SOKKTERÁPIA,avagy a verekedés dicsérete és diadala

Posted by

Gellért András
>Elveszett, megtört lélekként ténferegtem a könyváruház keménykötésű, több száz oldalas, irodalmi bestsellerekből épített piramisai között. Olyan volt ez nekem, mintha a Királyok völgyében járnék, ahol azonban fáraó nem, csupán egy vízhordó rabszolga lehetek. Nem is mertem Spiró, Grecsó, Péterfy, Závada, Parti Nagy, Nádas és Kepes közelébe menni. Eszembe se jutott, hogy mondjuk érinteni merjem Novák Évát, Szabó T. Annát, Tóth Krisztinát, Karafiáth Orsolyát, a friss Margó-díjas Halász Ritát, vagy a számomra legrokonszenvesebb Herczeg Szonját. Csak tisztes távolból néztem őket. És így voltam Houellebecq Behódolásával is. Az én irományaimból nem hogy piramis nem épül, jó, ha egy kicsiny fabódét tákolhatnak neki valahol a puszta szélén. Ám ha nagyon igyekszem, de tényleg nagyon, akkor, de csakis akkor, de csak talán. Jani, az írókirály ezt kereken a szemembe mondta, vagyis a pofámba kaptam a megkérdőjelezhetetlen, irodalmi értelemben vett “halálos” ítéletét -bevallom-, még csak rám se nézett. Pedig mellette ültem az autóban, de ő kissé italosan, fejét balra fordítva, inkább közönyösen a ködös utat bámulta.
Aztán csak tengődtem. Céltalanul azonosulva a jelentéktelenségemmel. A külsőmre már nem adtam. Mert kellett volna? Lenőtt hajam zsíros lett, lófarokba kötve himbálózott, mintha talán trendi szeretnék lenni, pedig, mi tagadás, egy szakállas, elhízott öregembert láttak csak belőlem. Egy nap, egy titkos számról SMS-üzenetet kaptam. Szombaton este, 19 óra 25 perckor legyek a Dunakeszi-Göd közötti útszakaszon, nem messze a Tesco-tól. Ennyi. Korábban hetente kóboroltam a homokdűnék között. Névtelen bokortanyákon szervezett kutyaviadalokra jártam. Gondolom, most is ezért kell oda mennem. Aztán majd a maradék pénzemet elverem Piszkosra, vagy Néróra, a két legyőzhetetlen bestiára. Tettem már a kutyaviadalok halálos harapású Mike Tysonjára és Conor McGregorjára.
Most itt vagyok a megadott helyen és időben. Fél nyolc lesz öt perc múlva. Egy rozsdás Lada lassít. Megáll, nyílik a hátsó ajtó, egy rekedt hang utasít, szálljak be. A lepukkant kocsiban még heten szoronganak. Néma csend és bűz. Hagyma- és dohányszag. Mindjárt nyolc óra, amikor először merek kérdezni.
– Hova megyünk?
– Pofád befogod?
Lekanyarodunk a főútról valami pusztában haladva. Félek. Merek félni és merek még egyszer kérdezni.
– Mondtam már, kussolj! – hörgi a kormánynál ülő, nagydarab emberforma.
– Kutyázni megyünk? Hoztam pénzt.
Én csak a szimpátiájukat akartam egy pillanatra, hogy szóba hoztam a pénzt.
– Mekkora egy köcsög ez – mordul valaki. – Szétverjem a pofádat?
– Ne.
– Kussolsz, és ha ügyes leszel, ma megváltozhat az életed. És a miénk is. Ezt akarod te is, ugye, te kis csíra?
Koromsötét volt mire megérkeztünk. Kiszálltunk. Egy istállószerű építmény felé megyünk. Nem hallok kutyaugatást, se halálos sikolyokat, a részegen tomboló, az eszüket és pénzüket veszítő szerencsejátékosok óbégatását. Belépünk. Megdermedek. Bent egy ökölvívóring, a kötelek között pedig egy nő riszálja magát, magasra tart egy táblát, rajta a 7-es számmal. A csaj gyorsan levonul, majd gongütésre két férfi keményen esik egymásnak. Hetedik menet. Mintha már láttam volna őket valahol. A piramison talán? Egy könyv hátsó borítóján. Nem biztos. Mindkettőjük arca szétütve, az egyiknek a szemhéjából ömlik a vér, a másiknak a szája szakadt fel, de már ő is alig áll a lábán. Nem raktak be fogvédőt, kesztyű sincs rajtuk. A padokon ülő férfiak is ismerősnek tűnnek. Rezzenéstelenül merednek a ringben zajló harcra. Furcsa, de tényleg egy szavuk sincs, csak a térdükön heverő füzetekbe írnak valamit. És most hirtelen, az alacsony termetű bokszoló egy tökéletes, gyomor-fej-gyomor kombinációval kiüti az ellenfelét. A nézők közül valaki felpattan, a hordágyra dobott férfihez siet. Annyit vélek csak hallani, hogy vigasztalni próbálja a péppé zúzott alakot. Valami olyasmit motyog, hogy “sokkal jobb leszel, hidd el, remekműveket alkotsz majd”. Belegondolnék, mit jelent ez, de a Lada sofőrje a vállamnál fogva megránt, és beleüvölt a pofámba.
