Valami nem stimmel, Cecilia

Posted by

 Sinkovics Gábor

>„Néhány éve bementünk egy közintézménybe, és amikor kijöttünk, Nóri azt kérdezte: Anya miért ilyen szörnyen unott arccal ül itt mindenki? Mondom: édes kicsim, azért, mert egész életükben nem csinálnak mást, mint iratokat tologatnak ugyanazzal a három emberrel összezárva egy ronda hivatalban, nagyon kevés pénzért…”
(szőke nős vicc…)

Valami nem stimmel, valami nagyon nem stimmel most a világgal. Vagy inkább bennem. Olyan furcsa ez az egész, Cecília. Olyan nagyon-nagyon furcsa. Mintha rossz lenne a szigetelés a házban, és az apróbb-nagyobb réseken, repedéseken folyamatosan befújna a szél. Nem találom a helyem. Már meg ne haragudjon rám, hogy épp önnek írok, öntöm ki a szívem, csak hát tudja, nekem már olyan volt az elmúlt időszakban, mint valami családtag. Mint Janka néni a Szomszédokból.
Már vártam, hogy megjelenjen azzal az angyali nyugalommal az arcán a világégés közepette. Tudja, Cecília, kicsit kapaszkodtam is önbe. Lestem a szemét, hátha árulkodó lesz, hátha lelepleződik az a látszatbéke, amit abban a néhány perces megszólalásban közvetíteni próbáltak. Ma már tudom, ócska színjáték volt az egész. A nyunyókával kapcsolatos kérése és a halk beszéde. Nem voltak őszinték velünk sem akkor, sem azóta. Közben több mint harmincezer ember halt meg a láthatatlan gyilkos miatt. Önök ott álltak magabiztosságot sugározva – ott a pódiumon. Jobbján és balján egy-egy rendőr, akik azt üzenték nekünk: nincs mitől, vagy kitől félni, mi megvédjük önöket.
Nem tudom, mit higgyek már el. Nem tudom, mi az igazság ebben a zűrzavaros világban. Nem tudom, hogy rettegnem kell-e a betegségtől, félteni magam, és a gyerekeimet, avagy valóban hisztériakeltés, népbutítás áldozatai vagyunk?
Annyi mindent írnak össze-vissza és önök, Cecília, nem őszinték. Nem segítenek. Lassan ötven leszek. Van rajtam, nagyjából húsz kiló súlyfelesleg. Látom magam a tükörben, az az izgága Norbi épp az ilyen nőkről mondta annak idején, hogy döngő léptekkel mennek be a hálószobába. Ez van. Elhagytam magam. Mert nem jutott időm, energiám és pénzem fitneszórákra, botoxkezelésre, mellnagyobbításra.
Átlagember vagyok – egy a sok közül.
A tömeg része, akit csak akkor vesznek észre, a metrón, a buszon, a villamoson, ha épp megbünteti az ellenőr. De magam is vágyom a harmóniára. Írhatnám azt is, hogy a szeretetre, de egyedül, két gyereket nevelve, plusz kilókat cipelve, rosszkedvűen, zsémbesen nem könnyű társat találni. Talán soha nem hagytam volna el a férjem. Tudja hogy van ez, Cecília: a megszokás nagy úr, meg aztán a magánynál talán még egy hideg-rideg kapcsolat is jobb.
Az ágy meg a vágy.
Mintha a Mariana-árok húzódott volna közöttünk az utolsó években. De elfogadtam ezt is. Azt mondogattam: rendes – ez is egy kategória. Önnek mondjam? Aztán az egyik barátnőm átküldött néhány üzenetet, amit a férjemtől kapott. Vágyakozó, nyálcsorgató mondatokat. Akkor azt mondtam: hogy ezt már nem veszi be a gyomrom. Ezt már nem!
Mi van most körülöttünk, Cecília?
Tombol a járvány, vagy csak vegyünk fel maszkot a hentesnél, és éljünk úgy, mintha minden rendben lenne? Mert én ezt már nem tudom követni. Futballmeccseket rendeznek több ezer ember részvételével, meg koncerteket. Meg ilyen-olyan kongresszust, meg vásárt a belvárosban, egymáshoz érő testekkel. Miért nem mondják meg, a valós számokat?
A valóságot.
Két kamasz fiam van, mindkettő elkapta a vírust, mintha enyhe náthával küszködnének, némi orrfolyás, enyhe krahácsolás, és ennyi. Nem egyszerre voltak betegek és valamilyen rendezvény miatt kellett nekik a védettségi igazolvány. Lehet, hogy felháborodik most, Cecília, de én azt a fiút vittem el az igazolványért, aki már beteg volt. Trükköztem, megcseréltem a két porontyot, és a kutya nem vette észre. Ennyire veszik komolyan az óvintézkedéseket. Egyébként jó gyerekek. Csak azon gondolkodom sokszor, mi lesz belőlük, és nem a munkára, pozícióra gondolok. Milyen generáció nő most fel, Cecília? Milyen felnőttek lesznek azokból a gyerekekből, akik otthon tanulnak az iskola helyett, már persze, ha van ehhez megfelelő felszerelésük, akiknek már nyűg iskolába járni, mert otthon pizsamagatyában, trikóban is letudhatják az órákat, és látom rajtuk a félelmet is. Mert a hírekből ömlik, zúdul a sok dráma. Mintha kimaradna az életükből a kamaszkor imádnivaló idiotizmusa, felhőtlensége és vicces lázadása. Mit kínálnak a gyerekeknek, Cecília? Laptopot persze, mert az kell, az fontos, az valóban fontos, már aki kap belőle. De milyen élet ez – milyen életút?
