kell döntenie, hogy szolgálja vagy kiszolgáltatja államát és nemzetét.

Ezek a sorskérdések fogják meghatározni az európai országok – és így Magyarország – következő évtizedeit is. A jelenlegi magyar politikai osztály feloldhatatlan egyet nem értése ezen sorskérdésekben számomra megváltozhatatlan tény, és az elmúlt harminc évben túl sokat tapasztaltam ahhoz, hogy illúzióim legyenek. Mélyen egyetértek Klebelsberg Kunó egykori nagyszerű kultúrpolitikusunkkal, aki szerint eszmények nélkül nem lehet élni, illúziókban pedig nem szabad.

Ha a nemzetbiztonsági szolgálatok munkájával kapcsolatban a legerősebb aggályom a magyar politikában gyökerezik, akkor azt is el kell mondanom, hogy a legerősebb bizodalmam pedig Önökben, a nemzetbiztonsági szolgálatok mai és leendő vezetőiben és munkatársaiban van.

A jogszabályok, az intézmények rendkívül fontosak, de a válsághelyzetekben mindig az emberi jellem, értékrend és lojalitás bizonyul a legfontosabbnak.

Az Önök szakmájában a lojalitás nem eszmei nézetazonosságot kell jelentsen a politika képviselőinek egyik vagy másik táborával.

Az Önök számára az operatív munka elvégzésének szakszerűsége és jogszerűsége jelenti a lojalitást az elöljárójukkal, az államukkal és a nemzetükkel szemben.

Az Önök munkája nem pusztán egy izgalmas, intellektuális kalandokat, másfelől kényelmetlen kötöttségeket sem nélkülöző tevékenység. Ez a munka hivatás, amely csak elkötelezettséggel és elköteleződéssel teljesíthető be. Jól csak szívvel-lélekkel – és persze hideg fejjel – végezhető.

Néha a hatékony működéshez szükséges, a politika által biztosítandó külső stabilitási feltételek elégtelen voltát a szolgálatok közösségének belső – mentális – stabilitásának kellene kompenzálnia, ami rendkívüli kihívások elé állathatja Önöket.

A szuverén államért és az önbecsülését megtartó nemzetért tenni akaró magyar emberek bíznak Önökben, tisztelt Kollégák. Bízunk abban, hogy minden tudásukat és erejüket latba vetik azért, hogy a magyar állam és nemzet többé soha ne hullhasson porba.

Köszönjük a munkájukat! Isten éltesse a nemzetbiztonsági szolgálatokat, minden munkatársukat és családjaikat! 2020. FEBRUÁR 28.