„Nagy itt a szabadság, nagy a felelősség” (Annamária, 13 éves)         

Posted by

  Tegnap írtunk az “ország legjobb iskolájáról”, most két részes sorozatban ismertetjük a Rogerset.                                                    
>Kereszty Zsuzsa     

>Ez az írás kísérlet arra, hogy megértsük – e sorok írója maga is megértse –  a Rogers Iskolát, mint jelenséget. Hosszú idő óta nem hagy nyugodni  a gondolat, hogy bár évtizedek óta lazább-szorosabb kapcsolatban vagyok a Carl Rogers Személyközpontú Óvoda és Iskola (továbbiakban Iskola)  praxisával, tanáraival,  bár régóta tudom, hogy az Iskolának kiemelkedő szerepe van a hazai neveléstörténetben, ezt a tudásként megélt gondolatot,  élményt racionálisan nem tudom bizonyítani. Ha korábban valaki azt kérdezte, miért állítom, ilyesféleképpen válaszoltam: ami ebben az Iskolában történik, az „magasabb, mélyebb, tágabb, mint ami másutt”. De ezek csak jelzők, ez csak viszonyítás – bizonyíték nélkül. Egy éve tavasszal a Rogers Caféban egy szülő megkérdezte az egyik hetedikes diákot, milyen is ez az Iskola, és a címben szereplő mondatot kapta válaszul. Ettől kezdve már tudtam, utána kell járjak, milyen tapasztalatok, élmények  indítanak  arra egy tizenháromévest, hogy  iskolája lényegét a szabadság és a felelősség jegyében ragadja meg. (Ráadásul közben a kezembe került Irvin Yalom létkérdéseket tárgyaló monográfiája, amely a szabadságról szóló fejezet egészében (!) az  egyéni felelősség vállalásának kérdéseit tárgyalja.) Néhány hónappal később lektorálásra kaptam egy fiatal kutató által szerkesztett könyvet. A szerkesztő,  akit egyébként racionalitás jellemez,  korábban tanára is, igazgatója is volt az Iskolának,  doktorandusként  a Rogers Iskola oktatástörténeti helyét vizsgáló kutatásokat  inspirált, majd  a leginkább egyedi gyakorlatot képviselő tanárokat választva szerzőnek, szerkesztett egy kötetet, amelynek ezt a címet adta: „A Rogers Iskola csodája.  Nyilvánvaló,  hogy  a folyamatot –  amelyben tanítóként,  igazgatóként részt vett –  csodaként élte át.  Ez csupán szubjektív tapasztalat lenne?  Hogyan és miért lehet csodaként megélni az itt töltött éveket?
Ez a két élmény, a Rogers Caféban elhangzott mondat, a csodának nevezett jelenségről szóló kötet indított arra, hogy végre érdemben utána járjak, miről is van szó. Így együtt a saját tapasztalat (magas, mély, tág), a gyerek tapasztalata (nagy szabadság, nagy felelősség), a volt iskolacsináló élménye (aki csodát lát) indoklásra, megfejtésre szorult, bizonyítás után kiáltott. – Hozzáláttam.

Azt a munkamódszert választottam, hogy a kötet lektorálása után elolvastam/meghallgattam az iskolaalapító Gádor Anna  –  alapító tanárokkal készített strukturált interjúit, megkíséreltem a magam számára megeleveníteni az Iskola praxisát az első tíz évről szóló, rendkívül gondosan szerkesztett, az  Iskola atmoszféráját szuggesztíven közvetítő könyvecske alapján, majd az Iskola volt és jelenlegi tanárai közül többeket video-beszélgetésre kértem . Pihenésképpen olvasgattam a  diákok verseit, meséit a Hegyező nevű valahai iskolaújságban, vagy  a szerzők által illusztrált,  bekötött füzetekben, a szülőknek szóló Mi Újság kiadványt, mindazt, amit  az Iskolával kapcsolatban megtaláltam  az alternatív iskolák különféle dokumentumait őrző fiókban. –  Majd hozzáláttam az elemzéshez. – (Közben váratlan ajándékként az egyik video-beszélgetés hatására megérkezett a világhálón az Iskolában tizenöt évig tanító művészettanár – aki jelenleg fiatal autista felnőttek mentora Új Zélandban – kiadás után kiáltó szakmai naplója. Ebből a naplóból már csak szemezgetni tudtam, érdemi feldolgozása tanulmány tárgya lenne.)

