Eduardo és a Pegasus

Posted by
 Szele Tamás

>Bonyolódik a Pegasus-ügy, messzire vezetnek a szálak, nem csak térben, de időben is – egy napba telt, míg körülbelül sikerült átlátnom, a legújabb fejlemények mit jelenthetnek, és be kell látnom: mint ilyen ügyekben mindig, most sem azt, amit elsőre gondolnánk. Nem jobbat, nem is rosszabbat, hanem mást. De hát lássuk, mi történt a héten!

Laborc Sándort, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) egykori főigazgatóját, valamint közeli munkatársát, Glemba Zoltán volt NBH-s műveleti főosztályvezetőt is célba vették a Pegasus kémszoftverrel – derítette ki a Direkt36. Az ő telefonszámaik is szerepelnek abban a világszerte 50 ezer, Magyarországról több mint 300 számot tartalmazó kiszivárgott adatbázisban, mely az izraeli eszközzel célpontnak kiválasztott számokat tartalmazza.”

Mielőtt továbblépünk egy kis merengés következik. Arról, hogy miképpen jelenik meg a Pegasus a közbeszédben. Az ellenzéki kommunikációban egyértelműen a kormány svájci bicskája, amit kizárólag ellenzékiek ellen használnak, a kormány kommunikációjában ha lehet, sehogyan sem, maximum a tagadás tárgyaként, a független sajtó pedig – ide tartozik a Telex és a Direkt36 is, mert nem pártlapok! – nem ennyire egyszerű a dolog. Szerintem sem. Sokkal, de sokkal nagyobb valamit látunk kibontakozni a ködben, mint egy szimpla politikai megfigyelés-sorozatot választások előtt, aminek az ellenzék a célpontja. Már csak azért sem, mert kezd legalább ugyanannyi kormánypárti és pártsemleges áldozata lenni, ahány ellenzékinek mondható. És a megfigyeltek nagy része titkosszolgálati szakember, üzletember, tehát nem része a hivatalos politikának, propagandának – nagyjából semmi haszna nem volna annak, hogy X. üzletemberről vagy Y. alezredesről megírja teszem azt a Pesti Srácok, hogy csúnya szokásai vannak, amiket „kiszivárogtattak” nekik. Ugyanis még a nevük sem közismert, az ilyesminek a politikai propagandaértéke vagy nulla lenne a kormány számára, vagy negatív. Tehát ezekben az esetekben messze nem olyan faék-egyszerűségű indokok állnak a háttérben, mint azt általában gondolni szokás. Az újságírók megfigyeléséről – és általában az egészről – Gulyás Gergely szólta el magát a heti Kormányinfón:

„Nem sok ügyben tudtam konkrétan utánanézni a sajtóban megfogalmazott vádaknak. Van, ahol sikerült. Ezek egy része teljesen valótlan, és van olyan, ahol van valamilyen valóságalapja. És ahol volt valóságalapja, ott nem arról volt szó, hogy valakit személyében megfigyeltek, hanem valakit a valakivel való kapcsolattartása miatt vontak titkos információgyűjtés alá. (…) Például, ha egy újságíró kapcsolatban van egy orosz ügynökkel, aki nemzetbiztonságilag kockázatos tevékenységet folytat, akkor őt lehallgathatják.”

Ez világos, csak honnét tudjam, hogy az, akivel kapcsolatban állok, orosz ügynök-é avagy derék pesti polgár? Honnan tudhatnám, hogy a kisbolt tulajdonosa, a sarki kínai büfé pultosa, a színidirektor, akivel interjút készítek vagy a hirdető, akivel tárgyalok ügynök-é avagy sem, és ha igen, orosz, kínai, amerikai vagy egyenesen Burundi titkosszolgálatának dolgozik? Ha én ezt tudnám, akkor magam lennék a titkosszolga, és én figyelném meg a szolgálatokat, nem ők engem – nagyon érdekes ötlet a miniszter úr részéről, hogy rám, az újságíróra bízná a felderítés munkáját, vagy legalábbis engem tenne érte felelőssé, de ez az elv egyúttal feleslegessé is tenné a magyar civil szolgálatok tevékenységének nagy részét. Az megint más kérdés, hogy ha a sajtó végezné a kémelhárítás és hírszerzés munkáját, valószínűleg pár száz vagy ezer százalékkal megnőne a hatékonyság, ugyanis nekünk eszközök nélkül, nyílt forrásokból kell információkhoz jutnunk, és ezekkel az OSINT-módszerekkel is egész szép eredményeket érünk el.

Szóval, az orosz ügynök nem egészen úgy működik, mint a viccbéli Stirlitz, akitől Müller megkérdezi:

– Nahát, Stirlitz, hol tanult meg ilyen jól vezetni?
– A Vörös Hadseregben – válaszolja Stirlitz, majd eltöpreng: „Nem fecsegtem túl sokat?”

