“Orkán dúdol”

Posted by

Tóth Zsuzsanna Tóth Krisztina: Bálnadal című könyvéről

Nem nagyon bánom, ha egy-egy költő olykor „botrányokba” keveredik, mert annak pozitív hozadéka az ennek folytán felé irányuló nagyobb érdeklődés. Habár Tóth Krisztinának nem lehetett könnyű megélni a kötelezők kapcsán kifejtett véleményéért rázúdult negatív megszólalások özönét, de talán épp ez okozta, hogy ma egyre többen olvassák. Maradjon is így. (Csupán közbevetés, reméljük, hasonlóképpen lesz ez Parti Nagy Lajossal is.) Jómagam bizony erősen kedvelem Tóth Krisztina írásait, lett légyen az prózai vagy lírai mű. Nincs ez másképp legfrissebb könyvével sem, ámbátor nem mondható könnyű olvasmánynak.

Bálnadal című kötetnek már az első verssora szíven üti az embert – függetlenül attól, hogy tudjuk, eltávozott költőtársnak szól az ajánlás. Nem véletlen ez utóbbi sem, hiszen Tóth Krisztina tiszteli elődeit, s ez a vers is afféle „hála-áldozat”, parafrázis. „Ez a fekete égbolt rád vár.” – indul a kötet, s mint koporsó-fedél dübög rá rímtelenül a záróvers kezdősora: „Ezekben hittünk, édes istenem!” Ha elég érzéketlen volnék, írhatnám, hogy a tisztelettől a mocskolódásig jutunk – természetesen erről szó sincs, hiszen fájó irónia színezi az utolsó verset, vagyis éppen, hogy nem az elődök sárba tiprásáról szól. Ellenben a kissé szarkasztikus zárás is bizonyítja, hogy gondosan szerkesztett kötetet tartunk kézben.

Tudjuk, hogy a szövegek 2017 és 2020 között születtek, s azt is, hogy különösen az utolsó év meglehetősen lélekpróbáló időszak volt. A kötet három ciklusa három fontos anyagrészt tartalmaz. Az első részben (Völgyút) Tóth Krisztina egyrészt az alkotással, társakkal, másrészt az élet apró rezdüléseinek leírásával bíbelődik. Távoli dolgok kerülnek egymással szoros asszociációs kapcsolatba; születés és egy babzsák kitömése, macskák és időnyerés. Tóth Krisztina szemlélődik és emlékezik, gondolatfutamai közben ráközelít történésekre, tárgyakra, érzésekre. Nehéz felmérni, hogy az élet gazdagsága, vagy a veszteségek hagynak-e benne mélyebb nyomot. Témái változatosak, olykor nehéz elkülöníteni az alanyi költő személyes hangvételét a szerepjátékban megszólaló hangjától, ez különösen izgalmassá teszi a verseket. „El ne felejtsem, kit kell játszani.” Ráadásul épp ebben a versben (Posta) egészen elvont dimenziókat nyit a zárósor. De szóba kerül fűthető kabát, hiszen – ahogy a szerző írja: „már évek óta fázom”, s „a szél a lelket fújja át”. A vers egyszerre szürreális és szomorú, miközben fanyar humor csillog át a szövetén; „innentől meg se ázhatok / nehogy már zárlatos legyen / kevés víz persze érheti / sírnom még pont szabad nekem”. De ugyanígy több rétegű a Majális című vers is, amelyben frissen fújt luftballont visz magával egy ifjú pár. „Magasra tartják, elindulnak vele / lebeg fölöttük a jövő ígérete // Sétáltatják az életük, a lány örül. / Pár perc és elfonnyad, vagy elröpül.”

No és persze ott van a címadó vers, a Bálnadal. Nem nehéz párhuzamot találni egy életközépen tartó költő, és a magányos, heges sebeket viselő bálna között. Valójában nem ismerik, többnyire alig látható, ha igen, megbámulják: „nem tudják, mit beszél / miről is énekel / egyáltalán kinek”. A sebek emlegetése sem lehet véletlen. Mint ahogy láttunk már több példát Tóth Krisztina korábbi írásaiban arra, hogy az emberi kapcsolatokban megélt krízisek állatokra, azok szenvedésére vetülnek ki. (Egészen húsomba vájó korábbi szövege például a Kutya.)

A Kínai utazás című ciklus egy utazás lenyomata – személyes találkozás, közelebbi kapcsolatba kerülés a nagy hagyományú, talán éppen az időtlenséghez (vagyis az állandósághoz?), a világ szemléséhez köthető versformával. Ebben a részben Tóth Krisztina szabályos haikukban, esszenciális költői képekben a műfaj gyönyörű példáit hozza elénk, mintegy megnyugvást ígérve. Nehéz választani közülük, de talán egyet mégis: „Múltbeli tablón / majdani arcok: kancsal / távoli rímek.”

Szemben a haikuk sejtelmes, tömör szépségével a Terek ciklus szonettjeiben látszólag ismét az élet leghétköznapibb jeleneteit, színtereit kapjuk. (Jó kis ellentmondás: klasszikus forma, lüktető, jelen idejű tartalom; ráadásul Tóth Krisztina könnyedén használja a zárt formákat.) Ámde a verscímekben rejlő terek, pontosabban az ahhoz fűződő, felidézett jelenetek, emlékek, érzések – a költői szemlélődés során különös fénytörést kapnak. Nehéz lenne pontosan meghatározni, mikor billen át a képi valóság valami mélyebb jelentésű asszociációba – „a fákon túl, ott a gyerekkor határa” vagy „a gyökerek a levegőben lógnak” –, de hát nem is magyarázni kell a költészetet. Az bizonyos, hogy a több helyen kiütköző fájdalom valahogy közös szorongásunk alapjává alakul. Megtörténik, megtörténhet az a fajta azonosulás a lírai beszélő és az olvasó között, ami katartikus élményhez vezet. Úgy szólnak tovább, bomlanak ki Tóth Krisztina sorai bennünk, mint ahogy „orkán dúdol a rezgő bálnadalban”. Verseskötetről ritkán állítjuk, hogy egyvégtében olvasható, de a Bálnadal első nekifutásra letehetetlen, s csak később olvassuk – mert vágyjuk újra – szemezgetve, egyenként a szövegeket.

A kecses, gondosan szerkesztett kötet külalakja Pintér József tervezői munkáját dicséri, a vonzó és adekvát borító Bikácsi Daniella festményének felhasználásával készült.

Tóth Krisztina: Bálnadal
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
64 oldal, teljes bolti ár 2499 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 1999 Ft,
e-könyv változat 1699 Ft
ISBN 978 963 144 0096 (papír)
ISBN 978 963 144 1024 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Bálnadal Tóth Krisztina 2017 és 2020 között írt verseit gyűjti kötetbe. A három nagyszerű ciklus a Völgyúttól, a Kínai utazáson át hétköznapi életünk helyszíneire, a Terekbe vezeti az olvasót. A múlt és a múltbéli emberek felbukkanása, az emlékezés furcsa működése jelenik meg a versekben, hol haikukba sűrűsödve, hol a szonettek ünnepélyességével, máskor szabadabb formákban, hogy a legalapvetőbb kérdéseket tegye fel a mának: miért, hová, mi végre.

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: