Orbán végtisztességtelensége

Posted by
Gábor György
>Jancsó Miklós, Konrád György, Heller Ágnes, Bitó László. A sors kegyeltjének tartom magam, hogy személyesen ismerhettem valamennyiüket, s megadatott, hogy közülük kettővel egészen közeli barátságba kerülhettem.
Négy korszakos zseni, akikben közös az a teljesítmény, ami világhírűvé tette őket. Ahol filmeket készítenek, s ahol filmeket néznek, ott Jancsó Miklós neve filmtörténeti fogalommá vált, s az is marad. Ahol olvasnak, magyarul és angolul, dánul és finnül, csehül és héberül, németül és hollandul, franciául és oroszul, szerbül és olaszul, spanyolul és norvégül, ott ismerik Konrád György regényeit és esszéit. Ahol van még hitele és szerepe a gondolkodásnak, ahol még nem hülyültek bele teljesen az értelmiség- és értelemellenesség frusztrált és dühödt populizmusába, ott a világ több tucat nyelvén olvassák Heller Ágnest és hivatkoznak rá. És ahol van még szerepe és becsülete az autonóm tudománynak, a kánonokkal szembefordulni bátor szabad kutatásnak, s ahol az emberi méltóság nem üres lózung, hanem továbbra is értelmet adó fogalom, ott tudják, ki Bitó László, aki a Columbia Egyetemen kifejlesztett korszakos találmányával sok millió embernek adta és adja vissza a szeme világát.
A világ minden pontján tudják róluk, hogy magyarok: művészek, tudósok, gondolkodók, akik az egész világot tették szebbé, jobbá, értelmesebbé, lakhatóvá.
Elviselhetőbbé.
Idehaza azonban ezt nem tudja, s nem is akarja tudni az úgynevezett „magyar miniszterelnök.” Aki nem pusztán a rá szavazók, a neki udvarlók, s a hozzá hízelgők miniszterelnöke (kellene, hogy legyen), hanem az egész országé. Függetlenül attól, hogy ki kedveli személyét, s ki nem. A fent említettek – valóban – nem voltak a hűbéresei, vazallusai, sokkal inkább kritikusai, ám amit létrehoztak, megalkottak, azzal Magyarországot gazdagították (a hazát, a nemzetet – ha ezek a szavak még képesek annál többet mondani, mint amit a miniszterelnök minden beszédében kötelező és ócska panelként elsüt, miközben a fenti fogalmak legalapvetőbb értelmével nincs tisztában, hiszen a vonatkozó szavakat leginkább saját és rokonai zsebének szinonimájaként használja), s gazdagították az egész emberiséget. Közülük bármelyikük körme alatt több volt, mint amit a Fidesznek nevezett állampárt valamennyi hatalmasa, kitartottja, kegyeltje, kedvezményezettje és elvakult rajongója tízezer év alatt együttesen képes volna létrehozni, előállítani, megalkotni.
Orbán egyikük esetében sem tudta rászánni magát arra, hogy a legalapvetőbb civilizált emberi normáknak és tisztességnek megfelelve és egy valamirevaló miniszterelnök legelemibb kötelességéhez méltóan kondoleáljon, ugyanis az őt és hatalmi környezetét motiváló és betegesen feszítő kisebbségi érzés és frusztráltság egyszerűen ellehetetlenítette benne azt – jóllehet szereti magát európainak, a züllött, immorális, kereszténységét vesztett nyugati világnál sokkalta európaibbnak gondolni –, ami egy szváziföldi, lesothoi, tuvalui vagy szamoai vezető politikusnak már magától értetődő volna: a közös értékek, eredmények megbecsülését, s az alkotók, a létrehozók emlékezete előtti fejhajtást.
Nem a fentiek hozzátartozói, tisztelői miatt kellett volna Orbánnak kondoleálnia, ők valamennyien megvannak e nélkül, s nekem sem az fáj, hogy Orbán méltatlanul és jellemtelenül, barbárként és civilizálatlanként hallgat. Ha olvasta volna, s ha eljutott volna tudatáig az elsős gimnáziumi kötelező olvasmány, az Antigoné értelme, az, hogy az istenek törvénye szerinti végtisztesség kivétel nélkül mindenkinek, még a bűnösnek is kijár, tán másként tett volna. De nem, ő ennyire képes.
Orbánnak az egész ország, az egész nemzet miatt kellett volna kondoleálnia. Az ország jelenét és jövőjét lövészárkok mentén felsorakozott gyűlölködő hordák lehetetlenítik el. Hozzájuk kellett volna szólnia Orbánnak, ha a demokrácia parányi érzülete meglenne benne. Világossá tenni, hogy ha ez demokrácia lenne és nem az, ami valójában: sötét és rothadt zsarnokság, akkor politikáról, közös dolgainkról lehet így is, meg úgy is, meg amúgy is gondolkodni, ez a demokrácia lényege. De az igazán tartós emberi értéket és nagyszerűséget nem az efemer politikai vélekedések, a hatalmat élvezők és a hatalomhoz dörgölőző mindenkori ócska karrieristák szólamai határozzák meg, hanem valami egészen más: sokkal mélyebb, ami nem kötődik a napi politikához, s ami akkor is érték lesz, maradandó és értelmet adó, amikor a mostani konjunktúralovagok nevét már felidézni sem leszünk képesek.
Számomra ez az, ami a legtöbbet árulja el erről a velejéig bűnös, rohadt és elmondhatatlanul kártékony rendszerről: az ellopott nemzeti értékeket, a lenyúlt közös pénzeket, a saját zsebbe vándoroltatott lehetőségeket évtizedek múlva, egy-két generáció nagy munkájával lehetséges lesz pótolni. De a mentális pusztítás barbár romhalmazai, mint annyiszor a magyar történelemben, hosszú-hosszú évtizedekre eltakaríthatatlanul megmaradnak, újra maguk alá temetve több generációt.