Posted by Bárász Péter
Felveszem újra a lantot, folytatom a belarusz irodalomról szóló sorozatomat. Tisztelegve egy elnyomott nép kultúrája előtt
Nyina Macjas
AMO TE
„АМО ТЕ, АМА МЕ, FIDES IMMORTALES”
„Szeretlek, te is szeress,
hűségünk halhatatlan” –
az ókorban jegygyűrűkbe
vésték ezt Rómában.
A régi-régi Róma,
Ahonnan elindult,
Sok száz évig gurult,
S harangzúgásban
Ért el a gyűrű egy női kézhez,
Egy másik pedig – egy férfiéhez.
АМО ТЕ,
АМА МЕ,
FIDES IMMORTALES.
Hymenaius megáldott,
Sokat ígért nékünk –
Napfényt, a szárnyaló távlatok
Boldogságát. A mi kettőnk
Szíve együtt dobog:
АМО ТЕ,
АМА МЕ,
FIDES IMMORTALES.
Nem létezik életút,
Hogy ne tenne próbára.
Csak gyűrűink súgják mindig
Derűben és sárban,
Szürke éveink során:
АМО ТЕ,
АМА МЕ,
FIDES IMMORTALES!
(1968.)
Abban az időben elég szokatlan volt a latinos műveltség a Szovjetunióban. Pláne egy 25 éves
lánynál. (Nincs konkrét információm, de úgy gondolom, szerepet játszhatott ebben súlyos
izombetegsége, ami csaknem egész életére kerekesszékbe kényszerítette.) Nyina Macjas különleges
egy jelenség volt nem csak a belarusz, de az egész szovjet irodalomban. Ennek ellenére – vagy éppen
egyedi hangja miatt? – nem lett olyan híres, mint gondolhatnánk. Ha nem Bresztbe vet engem a sors,
talán nem is hallottam volna róla – élete utolsó éveiben ő vezette a Belarusz Írók Szövetsége breszti
osztályát, errefelé sokkal ismertebb, mint bárhol másutt.
Ma csak szerelmi lírájából adok ízelítőt: úgy tűnik ebben a műfajban alkotta a leginkább
maradandót, valamint csodálatos műfordításaival, köztük is elsősorban a franciákkal. A mostani
kóstolóról őszintén meg kell jegyezzem azonban, hogy az eredetiek verstanilag sokkal szigorúbbak
(bár nem teljesen kötöttek), mint amit én tudtam faragni belőlük úgy, hogy a hangulatuk
megmaradjon, mert hát pontosan ezt akartam bemutatni.
NÉLKÜLED
Egyre könnyebb, lám, nélküled.
Dolgozom, nem szomorkodok.
Nem gyengülök, nyugton élek
És mindenhez erős vagyok.
Nincs napom eredménytelen,
Erőt álmokra nem fecsérlek.
Ha jó a kedvem, nevetek,
És nem sírok, ha sírni kell.
Igen, könnyebb nélküled már.
Beérett a végeredmény.
Nincs aggódás, nincs több bánat.
…S nincs egyetlen boldog perc sem.
(1977.)
A belarusz nyelvnek – elég ritka jelenség – egymásra még csak nem is hasonlító szavai vannak a
szerelemre (каханне) és a bárki vagy bármi iránti szeretetre (любоў – no, ez az oroszul tudók
számára ismerős lesz, míg az előzőt a lengyelesek fogják felismerni). Sorozatom későbbi részeiben
lesz majd szó Viktar Marcinovics mai íróról, valamint legalább az ő egyik regénye kapcsán Uladzimer
Duboukáról is (1901-1976), ott ez a jelenség fontos szerepet fog játszani. Egyelőre állapodjunk csak
meg abban, hogy ennek az írásnak az erejéig a ’szeretni’ ige jelentése „szerelemmel szeretni”, a
’kedvelni’ igéé pedig „szeretni, csak nem szerelemmel”.
