Történelem embermagasságban – földi, égi megbocsátások

Posted by

Kocsis Tamás
>Az égi, földi megbocsátásoknak és feloldozásoknak megkülönböztetett hely jutott családi legendáriumokban, s ahogyan illik, egyházi személyekhez kötődnek. Történetesen katolikusokhoz.  Immár több, mint öt évtizede – egy november 19.-i napon – zűrzavaros történelműnkről valló elkeserítő szomorú módon.
Horváth Richárd (1906 – 1980) politizáló pap volt a viharokban gazdag 20. század magyar „színpadján”, s ahogyan kivétel nélkül az összes többit, őt is vegyesen szidta-dicsérte érte annó az egyház épp úgy, mint az, amit közvéleménynek szokás nevezni. Egy vitathatatlan, „békepapként” megismerte az ország, s ebben a minőségében kezelte őt hol így, hol úgy a Vatikán is, attól függően, hogyan alakultak a Szentszék és Magyarország, nem utolsó sorban pedig a pápa és Kádár János kapcsolatai. Én meg kollégaként is számontarthattam: egyéb vallási és világi címei, beosztásai mellett évtizedeken át főszerkesztőként jegyezte a Katolikus Szó című lapot és – amikor ott dolgoztam – tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának is.
Számomra a legfontosabb, hogy amikor szükségünk volt rá, akkor bizonyította: emberi érzésekkel a szívében szolgálta Istenét. Kálmán nagybátyám – édesapám testvére – halála adta a szomorú alkalmat erre a tanúságtételre. Tény: egyetlen unokahúgom édesapjának az élete nem volt éppen egyhangú. Római katolikus papként kezdte, még a húszas években szerelmi okból „kiugrott a reverendából”, megházasodott, elvált, másodszor is megnősült. Második felesége, – az 1848-49-es szabadságharc korából, Jókai „Kőszívű ember” című regényéből ismert báró Alnoch család sarjaként –    az éppen az unalmasnak éppen nem mondható 1944 júliusában szülte meg a lányukat, Julit.  Vele – ez fontos mindkettőnknek – eredendően testvérekként tekintjük egymást: sajátos szállal köt össze minket mindmáig egyke voltunk, „bátyókám” és „húgocskám” a viszonyunk, a térben és időben egyaránt végtelenül hosszú Budapest – Sydney távolság ellenére.
Kálmán nagybátyám 1963-ban hirtelenül halt meg, igazi civilként (egyházilag nézve is): élete végén könyvelő volt az egykori esperes-plébános. S éppen ez nem felelt meg annak a plébánosnak – nem szívesen használnám rá a szememben megtisztelő hivatást jelentő lelkipásztor kifejezést, legfeljebb hivataloknak mondanám, annak is a legrosszabb fajtájából -, akinek lakóhelye szerint feladata lett volna élete végéig gyakorló hívő nagybátyám méltó végső nyugalomra helyezése.
– Nem temetem el, bűnben élte le az életét – ezzel utasította el éppen özveggyé lett Gizi nénémet, halálos döbbenettel tetézve ezzel annak mély gyászát. Kétségbeesetten hívott fel telefonon, soha nem felejtem el a szavait:
– Te mégiscsak a Magyar Nemzetnél, az ország egyik legfontosabb újságjánál dolgozol, csak el tudod intézni, hogy úgy temessék el a nagybátyádat, amint illik és mindig kívánta.
– Megoldom – feleltem, bár nagyhírtelen fogalmam sem volt, hogyan. Töprengésemben jutott eszembe Horváth Richárd. Ő akkor a patinás belvárosi Ferences templom igazgatója volt. Megkönnyebbültem, amikor megismertem a hangját a vonal másik végén. Elmondtam, mi történt, õ   egyszer sem szakított félbe, s a végén is csak annyit mondott.
– Értem, értelek. –  Aztán hosszú másodpercekig hallgatott. Végül megszólalt. Nagyon lassan, nagyon megfontoltan egyetlen kérdést tett fel, de azt kétszer is: – A nagybátyád ugye a halála előtt megbánta minden bűnét? Ugye megbánta?
–  Megbánta – feleltem pillanatnyi habozás nélkül.
– Én is úgy gondolom. Akkor eltemetem, én temetem el, római katolikus szertartással…
Kocsis Kálmán így immár feleségével, született  báró Alnoch Gizellával együtt nyugszik az Óbudai-temetőben. Néha talán van mit megbeszélniük a mennyben Horváth Richárddal…

Címkép: Óbudai temető