Vithjanovsk prófétája

Posted by
Gellért András
>Van bennem valami keleties. Egyszerre tűnök arabnak, zsidónak, azerinak, amikor pedig szakállt növesztettem, csecsennek hittek. Forró helyzet volt, nem értették miért nem veszem meg azonnal a vállról indítható páncéltörőt, ilyen jó áron sehol nem kapok, amúgy pedig valamivel csak harcolni kell az oroszok ellen. Mutattak felújított harckocsikat is, végül két olcsó Tokarev TT3-as pisztolyt vittem el lőszerrel együtt, pusztán azért, hogy ne tűnjek oroszbarát kollabránsnak, és nehogy tévedésből elvágják a torkomat. Nem vagyok beszari alak, nem ijedek meg a saját árnyékomtól, másétól sem, verekedtem már jópárszor, de nyilván könnyebb, rizikómentesebb lennem az életem, ha nem néznének folyamatosan izraelinek, kaukázusinak, , vagy valami iszlám államból jött kétes alaknak. A nőknek persze bejön a nagy görbe orrom, a vastag szám, a barna bőröm, az opálos fekete szemem, évekig testépítettem, érzem a szaporábbá váló légzésükön, hogy nehezen türtőztetik magukat és legszívesebben azonnal magukra húznának, de láttam én már nem egy lefejezett Casanovát a Kaukázusban, megkövezett nőt Iránban és Szíriában. Ha nem figyel oda az ember, (élet)veszélyes viszonyokba lavírozza magát, és máris kész a baj.
Nem szeretem a bonyodalmakat, mégis az utóbbi három kapcsolatom kaukázusi volt. Az első, Balzhan, egy csodaszép tündér, filigrán, tornászlányos alakkal, vakító fehét fogakkal. A csókja mézédes volt, mintha csak ezzel is meg akarta volna erősíteni nevének jelentését. Igen, Balzhan, mézízű lány volt. Őt tragikus módon vesztettem el. Tolmácsként dolgozott, és egy medvevadászaton valamelyik elvtárs eltévedt golyója megölte. Bár lehet, hogy féltékenységből elkövetett vérbosszú áldozata lett.
Sok évig gyászoltam, képtelen voltam kiheverni a veszteséget, gondolni sem tudtam új kapcsolatra, míg nem megismertem a Kaukázus varázslatos virágát, Gulnazt. Gyönyörű nő volt, heves és akaratos. Bevallom, nem bírtam a tempóját. Minden nap, többször is akart. Hiába éltem át folyamatosan a gyönyört, mégis úgy éreztem, ki kell lépnem ennek az öntörvényű szeretőnek a szorításából különben nem élem meg a harmincadik születésnapomat. Hagytam, hogy a vágy ismét magával ragadja Gulnazt, majd a szokásos sokadik szerelmi vihar lecsendesedése után kibújtam az öle szorításából, és csendben eltűntem az életéből. Nem hittem volna, hogy ezek után valaha visszatérek még a Kaukázusba.
Samirral, a huszonéves légiutaskísérővel a Moszkva-Leningrád járaton ismerkedtem meg, egy TU-154-es fedélzetén. Szerelem volt ez első látásra. Leszállás után elkértem a telefonszámát, a többit pedig nyilván kitalálják. Nem gondolkodtam, azonnal fejest ugrottam a házasságba.
Samir és családja a Groznij-Makhackala-Vladikavkaz háromszögben megbúvó, ismeretlen kaukázusi miniállamban élt, Ingusföld szomszédságában. A mindössze kétezerhétszáz fős oszág, Vithjanovsk valójában nem is létezik, egyetlen állam sem vesz róla tudomást. Ami persze nem is csoda, de ezt akkor még nem tudtam. A szerelem elbódított, a hormonjaim tomboltak a Kaukázus csodálatos, vadregényes hegyvonulatai közt. Samir, a gondoskodás és szerelem istennője, az én angyali feleségem azonban hamar megtanított arra, ha itt akarunk élni, itt szeretnénk utódokat nevelni, meg kell tanulnom a helyi törvényeket, szokásokat.