A források többhetes tanulmányozás után arra a következtetésre jutottam, hogy az iskolaalapítók, iskolacsinálók részben tudatosan (majd látjuk az alapítóval készült interjúból a kezdeti határozott szándékot), részben intuitíven olyan praxist teremtettek, amely éppen két alapvető emberi szükségletet elégít ki.  Az emberi lény, a hominída létének alapvető szükséglete (a puszta létfenntartáson túl) kettős. Szeretne önmagává válni (önazonosság), és szeretné a számára fontos társas helyzetekben (párkapcsolatban, barátokkal, csoportokban) érvényesnek tudnia önmagát.  Állítom, hogy a Rogers Iskola ethosza, tanulási, tanítási, együttélési stratégiája, – aktuális tantestületétől is függő – praxisa éppen az önazonosság, és a társas helyzetben érvényessé válás lehetőségét nyújtja, ennek megszületését, fenntartását támogatja, serkenti (facilitálja) gyerekben/diákban, tanárban egyaránt.  Megkísérlem az Olvasóval együtt végigjárni azt az utat, amelynek a végén ez a kunklúzió – kezdetben hipotézis számomra bizonyossággá vált.

Ahhoz, hogy megértsük mi is történt/történik az Iskolában, a születés körülményeinek felidézésével érdemes kezdenünk. Tudjuk,  ami  ekkor történik,  az egyes ember, a születő csoport, intézmény életet jelentős mértékben befolyásolja.  ’89-ben vagyunk, az ország eufóriában, a szovjet-birodalom összeomlott, szabadság van és lesz – gondoltuk, éreztük. (Valakitől megtudtuk például, hogy délután a MOM-parkban  Tamás Gáspár Miklós beszámol az Ellenzéki kerekasztal aznapi eseményeiről, siettünk oda,  ahová  a filozófus   szaladva (!), szinte lélekszakadva érkezett. Nem emlékszem, mire jutott aznap a Kerekasztal, de a hírhozó akkori lelkes arca, hevülete, bizalma abban, hogy éppen most – az ország és mindannyiunk számára – hihetetlenül fontos dolgok történnek – élesen előttem van.)

Ebben az évben egy  fiatal pszichológusnak, egyúttal matematika-tanárnak,  Gádor  Annának,  aki ekkor már megjárta a korabeli oktatás különböző színtereit, tanított alsósokat (elsősöket is) matematikára a Varga Tamás-féle kísérleti programban, volt pszichológusa az egyik szakközépiskolának,  a társadalmi eufória idejében  pedig a budai tanítóképző főiskola tanára volt – óvodások  voltak a gyerekei.  Abban biztos volt, hogy az állami közoktatás általa megismert sodrába nem akarja beengedni őket. Hasonlóan gondolkodó néhány barátjával úgy döntöttek, óvodáskorú gyerekeik számára iskolát alapítanak.
Volt egy alapító, aki kétéves, Mérei Ferenc-Fonyó  Ilona által vezetett  pszichoterápiára képző csoport-élmény birtokában volt, és egy olyan kivételes „emberi jelenségnek” – amilyen Mérei Ferenc – a világhoz való viszonyát, nyitottságát, az emberi csoportokról való kivételes  tudásának esszenciáját magába szívta; aki történetesen éppen a ’89 előtti években vett részt 1000 órában (!)  egy nemzetközi tréningen, amely a 20. század jelentős, a humanisztikus pszichológiát/pszichoterápiát teremtő/képviselő Carl Rogers szemléletét közvetítette, és aki ekkor már (amint láttuk) aktív szereplőként végigjárta a hazai közoktatás különféle színtereit.
„Véletlenül” éppen akkor omlott össze a 40 évig regnáló, a társadalmat lényegéből fakadóan alattvalókká szocializáló rendszer, szabadnak éreztük magunkat, az Alapító pedig azt mondta, felejtsük el azt, amit eddig iskolának gondoltunk, teremtsünk újat. – Ezután – évek alatt – felépült, létrejött egy – az iskolacsinálók és a gyerekek (akik az iskola gyakorlatából következően diákként részben maguk is iskolacsinálóvá váltak) minden értelemben vett tanulását szolgáló közösségi tér, kapcsolatrendszer. Ha épülethez kellene hasonlítani, azt, ami létrejött, katedrálisnak nevezném. A hasonlatban semmi túlzás nincs: befogad és jellegzetes ethoszt, stílust, szellemiséget sugároz. (Mikor az iskoláról való gondolkodásban ideértem, az amiens-i dóm jutott eszembe, ez volt az első  katedrális-élményem.) 