A valódi ügynök sem ad át cirill betűs névjegyet, rajta a felirattal: „Секретный агент ФСБ”. Nem húz elő a füléből egy Sztecskint, nem hajtja fel ballonkabátja gallérját és nem visel szemébe húzott puhakalapot. De lépjünk tovább. Ott tartottunk, hogy a Pegasus felhasználásának csak az egyik területe Magyarországon a pártpolitika, másik az üzleti élet ellenőrzése, a harmadik pedig a magyar szolgálatok belharca. És ezeken túl előkerül a politikai bosszú lehetősége is. Most már kezd tényleg svájci bicskának kinézni az eszköz, annyi mindenre jó, sokkal több dologra, mint ahányra eredetileg szánták.

Mit jelenthet Laborc és Glemba megfigyelése? Glembáé talán csak annyit, hogy kapcsolatban állt Laborccal, aki az NBH főigazgatója volt, Glemba pedig ugyanott műveleti főosztályvezető. De Laborcot miért figyelték – saját állítása szerint – 2010 óta folyamatosan? Amiért többször is beperelték 2010-ben? De hiszen a Pegasus-megfigyelésük csak 2019 nyarán kezdődött! Addig viszont mással figyelték őket, a Pegasus bevetését valószínűleg azért rendelték el, mert azt hiszik: máig tudnak valamit, ami felhasználható a jelenlegi kormány ellen. Nem gondolnám, de ki lehet deríteni, mi az, amit nem tudnak. Lehet szó a Portik-Laborc ügyről, ami arról szólt, hogy a veszélyt érző Portik 2008-ban kétszer is találkozott Laborccal és Glembával, korrupt rendőri vezetőkről ígért az NBH-nak információkat, de a beszélgetések leirata szerint fideszes politikusokról is szívesen adott volna terhelő adatokat. Ezt a Fidesz később lejáratási kísérletnek fogta fel, ügyészségi nyomozás is indult miatta (a történetbe belekeveredett volt annak idején még az éles elméjét nemrégiben megvillantó Kósa Lajos is), de 2014. március 30-án az ügyészség bűncselekmény hiányában megszüntette az eljárást. Még egy ügy lehet, ami miatt ennyi idő elteltével is veszélyesnek találják Laborcékat: a „Gerilla” fedőnevű nyomozás esete. Jelezném, hogy innentől kezdve aknamezőn tvisztelünk, és nagy az esélye az ostoba konteók kialakulásának. Ez a nyomozás az őszödi beszéd kiszivárgásának egyik verzióját próbálta ugyanis felgöngyölíteni, valljuk meg: teljesen eredménytelenül.

Az Eduardo-szálról van szó.

Azt már a 2007-es „Gyümölcsöskert” fedőnevű vizsgálat kiderítette, hogy:

– a hangfelvétel nem az MSZP részére készített felvétel másolata

– nem a rádiós mikrofon jeleinek lehallgatásával, és nem titkosszolgálati eszközzel rögzítették, tehát nem kívülről készítették valakik, „lehallgatással”, a rendszer feltörésével

– a kiszivárgott felvételt a hivatalos rögzítésre felkért kft. munkatársai készítették jóhiszeműen, hiszen arra szóban kérte meg őket egy meg nem nevezett személy

– azonosították a személyt, aki szeptember 16-án birtokában volt a felvételnek, akiről annyi derül ki, hogy „erősen jobboldali beállítottságú”

Tehát, szokás szerint azt sikerült kideríteni, mi nem történt, azt viszont nem, hogy mi történt. Az „erősen jobboldali beállítottságú” személy (aki korábban erősen baloldalinak is volt nevezhető) pedig Eduardo Rózsa-Flores lett volna, az ő szerepét akarták tisztázni a „Gerilla” fedőnevű nyomozással. Eduardo annak idején, 2008-ban, Bolíviába indulása előtt tényleg adott egy interjút a Hunhír portálnak, amiben elmesélt egy teljesen valószínűtlen, kissé romantikus kalandregényt arról, hogy MSZP-s források hozzá juttatták volna el a felvételt, amit ő azonban a Fidesz vezetésének továbbított. Volna, teszem hozzá én, ugyanis a történet egyáltalán nem mentes a – fogalmazzunk finoman – népmesei elemektől. Az már csak hab a tortán, hogy a HVG már idézett, 2014 írása azt jelzi az interjúról:

„Egy, a titkosszolgálatok akkori működésére rálátó forrás a hvg.hu-nak azt mondta: az NBH megrendelésére készült.”

