Egy este a konyhában

Posted by
Lana meséi
>Hol volt, hol nem volt, egy csendes őszi délután a király leült kedvenc helyére a konyhában, a kemence padkára. Lába alá tette a sámlit, mert különben az a levegőben lógott volna. A hülye, milyen magasra rakta a padkát, szidta a mestert. A kezében ott volt butykos, jóféle kisüsti. Időnként nagyot húzott az üvegből. Szemben vele az asztal fölött lévő tükörben bámulta magát.
Na mi van komám, üres a zsebed? Erre a következtetésre úgy jutott, hogy belenyúlt a melegítő alsójába.
Azért nem kell búslakodni, vigasztalta magát, a Jóllaktam Rt-ben, meg a Mindenazenyém Kft-ben, sőt a Miközükhozzá Bt-ben is akad még valami. Az a jó, hogy Lujóban, a gyerekkori pajtásomban, akit fő vagyonőrnek neveztem ki, megbízhatok, nyugtatgatta magát. Ő soha nem fog engem becsapni.
Most pedig pénz kell, nem is kevés, morgott a király, hiszen háború készülődik. Meg kell vesztegetni az ellent, mert ezek képesek és felülkerekednek, letámadnak minket. Minket, akiknek örök uralkodásjogot adott az Úr. Szórni kell komám egy kis gyöngyöt a disznók elé, mit szólsz komám? A tükör csak nézett vissza bambán. Ez én lennék? Nofene, bámulta magát a király.
S akkor, csodák csodája megszólalt a képmás. Uram királyom, instállom, menekülj, mert a kapuknál az ellenség. Ám az uralkodó feje már kapatos, csak nyeklik hol jobbra, hol balra. De érti a szót, kimegy a ruhatárba, keresni kezdi a kevlárját. Mindig ezt csinálja, ha bajt szagol.
Asszony, hová tetted a mellényem?
Mittom én, a múltkor az óvodában volt rajtad utoljára.
Na és a golyóálló hétmérföldes csizmám?
Nem emlékszel, te szerencsétlen, a téged kérdésekkel zaklatók ellen vetted fel. De rövid az eszed ember, morgolódott a királyné nagyságos asszony.
Na akkor kapott egy olyan szájast, hogy a foga rögvest berepült az éjjeli szekrényen álló pohárba. Nem is mert többet szólani, azonnal bebújt egy termetes boroshordóba a pincében.
A kapatos uralkodó ottan maradt egyes egyedül, szaladgált fel s alá a nagy palotában, a macska meg utána. A kutya, látva a gazda állapotát, bebújt az asztal alá. A király amikor megint leült a kemence sutba, elbóbiskolt. El is felejtette, vendégeket hívott az estére.
Kis idő múlva éles csengettyűszó riasztotta fel. Jött a fővadász és egy nagy rénszarvast vonszolt maga után.
Együnk jóuram, tudom, nem szereted a vadat, azért hoztam neked háziállatot. A vadász megnyúzta a dögöt, s főzni kezdett.
Akkor megint csengettek. Pacalos Józsi érkezett, a fekete sereg egyenruháját vette fel a vacsora tiszteletére. Feszült rajta, de olyan szoros volt, a levegőt is nehezen vette. Mi van már itt tatárjárás? Morgott a király, de az emberei csak jöttek és jöttek. Az egyik női ruhába bújt, még így is nagyon szép fiatalember volt, a másiknak meg a szeme sem állt jól. Zavarában felvette a Napüdvözlet jógapózt, csak ne kelljen az uralkodó szemébe nézni. A harmadik meg folyton szipogott, őt nem is akarta beengedni az ajtónálló, nehogy valami vírust hozzon a méltóságos királynak, de mikor felmutatta a fehér port, szabaddá vált az út. Lassan már annyian voltak a konyhában, alig fértek el, egyik még az ereszen is csüngött, azt mondták, az nékie ez a rendes foglalatossága.
Közben belibbentek a király kedvenc szolgálólányai is, az egyik csókra nyújtotta ajakát, a másik mérleget hozott, mert mindig azon mérte az igazságot, közben a kisebb súlyokkal dekázott.
Na, ha mán így egybegyűltünk, kezdte a király, de nem folytatta, mert közben eszébe jutott, kedvenc gyerekkori barátja, az ország esze nem jött el a találkozóra. Ja, igen, most nősült, lehet az asszony nem engedte társaságba.
Lujó, kezdte a vadász, s tartott egy hatásos szünetet, Lujó, méltóságos királyom, nem jön többet. A csendet vágni lehetett. Elmentek a nővel, vettek egy országot, s élnek, mint Marci hevesen.
A király egyből kijózanodott. Kígyót melengettem a keblemen, tépte meg a haját.

Nem kígyót, békát, javította ki Okoska. S meg is magyarázta. Békát, akit megcsókolt a királylány és azon nyomban daliás szép fiúvá változott. Bizonyítékul pedig elővett egy friss képet Lujóról. A király csak nézte, nézte, aztán egy laza mozdulattal bedobta az égő kemencébe.

Címkép: Weisz Béla szobrai