Tudom, mit válaszolna: Istent.
Csakhogy van egy rossz hírem, a fiatalok között Isten már nem trendi. Nem cool, nagyon nem. Ha valami mindenható a számukra, akkor az az átkozott mobiltelefon. Az agymosó, lélekromboló gép. A gépiesített gondolkodás.
Olvasom a járványadatokat. Helyesebben olvasnám, ha kiadnák, ha közzétennék, de a jogvédő szervezetek hiába követelik önök csak az időt húzzák. Mert félnek a következményektől, félnek a pániktól, félnek a presztízsveszteségtől. Hogy majd jönnek a választások jövő áprilisban, és a nép azzal bünteti önöket, hogy leváltja, és világgá zavarja ezt a korrupt, álságos, hazug rendszert. Nem politizálok, Cecília. Már kiver a víz Gyurcsány látványától is, arrogáns, nagyképű fickó. De amikor látom Orbánt zsebre dugott kézzel, pökhendien sétálva, felmegy a vérnyomásom tőle is. Szegény ország. Ezek, ilyenek jutottak nekünk. Csoda-e, ha a legjobb barátnőm meg sem állt Norvégiáig? Egészségügyi végzettsége van, munkát kapott egy idősek otthonában, és nap mint nap boldogan mossa magatehetetlen férfiak és nők valagát, mert tisztességesen megfizetik.
Mert értékes embernek tartják.
Sőt, emberként kezelik.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert valahol beleolvashattam annak a szőke nőnek a könyvébe, aki hozzáment a karcsúsított gázszerelőhöz. Namost engem teljesen hidegen hagy, hogy ki kivel bújik ágyba, és kinek a mellkasára hajtja rá a fejecskéjét. Leszarom. Az ő gusztusa, hogy mit és kit kíván meg.
Intellektust, pénzt, hatalmat.
De… Hogyan is fogalmazzak, Cecília… Megtépném a szőke haját, amiért volt pofája ilyen nagyképűen, cinikusan, már-már embertelen módon írni az átlagnőről. Honnan veszi a bátorságot, hogy az üvegkalitkából, mint valami Paulo Coelho kioktassa a népet? Dolgozom, szerencsére van munkám. Utálom, de muszáj dolgozni, több mint tizenöt éve fizetem a hitelt, és hát két kamasz fiú nem olcsó mulatság. Ülök a munkahelyemen, és igaz, sokszor unott a képem, életunt, és tán a kollégáimat is unom, mert ők is unnak engem. Ilyen az amikor az ember feladja az álmait, már nem akar királylány lenni, meg válogatott futballista, meg rockzenész, akinek bugyikat dobálnak a sikoltozó lányok, asszonyok. Ilyen az amikor csak túlélni akar az ember. Hazamenni a munka után és melegséget érezni.
Valamitől – valakitől.
Nem irigylem azt a gázszerelőt attól a szőke nőtől. Én bottal sem piszkálnám meg. Ez ízlés és gyomor dolga. Ehhez nekünk semmi közünk. De amikor ez a szőke nő fokozza a baromságait, a világmegváltónak szánt ostoba gondolatait, és azt írja, hogy az egyedülálló anyák tutyi-mutyi gyerekeket nevelnek, akkor még jobban megtépném. Meg én.
Költözzön be egy lakótelepi lakásba. Éljen meg 243 ezer forintból. Vegyen ruhát, iskolaszereket a gyerekeinek, hitesse el velük, hogy ez a létező világok legjobbika, sőt hogy még ennél is jobb lesz, és hogy ne irigykedjenek a Maldív-szigeteken télen is lubickoló osztálytársaikra. Ne szégyenkezzenek, amiért rajtuk nem a legdivatosabb, térdnél kivágott farmernadrág feszül.
Írnak itt már mindent össze-vissza az inflációról.
Gyűlölöm ezt a szót. Érettségim van, nagyjából tudom, mit jelent, és még inkább érzem, hogy mit okoz. Már a boltba sincs kedve bemenni az embernek, hogy akkor mit ne vegyek meg, mi az, ami már szinte elérhetetlen.
Tutyi-mutyi gyerekeket nevelek?
Milyen a nem tutyi-mutyi gyerek? Mondja már meg ez a szőke nő! Vagy rajzolja le. Olyan, mint Orbán fia, a szép délceg katona? Vagy a lánya? Aki már inkább a napsütötte Spanyolországban mutat példát kortársainak és honfitársainak?
De csak írok itt össze-vissza önnek, Cecília.
Aztán csak hallgat.
És nem válaszol. Pedig jó lenne, ha segítene. Ha újra kiállna a mikrofon mögé, és elmondaná a valóságot a járványról, a kórházakban kialakult állapotokról, a világ zűrzavaráról és arról, hogy mi lesz velünk holnap, meg holnapután… Tudja sokszor meditálok, jót tesz. Nem valamiféle hókusz-pókusz ez, inkább a csend, az elcsendesülés jótékony hatása. Máskor meg hangosan üvöltetem a zenét, és legtöbbször ugyanazt a számot hallgatom. Robbie Williams dalát, a Feelt.
Imádom a hangulatát.
Imádom az érzést, amelyet kapok tőle.
Mert lassan már csak ez marad az átlagembernek: kikapcsolni a fals információkkal szolgáló híreket, a mellébeszélést, a népbutítást, a magyarázkodást, a hazugságokat.
Kikapcsolni mindezt. És bekapcsolni Robbie-t, ahogy lóháton elvágtat velünk egy nem létező világba…Ahol a tutyi-mutyi gyerekeinkből egyszer mégiscsak a nagy generáció lesz.

szeged.hu
Címkép: Békési Joe