Előszavak: Megint egy kaland a diplomáciai életből

Posted by

 Odze György

>Horn please
>Két történetem is van vele. Először akkor találkoztunk, amikor ő külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, én tolmácsoltam neki. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az külön szakma, sőt, hivatás, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos ismerete, szókincs, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. De hát a külügyesek úgy gondolták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.
-Elcseszted – hajolt oda hozzám, miután leült.
Nem érhető el leírás a fényképhez.
Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán, sürgetett, hogy induljunk már,. nagyon szerette volna látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, , mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.
-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.
-Húsz millió – mondtam. – De lehet, hogy harminc. Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…
Hornnal később Londonban találkoztam újra, akkor miniszterelnök volt, én pedig sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal. Keservesen ment az előkészítés, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.
-Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem szeretnek engem, akkor minek menjek oda?
-Már megbeszéltem velük – makacskodtam. – Számítanak rá.
-Majd lemondod.
A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.
-És miről beszéljek nekik? – kérdezte némi hallgatás után.
-Egy hete jártál Moszkvában – feleltem. – Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket.
Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.
-Rendben – mondta végül. – Dohányozni lehet?
Hát erre meg én nem gondoltam.
-Megoldjuk – mondtam.
Tony Robinson, a rovatvezető elképedt, amikor a miniszterelnök kérését ismertettem vele.
-Rendben van – válaszolta az angolokra jellemző fanyar öniróniával. – Végtére is csak a londoni tűzoltóparancsnok írásbeli engedélye kell hozzá, de megoldjuk.
A beszélgetés nagyon jól sikerült. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.
-Na, jó voltam? – kérdezte Horn.
-Igen – feleltem. És csakugyan jó volt.
-Látod – mondta erre. – Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk. De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?
És rágyújtott.