– Vetkőzz és menj!
– Hova?
– Hova, te barom? A ringbe.
– Mit kell csinálnom?
– Vedd már le a gatyádat, menj és üss!
– Én üssek?
– Ne húzd az időt, mert én ütlek le! Idehoztalak, mert szeretnél változtatni az életeden. Fogadtunk rád.
Belök a ringbe. A kék sarokban Góliát, a hatalmas termetű, kopasz harcos. A szpíker éppen engem mutat be. Igen, engem, a mindössze kétkötetes, alig háromszáz példányban kiadott fércművek szerzőjét, azt, aki ma este először száll ringbe. Olyan amerikaiasan, gyomorból indítva, torkon át a szájba préselt, idegesítő hangerővel közli a padon jegyzetelőkkel eddigi pályafutásom eredményét. Vagyis a nyeretlenségem tényét. Csak pár pillanat ez, hogy megnézhessem az ellenfelemet. Igen, ő az. Kukorelly. A rettegett. A sportember. A senkitől és semmitől nem félő.
Gongszóra kezdünk, puszta kézzel. Ahogy kocsmákban és a tengereken eltévedt négyárbócos hajókon szokás. Vagy a kikötői sikátorokban, a bordély előtt.
Esélytelennek éreztem magam. A közönség ekkor felugrik és teli torokból üvölt.
– Hajrá, Bandi! Hajrá, Bandi! Üssed a barmot, Bandi!
Kinek drukkolnak ezek? Neki? Vagy nekem? Nem összpontosítottam eléggé, így benéztem egy ütést, utána bevisz egy újabb jobbost, majd ballal, alulról is beakaszt az államra.
– Hajrá! Üsd ki! Üsd már ki!!
Az állati erejű ökölcsapás megrendít. Meghalnék, ha mernék, de ekkor villámcsapásként belém hasít a pár perce hallott mondat, ma megváltozhat az életem. Maradék erőmet összeszedve, brutális kombóval taglózom le Kukorelly Endrét. Megpördül a tengelye körül, és arccal belefejel a homokba. Még rá akartam ugrani, hogy ott is üssem a fejét, biztosra szerettem volna menni, meg amúgy is, ezt láttam az UFC-ben is, de lecibálnak Bandiról.
Felismertem a bíró segédjét, igen, őt. Nádasdy Ádámot. A ringből Jászberényi Sándor vezet ki. A szemem bevérzett, alig látok, szerencsére fogja a karomat, majd az öltözőnek használt szerszámoskamrában Závada Pál és Krasznahorkai László ölel magához. Gratuláltak a teljesítményemhez. Ott van Grecsó Krisztián és Háy János is. Ja, és a nem túl sportos Kemény István. A költő. Dicsérnek ők is, mert ilyen balhorgot még soha nem láttak, nem is hitték, hogy én tudom kiütni Kukorellyt. Az Endrét. Egy ekkora embert. Meglapogatják a vállamat, örülnek, hogy én is megverekszem, mert maguk is hisznek abban, hogy az irodalmi életben is nagy szükség van harcra, a kemény bunyókra, a “sokkterápiára”. Igen, ez az olvasóknak is jót tesz, és íróvá teszi az embert. Élményanyag és bizonyíték kell, hogy ugye a magyar irodalom “nyolcvan százalékban szar”, de majd a szétcsapott és szétkúrt arcúak képesek emberessé meg férfiassá ütni azt. Ez lesz az akaratuk diadala. Az ám!
Leülök a többiek közé. Jegyzetfüzet az ölemben. Jön a következő összecsapás, a legjobban várt Háy János-Kepes András, aztán a Bereményi Géza-Peer Krisztián viadal.
Pillanatra se hagyom abba a jegyzetelést. Kerekedik a drámai ív, a lírába hajló vérfürdő, meg a szétütött koponyából szétspriccelő stiláris erő.