A Párttal, a néppel, kevés újdonsággal

Posted by

szeka

A Fidesz egy unalmas párt. Kétévente ugyan tartanak kongresszust, és olykor vezetőséget is választanak, de minden egy előre megírt forgatókönyv alapján történik, és soha nincs egy váratlan fordulat, ami egy kis csavart vinne a dolgok menetébe. Pedig a kormánypártban sincs minden rendben, csak hát a Fidesz sokat ad a látszatra, és egy kongresszus a legjobb alkalom arra, hogy a látszatot megerősítsék olyannak, amilyennek a vezetőség szeretné. A Fidesz szinte minden kongresszusa arról szól, hogy a vezér tökéletes, tévedhetetlen, és ami a legfontosabb, amíg ő van hatalmon, a hozzá hű tagságot nem érheti baj.

„Most komolyan, szerintetek miben különbözik egy Fidesz-kongresszus egy MSZMP-kongresszustól, ha a főnököt ellenjelölt nélkül újraválasztják, tele szájjal szidják a Nyugatot és a felforgató ellenzéket, a kerületi tanácselnök pedig elmondja, hogy még várják a választ a kellemetlen kérdésekre a pártközpontból?” Ezeket a gondolatokat Karácsony Gergely főpolgármester osztotta meg a közösségi médiában. Megállapításai nem hatnak az újdonság erejével, de azért eléggé megragadják a Fidesz működésének a lényegét. Itt nem elsősorban az a fontos, hogy az egykori állampárt működési mechanizmusai érvényesülnek a jelenlegi kormánypárt politikai sémáiban, hanem az, hogy ezt a párhuzamot érzik maguk az érintettek is, és mindent megtesznek azért, hogy a hasonlóságokat eltüntessék.

Erre az a legjobb módszer, ha pont azzal támadják az ellenfeleiket, mint ami rájuk jellemző. Ha csak Orbán Viktor beszédét vesszük, akkor szembetűnő, hogy épp olyan területeket tüntetett fel sikeresnek, melyek esetében eléggé lemaradásban van a kormány. Mintha a párt tagságára éppen nem jellemző kritikai hangoknak szeretett volna elé menni azzal, hogy sikertörténetként jelölte meg a cigányok felzárkóztatását, az adósrabszolgaság megszüntetését, illetve a munkahelyteremtést. Ehhez hozzátette, hogy a Fidesz szövetségese a valóság. Ez utóbbi kijelentést akár ironikusnak is nevezhetnénk, ha a kormánypárt padsoraiban bárki is vevő lenne az ilyen kétértelmű utalásokra. A furcsa ellenpontozás módszeréhez tartozik az is, hogy az amúgy szinte idegesítően demokratikusan működő brüsszeli döntéshozatali szerveket diktatúrával vádolja meg a magyar kormány, illetve, hogy az összeesküvés-elméleteket előszeretettel gyártó Fidesz Soros György szervezeteire mutogat, amikor bűnbakokat kell találni a migráció vagy a gazdaság okozta nehézségek miatt. Orbán nem volt rest egészen a távoli múltba visszakanyarodni a sikerekért, illetve olyan beruházásokkal büszkélkedni, melyek megvalósulása nem is biztos még. Előbbiek sorába tartozik a 183 olimpiai aranyérem, meg a Nobel-díjasok sora, az utóbbihoz sorolta a V0-ás körgyűrűt, Paks 2-t, valamint, hogy visszavásárolja az állam a Liszt Ferenc Repülőteret.

Az igazán szédítő trükk mégis az, ahogy az ellenzékre kennek rá minden olyan mutatványt, ami a Fideszt jellemezte az utóbbi évtizedben. Szerintük az ellenzéki pártok viszik tovább a bolsevik és fasiszta hagyományokat, holott a kormánypárt bőven merített ezen időszakok örökségéből a közelmúltban. Ha nyíltan nem is vállalják az ideológiai párhuzamokat azokkal a történelmi időszakokkal, melyek Magyarország legsötétebb időszakai közé tartoztak, de az egyszemélyi vezetés, a szervilizmus erénnyé tétele, illetve a rasszista beidegződések rendszerszintű kiaknázása erősen rányomta a bélyegét az ország utóbbi néhány évére. És ezt bizony nem lehet a tehetetlenséggel és gyengeséggel vádolt ellenzék számlájára írni. Ennyit a valósággal való szövetségről.

Furcsa paradoxon ugyanakkor, hogy a párttagságot a mai napig erősen megosztja Orbán külpolitikája. Egyrészt úgy ostorozza a nyugati demokráciákat, akár Sztálin vagy Hruscsov a maga idejében, másrészt nyíltan felvállalja rokonszenvét olyan diktatúrákkal, melyek elvileg nem jelenthetnek mintát egy EU-s tagország számára. Az orosz kapcsolat fontosságát még csak-csak meg tudja magyarázni az energiafüggőség kényszerével, a kulturálisan, földrajzilag és politikai felfogásban még Putyinnál is jóval távolabb eső Kína istenítése azonban sok párttag számára visszatetsző, még ha ezt nyíltan nem is hangoztatják. Nem volt tehát véletlen, hogy Orbán Viktor külön kis előadást épített be kongresszusi beszédébe, amely a magyar-kínai kapcsolatok fontosságát volt hivatott megmagyarázni.  Minden párt, amely egy személy köré építi fel saját struktúráját, és köti hozzá identitását, előbb-utóbb egy fontos dilemma elé néz: Mi történik akkor, amikor ez a személy valamilyen okból eltűnik e közösség életéből? Orbán érzi ennek a kérdésnek a fontosságát, ezért is nyugtatta meg híveit, hogy hosszú távra tervez. Ez nagy megnyugvás lehetett azoknak a párttagoknak, akik annyira hisznek vezérükben, hogy lassan saját gondolatokkal se bíbelődnek, így mindent rábíznak arra az emberre, aki irányt mutat nekik. De mi van akkor, ha ezt az embert cserben hagyja a józan ítélőképessége, vagy valamilyen előre nem látható okból kénytelen lesz átadni a hatalmat másnak? Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha mindenki a törzsfőnök sátrában lebzsel, senki sem marad őrségben, és nem veszik észre a közelgő ellenséget.”

szegedi kattintos blog

Címkép: Mcsipos.hu