Ők tudják… mindenesetre a tündérmesét nem ismétlem meg, annak dacára sem, hogy azóta párszor felmelegítették és eladták a közönségnek friss szenzációként, például megtette a szavahihetőségéről ismert szegedi Szabó Bálint önkormányzati képviselő is, aki a legutóbb úgy került a címlapokra, hogy azt állította: elrabolták és a cipőfűzőjével egy égő szalmabálára kötözték. Aztán persze kiderült, hogy senki nem rabolta el, összesen két helyen adtak hitelt az állításainak: a Magyar Nemzetnél és a Pesti Srácoknál.

Már az ő tanúskodása is garancia lenne arra, hogy az Eduardo-verzióból egy szó sem igaz, hogy miért mondta annak idején Rózsa-Flores, nem tudni, biztos volt rá valami oka – de ugyanezt állapította meg a 2009-es „Gerilla” fedőnevű nyomozást lezáró jelentés is. Sok név felmerült, sok apró elem megfeleltethető valós személyeknek, helyzeteknek, de így és abban a formában, ahogy elhangzott – nem igaz az elmélet. Nem is lehet, a benne szereplő lakást Eduardo már két évvel korábban eladta, az emlegetett Tito kutya – akire Szabó vigyázott volna – sem élt már akkor, 2004-ben halt meg, tehát a legvalószínűbb, hogy manipulatív hazugságról van szó.

Ami azonban egyrészt makacsul tartja magát a köztudatban (és a hamistudatban), másrészt ha tökéletlenül is ugyan, de illeszkedne a 2006-os események „Elk*rtuk” című filmben előadott verziójához, csak Hann Endrét kell kicserélni Szilvásy Györgyre.

Rendben, de még mindig nem látunk tisztán, kéne az interjú.

Az interjúra „szurdokpüspöki beszélgetés” címen akad hivatkozás ugyan elég, azonban a mintegy hét órás felvételnek már csak az utolsó 1 óra 16 perce érhető el, érdekes módon ebben a részben már csak érintőlegesen van szó az őszödi beszédről: a többi öt részt gondos kezek törölték, mindenesetre ezt a részletet elérhetővé teszem – tárgyunkhoz ugyan nincs valódi köze, de alapos képet ad Eduardo akkori világképéről és terveiről, elképzeléseiről.

Hát majdnem olyan – annál azért enyhébb, ha nem is sokkal – mintha manapság Posta Imrét hallgatnánk, bár Eduardo teljesen épeszű volt, csak végletekig radikális és nem is mindig szavahihető. Mindenesetre a „Gerilla”-zárójelentés nem téved: úgy, ahogy ő elmondta (forrásaink szerint), egészen biztosan nem történhettek az események. De a mostani kampány építhet még a közeljövőben akár erre a verzióra is – nem állítom, hogy igazam van, de bizony lehetett oka Laborc és Glemba megfigyelésének az, hogy tudni szerették volna, nem készülnek-e cáfolni a 2006-os események Elk*rtuk-Eduardo-féle értelmezését.
Vagy így volt, vagy nem.
Még egy momentumra fel kell hívom a figyelmet: a Telex másik, korábban említett híradása arról számol be, hogy:

„Didier Reynders, az Európai Bizottság igazságügyi biztosa Magyarországra látogatott, a látogatáson pedig kormányzati szereplők – például Varga Judit igazságügyminiszter – mellett ellenzéki szereplőkkel, és civilekkel is találkozott. Az igazságügyi biztos a Partizánnak adott interjút, ahol arról beszélt, hogy már korábban megkapták a megerősítést, hogy a magyar kormány használta a Pegasus kémszoftvert.”

Ennek közlése ellen az Igazságügyi Minisztérium levélben tiltakozott, kérve annak az értelmezésnek a közzétételét is, miszerint:

„A Partizán adásában elhangzottakkal kapcsolatban a biztos kabinetje ma megerősítette, hogy Reynders biztos Kósa Lajos korábbi kijelentésére gondolt. A magyar kormány és a biztos között nem volt sem írásbeli, sem szóbeli kommunikáció ebben a kérdésben.”

Ebben nem is az az érdekes, mire gondolt a biztos! Hanem az, hogy a magyar kormány saját vétke, bűnössége tudatában hagyta, hogy sajtója végig hazugságnak nevezze a Pegasus-botrányt, álhírnek, diverziónak – ezzel szó szerint parasztáldozatként odadobva azokat a saját, tulajdon sajtómunkásaikat, orgánumaikat, akik hittek nekik és kiálltak mellettük.

Rossz parancsnokság az, amelyik a saját, hűséges zsoldosait feláldozza, annyit mondhatok. Összegezve: a Pegasust Magyarországon a jelek szerint a világon mindenre használták, szerintem még üveget is mostak vele és aprították levesbe is, csak épp arra nem, amire eredetileg való.

Ugyanis arról az egyről nem érkezett hír mostanáig, hogy szervezett bűnözők vagy terroristák ellen vetettük volna be. Ellenük soha. Minden másra már használtuk. Azért ez is sokat elmond a mai magyar viszonyokról.