KEDVELEM
Az Ön tegezését, nem viszonozhatom,
Pillantásától, ha elkapja szemem,
Madárfiókaként, némán megriadok.
Nem szeretem Magát. Hanem kedvelem.
A fényt, mit adott nekem, el nem fecsérlem.
Őszinte szavait soha el nem vesztem.
…Mért ilyen szomorú a szép, meleg szeme?…
Nem szeretem Magát. Hanem kedvelem.
(1970.)
VÁLASZ
Magázásodra nincs mit mondanom,
Pillantásod nem érint oly mélyen,
Remegjen bár szárnyad, úgy siránkozz,
Nem szeretlek, és nem is kedvellek.
Ha gúnyolódom, fogadod fényesen,
Sértéseimben tiszteletet érzel.
Eredj innen, hagyj már békét nekem,
Nem kedvellek, s szerelmem nem leszel.
(2003.)
===
A múltkor már elmondtam, hogy a belarusz nyelvben a lágy t (ty) lágy c-vé válik, tehát Nyina
Macjas nevében ez a ’cj’ a ’ty’ hasonult változata, következésképp ugyanúgy is ejtenék, mint a mi
Mátyásunkét, ha – ha nem a második szótagra tennék a hangsúlyt. Lesz még ennek jelentősége a
tervezett folytatásban, ahogy ezt jeleztem is az előző írásomban, amelyben Szjarhej Amjalcsuk
barátomról volt szó. Pontosabban Nyina Macjassal közös (bár jelentős időeltéréssel) barátunkról.
Ezen még dolgoznom kell.
https://be.wikipedia.org/wiki/Ніна_Іосіфаўна_Мацяш
Most inkább folytatnám egy picit a belarusz nyelvészkedést. Hogy ki nem forgatták a nevemet
annak idején orosz nyelvi környezetben: leggyakrabban talán Питер voltam, ukránosan Петро, vagy
simán oroszul Пётр, de Leningrádban néhány papíron még Pedro néven is emlegettek – így, latin
betűkkel! Helyesen is előfordultam, mint Петер, persze. Nos, belaruszul ez a forma nem létezhet,
hiszen lágy benne a ’t’, következésképp ’c’ lesz belőle: Пецер – ezt azonban már én nem fogadom el,
ugyanúgy, mint 50 éve a Pedrót. Nekem dedikált könyvekben annyi változatban szerepelek, hogy ide
se férne, de most komoly szeretnék lenni ezért csak a dobogós verziókat mutatom be: Пэтэр – ez
fonetikai értelemben elég jó, de a kemény ’э’ csak hangsúlyos tud lenni a belaruszban, márpedig ez a
nyelv nem tűri a két egyenrangú hangsúlyt egy szóban. Пэтар – hiba javítva! Петар – ő a győztes,
létének alapja az, hogy az ’a’ pedig nem szeret hangsúlyos lenni, csak ha muszáj, így automatikusan
az első szótagra, az ’e’-re kerül a hangsúly. Pofon egyszerű…
Petőfit legtöbbet egy bizonyos Mikola Hvedarovics (1904-1981) fordította, nem fogok róla
cikkezni, magyar fordításai is, saját versei is elég gyengék, kb. olyanok, mintha én követtem volna el
ezeket. (Ereje elvhűségében rejlett.) Ő így írja: Шандар Петэфі – a keresztnévvel nincs is semmi baj,
korábban említettem, hogy a belarusz nyelv nem ismeri a hangsúlytalan ’o’-t, ’a’ lesz belőle. Hasonló
módon a lágy ’ё’, ha hangsúlytalan, ’я’-vá alakul, bár itt a szabályok bonyolultabbak – ne menjünk
bele: nem akarok magamnak konkurenciát nevelni :D. Milyen jó, hogy Petőfi nevében az ő hosszú,
majdhogynem hangsúlyos: ez segít a még elfogadható megoldást megtalálni: Шандар Пецёфі. Nyil
Szimonavics Hilevics is így írta abban a versében, melynek nyersfordítását nemrég közöltem ugyanitt.