Az iskolának nevet kellett választani, kézenfekvő volt, hogy az Alapító Carl Rogers nevét ajánlja, hiszen a tréning ezer órája alatt átélte, hogy Rogers elvei, attitűdje, terápiás gyakorlata harmonizál azokkal az elvekkel, amelyeket a magáénak tudott.  (Empátia, feltétel nélküli pozitív odafordulás bárki felé, nyílt kommunikáció, a másikba vetett bizalom, hitelesség). A rogersi elvekkel az iskolacsinálók azonosulhattak, de rogersi pedagógia, iskolamodell nem volt, ezt nekik maguknak kellett/kell megteremteniük. Itt röviden meg kell állnunk. Az alapító kétéves, Mérei Ferenc által vezetett kiképző csoportbeli tapasztalatát már említettük. Csakhogy ennek a terapeuta-képző csoportnak a tagjai a második év végén úgy döntöttek, olyan fontosak egymás számára, hogy baráti csoportként együtt maradnak. És láss csodát, 1972, a kiképző csoport indulásától kezdve (Gádor Anna ekkor még ötödéves egyetemista) a mai napig (!)  általában kéthetente (egyes időszakokban hetente) találkoznak, a csoport működik, találkozásain 1985 végéig  a Tanár Úr,  Mérei Ferenc maga is részt vett. Az alapító tehát 1989-ben, az Iskola megszületése előtt legalább  ezer órányi – tanult kollegáival, az idő nagy részében Méreivel is közösen átélt –  csoportdinamikai tapasztalat  birtokában volt. (A valóságban ennél lényegesen többel, hiszen „kiképzettként” maga is vezetett csoportokat.) Látni fogjuk, hogy ennek a tényezőnek a Rogers Iskola pedagógiájának kialakulásában döntő szerepe van. Mielőtt elérkeznénk az Iskola megszületéséhez, rá kell tekintenünk a Tanár Úr (több pszichológus generáció nevezte/nevezi így). egyéniségének, pályájának három, számunkra most nélkülözhetetlen jellemzőjére.
Mérei Ferenc 19 éves korától hat évig a Sorbonne-on tanul, annak a Henri Wallonnak a tanítványaként, aki a gyermeklélektanban az orvosi, lélektani és a szociológiai irányzatot kapcsolja össze. (Pléh Csaba). Filozófia, pszichológia, szociológia és pedagógia szaktárgyakból szerez diplomát. 

Tanárához,  Wallonhoz  hasonlóan – kritikus társadalmi helyzetekben politikai szerepet vállal. A háború alatt munkaszolgálatos a keleti-fronton, ’44-ben átszökik a szovjetekhez, és a Vörös Hadsereg századosaként jön haza, ’56-ban az ELTE forradalmi bizottságának egyik vezetője, elítélik, öt évet börtönben tölt, itt lélektani naplót ír.  1964-től a ’Lipót” pszichodiagnosztikai laboratóriumának a vezetője’.  Ebben az időszakban, majd nyugdíjas éveiben válik a hazai pszichológia, egyúttal az értelmiségi közélet egyik vezéregyéniségévé.

Szokatlanul szerteágazó tudományos munkásságának egyik gyümölcse a többszempontú szociometria, amely a Moreno által teremtett módszert a rokonszenvi választások mellett a tagok csoportban betöltött szerepének megragadásával továbbfejleszti

Magam is részt vettem egyik szociálpszichológiai kurzusán, nagyon erős benyomást tett rám lendülete, derűje, elkötelezettsége. A több szempontú szociometria a számára fontos „ügyek” egyike volt, egyéniségét pedig a belső szabadság levegője vette körül. – Az Iskola Alapítója szakmai ethoszának kialakulására Méreinek döntő hatása volt. „Ha nincs mögöttem a Mérei-csoportban szerzett tapasztalat, nem merek nekivágni az Iskolának.” – mondta Gádor Panni a múlt év őszén egy magánbeszélgetésben. Az Iskola alapítása előtt, már ’89-ben, főleg volt tanítóképzős tanítványokkal elindult egy tanárműhely, ahol kéthetente késő délután arról beszélgettek, milyen is legyen az általuk elképzelt iskola. Majd vasárnaponként óvodásoknak, saját gyerekeiknek is gyerekkört vezettek, itt próbálták ki azt, amit péntekenként kitaláltak. 1990  szeptemberében pedig  három tanítóval,  23 gyerekkel (nagyrészt a gyerekkör tagjaival),  a Nap-hegyen,  egy sportpálya öltözőjében elindult a Carl  Rogers Személyközpontú Iskola első  osztálya.

 Álljon itt az első alapító tanárok neve: Kostyál Kata,  Novák Jula,  (mindketten volt tanítványok), Béri Eszter (korábban kitűnő napközis tanár egy állami iskolában). Valójában sokan mások – akik a későbbi években  indítottak osztályt, talán az első tíz év valamennyi tanárát  az Iskola egészét magalkotó alapítóknak nevezhetjük. Az Iskola létrejöttében kiemelkedő szerepe volt egy „karizmatikus, szélvészerejű” díszlettervezőnek, Csanádi Jutkának is, aki korábban már kapcsolatban volt Rudolf Steiner antropozófiáját tanulmányozó körökkel, így amikor tudomására jutott, hogy Solymáron Waldorf-iskola indul – odavitte a gyerekét – egyúttal  megvált az iskolaalapító csapattól.

(Folytatjuk)