Az első és legfontosabb, a fejedelem iránti lojalitás kimutatása. E nélkül lehetetlen Vithjanovskban érvényesülni, munkát kapni. Aki nem rajong az uralkodóért és családjáért, a kiterjedt baráti köréért, valójában nem is létezik. Egy héttel azt követően, hogy Vithjanovsk fővárosába, Fetchutjev-be költöztem, Samir elvitt a Nemzeti Tetováló Akadémiára, ahol gyakorlott mozdulatokkal pár óra alatt a hátamra tetoválták az ország elsőszámú vezetőjének az arcképét, a karomra pedig a nevét: Vithja Shakarov Rahman Umar Abu. A helyiek Ramazan Mansour-ként is említik, de természetesen akkor is mély tisztelettel a hangjukban. A Vithjanovsk Nemzeti Tévé és Rádió műsorközlői kizárólag Prófétaként említik. Ezt a dicső nevet azzal érdemelte ki, hogy tíz évvel ezelőtt megjósolta, az országot elkerüli a modern világ pestise a Covid19, és igaza lett, mert a lakosságot végül az ebola kaukázusi változata tizedelte meg. Vithja Shakarov Rahman Umar Abu, a megkérdőjelezhetetlen, bölcs vezető, semmit sem bíz a véletlenre. Mindenen és mindenkin rajta tartja a szemét. Nélküle, a jóváhagyása nélkül semmi sem történhet Vithjanovskban. Ez persze maguknak, ízig-vérig európai polgároknak elképzelhetetlen. Nálunk természetes, és senkit sem háborít fel. Miért is kellene? Umar Abu, hiába titkolja, rettentően gazdag, de mi örülünk, hogy Vithjanovks aranybányáit okosan aknázza ki, a pénzt pedig tehetséges rokonai fialtatják a világban. Legyen áldott az ő egész nemzetsége!! Ha ezt mondom, és jó hangosan, hogy mások is hallják, akkor nem eshet bántódásom. Mi másért is mondanám? Hamar alkalmazkodtam, bár nehezemre esett folymatosan alakoskodni. A szerelmemért azonban mindenre kész voltam, vagyok, leszek.
Még meg sem száradt a bőröm alá fecskendezett festék, mikor Samir máris azt javasolta, adjam Umar Abunak ajándékba családunk összes kecskéjét. Mert itt ezt így szokás. Hallgattam rá. Az uralkodó örült a kecskéknek, és megkérdezte, hogy hívnak. Szerencsére addigra már felvettem az új, honosított nevemet, így büszkén mutatkoztam be neki: Rashid Abdul Mustafa. Szép név, dünnyögte Umar Abu, majd érdeklődött, hogy hívják a gyerekeimet. Umar, Abu, Rahman és Ramazan, válaszoltam, és ezzel elnyertem a szimpátiáját. Legalábbis akkor még azt hittem.
Elkövettem ugyanis egy hibát, amely nagy veszélybe sodorta a családomat. Egyszer, de tényleg csak egyetlen egy alkalommal vétettem. Nyilván rémes napom volt, hasogatott a fejem, és kint a legelőn, azt találtam mondani Samirnak, hogy itt valami nagyon nem kerek. Miként lehet az, hogy itt dolgozom hajnaltól napestig, matematika-fizika tanári diplomával birkákat legeltetek, nem sokra, szinte semmire nem vittem, Umar Abu családja és haverjai pedig Dubajban nyaralnak. Hogy lehet ez? És te, Samir, aki egykoron stewardess voltál, kórusban énekeltél, kiválóan játszol hárfán, szóval a zenei végzettséged ellenére biztonsági őr vagy a nemzeti rádióban? Hol az igazság, Samir?
Később tudtam csak meg, hogy Vithjanovks is megvette a Nyírfajd elnevezésű kémprogramot, így semmi sem maradhatott titokban. Egyetlen szó sem. Pillanatok közellenség lettem, veszélyes, népidegen migránsfajzat. Menekülnöm kellett. Samir nem tudott velem jönni, de bízom benne, hamarosan ő és a gyerekek is kijutnak majd a lezárt országból, és ismét egy család lehetünk. Itt vagyok már a szerb-magyar határon. Beadtam a vízumkérelmet, remélem visszaengednek. A magyarok bölcsek. Nagyon bölcsek. Közeleg a tél, de nem félek. Birkatürelmem van.
A kép csupán illusztráció.