Néhány gondolat az elszámoltatásról

Posted by

Tóta W. Árpád

>Ma már csak olyan kormányváltásnak van értelme, amelyet kíméletlen elszámoltatás követ – írja a HVG-ben megjelent véleménycikkében Tóta W. Árpád. Az mindenesetre bátorító jel, hogy alapítványokba menekítik a vagyont. Tudják, hogy veszíthetnek. Nem tettek így 2014 előtt, sem 2018-ra készülve. Most érzik a vesztüket. A fenyegetés előállt, részben az elhatalmasodó válsággal, részben pedig mert tíz év nyammogás, saját szemétdombok kapirgálása, izgága elemzők öncélú akadékoskodása után sikerült az ellenzéknek összeadni kettőt meg kettőt, és egyesíteni erőiket. Már csak civilizált együttműködés és kompromisszumkészség, sikeres kampány, húszezer szavazatszámláló kiképzése és mozgósítása és a katasztrofális hibák elkerülése kell a győzelemhez. Ja, meg a kormányzóképesség látszata, beleértve azt, hogy ez a szövetség aztán az alapítványokba szétlopott árnyékállammal, valamint bebetonozott fidesznyikekkel néz szembe. És azt, hogy mit kezd velük. Meg is indult a tamáskodás, az arcátlan zsákmányszerzés megtette hatását. A spektrum a rezignált belenyugvással kezdődik: ezzel úgyse lehet mit csinálni, még kétharmaddal se. És ott végződik, hogy fel kell függeszteni a jogállamot, lesz pár hónap vörösterror, aztán utána átöltözünk.

Mint általában, most is a történelem siet segítségünkre, mint az élet tanítómestere. Hozza a táblakörzőt, csontvázat, és megmondja, hogy van ez. Ugyanis éppen a kikényszerített tulajdonosváltásokról, az einstandról szólt ez a tíz év. Talán érdemes elkezdeni az adatfelvételt.Mészáros Lőrinc és a hasonlók kezébe nemcsak számolatlan közpénz került, hanem vállalatok, vagyontárgyak tömege is. Látszólag megmagyarázhatatlanul. Ideje megkeresni a magyarázatot – írja Tóta W. És felteszi a kérdést: Vajon miért adta át Nobilis Kristóf az ingatlanfejlesztő cégét Schmidt Máriának? Miért adta oda Leisztinger Tamás a Hunguest-láncot Mészárosnak? Miért mondott le Spéder Zoltán az Indexről és a bankjáról? Miért ajánlotta fel minden vagyonát Simicska Lajos? Valahogy meg lehetett őket győzni. Meg kell kérdezni őket, hogy történt, és tanulni belőle. Nincs okunk feltételezni, hogy Mészáros, Tiborcz, Schmidt meg a többiek nagyobb hősök.

Szükség lesz néhány gyakorlatias lépésre. Törvényre például, amely kimondja, hogy az a tisztviselő, aki közvagyont érintő dokumentummal nem tud elszámolni, sikkasztóként felel a teljes összegért. Ez ügyben lesz egy kis ugrándozás, hogy hiszen azt ő még a hatálybalépés előtt darálta le, de hát várja meg Strasbourg döntését a börtönben addig is. A törvény belengetése már most időszerű: meglesznek azok az adatok, ha tudja előre a delikvens, hogy ő fog ülni negyven évet, ha nincsenek meg. A jövőben tárgyalandó ügyek jelentős része ugyanis nincs ám olyan okosan lepapírozva, mint a közhiedelem tartja; a trafikügy teljes adatanyaga füstté vált például, annyira vállalhatatlan volt. Ezzel meg is kezdődhet a hajtóvadászat – és egyben a türelmi idő. Amelyen belül enyhítő körülmény az eltulajdonított javak visszaszolgáltatása. Lássuk be, nem lesz kapacitás minden fideszes tolvajt egyenként fülön csípni, de még zárka sem. A közjót az szolgálja, ha a főbűnösök rács mögé kerülnek, a másodrendű vádlottakból pedig épp annyi, hogy a többi már ne várja meg, amíg sor kerül rá.

További kérdés, hogy kinek adják vissza a szajrét. Ez ügyben megint a történelem mutat irányt, azon belül is a munkásmozgalom története. A kommunisták értették a csíziót, ezért nem csupán elszedték a gróftól meg az érsektől a földjét, de azonmód fel is parcellázták a parasztoknak. Ezért aztán a parasztok a legkevésbé sem kívántak kaszát ragadni az érsek úr fényes potroháért, hanem örültek, hogy végre utolérte a balsors a verejtékükön hízó nagyurat, ők meg kapnak belőle valamit. (Igaz, ekkor még nem tudták, hogy hamarosan az állam veszi majd el tőlük, de ebben nem kell utánozni a komcsikat.) Így érdemes eljárni a korrupcióval szerzett és szűkölve visszaszolgáltatott vagyonnal: részvényként szétosztani a dolgozók, az érintett önkormányzat, hátrányos helyzetű települések, a helyben aktív karitatív szervezetek között, vagy akár kisorsolni egy új szerencsejátékon, igazságtételi lottón. Volna perspektíva abban, ha egész közösségek válnának egyik pillanatról a másikra részvényesekké. Annál biztosan több, mint amikor a miniszterelnök kamrájába akasztott csülök játszik nagyvállalkozót. A kárpótlási jegyek története persze megmutatja, hogy az ilyen társadalmasított vagyon idővel koncentrálódik, de még akkor sem lesz betegebb szerkezet, mint az állampárti tulajdonlás.
Egyetemeket, közszolgáltatásokat pedig nem tőzsdére vinni kell, csak egyszerűen visszakérni.