„Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük.”

Posted by
Lila tinta, avagy Örkény elvtárs már nem jó író
>Nyáry Krisztián

>1952 nyarán a Csillag című folyóiratban megjelent Örkény István Lila tinta című novellája. Messze nem ez legjobban sikerült írása, mégis óriási botrányt váltott ki. Az író ugyanis azt merészelte megírni, hogy egy ígéretes, „haladó szellemű” mérnök buja testi vágyat érez egy burzsuj lány iránt. A lap szerkesztőségébe megérkeztek a kommunista káderek tiltakozó levelei. Mintha csak felkérésre tették volna…
1. olvasói levél
„A Csillag augusztusi számiban jelent meg Örkény István Lila tinta c. elbeszélése. Úgy vélem, az elbeszélésnek számos hibája van, amelyekkel, ma amikor különös élességgel vetődik fel az irodalmunkban megnyilvánuló kispolgári nézetek elleni harc, – érdemes foglalkozni.
Maga a témaválasztás sem szerencsés, az Örkény választotta írói megoldás azonban teljesen elhibázott. Az elbeszélés hősnőjének, egy ilyenfajta teljesen üres érthetetlen elkényeztetett burzsujlánynak a „megtérése”, — idegen, érdektelen téma számunkra.
Az elbeszélés szereplői, éppen mert az eszmei alap elhibázott, valószínűtlen rosszul megrajzolt alakok. (…) Az olvasó teljesen értetlenül áll a fullasztó atmoszférájú „idegesítő langyosságot” lehelő történet előtt. Ezt a fullasztó levegőt Örkény nem tudja feloldani, még a mi világunk ábrázolásánál sem. (…) Joggal tehetjük fel ezek után a kérdést: Mi késztette a Csillag szerkesztőségét, hogy ezt a rosszízű, a valóságot meghamisító elbeszélést közölje?
Hanák Katalin
oktató
Népművelési Minisztérium Központi Iskola”
(Irodalmi Újság, 1952. augusztus 28.)
2. olvasói levél
„Nagy érdeklődéssel olvastam a Csillag legutóbbi számában Örkény István Lila tinta című elbeszélését. (…) A novella olvasásakor végig nem láttam tisztán, mi is az író mondanivalója. Mikor a végére értem, és elgondolkodtam, úgy vélem, megértettem, hogy Örkény ezzel a történettel azt akarja feltárni, milyen nehéz és mégis mennyire szükséges a társadalom hasznos tagjává tenni az alapjában becsületes, de félrenevelt fiatalokat. Ez a mondanivaló helyes lenne, ha Örkény nem ilyen hősökön és nem ilyen módszerekkel mondaná el számunkra. De ilyen formában azt hiszem a Lila tinta című elbeszélés egészéten elhibázott.
Remélem Örkény elvtárs szívesen és megértőén fogadja bírálatomat.
Batta József
a Budapesti Villamossági és Kábelgyár mérnöke”
(Irodalmi Újság, 1952, augusztus 28.)
3. Örkény István önkritikája
„A Csillag 8. számában Lila tinta címen egy elbeszélést adtam közzé, mely heves vitára késztette az írókat, s talán még az íróknál is hevesebbre az olvasókat. Meg kell vallanom, hogy viszonylag kevesen léptek porondra a novella védelmében. A vita lényegében nem akörül folyt, hogy jó vagy rossz írás-e a Lila tinta, hanem egyrészt, hogy az elbeszélés mitől ilyen rossz, másrészt, hogy egy író, aki ritkán engedett ki selejtmunkát a keze alól, miképp veszíthet-te el a szemmértékét ily feltűnő mértékben. (…)
A novella majdnem olyan kényes, mint a vers. Egy jó regénynek meg sem kottyan néhány elhibázott részlet, akár egy vagy két rosszul sikerült fejezet. A novella más. A novella sűrít, nem jelképesen, hanem valóságosan sűríti néhány száz sorba az egész világot; érthető, hogy ezen a magas kompresszión egy hamis párbeszéd, egy homályos jellemzés, a cselekménynek egy hazug fordulata a robbanás veszélyével fenyeget. Egy hiba elég, hogy agyonveri azt is, ami nem hibás; s így járt a Lila tinta is. Azaz, még ennél is rosszabbul járt, mert a Lila tintában nem egy hiba van, hanem több.
Elégedetlen voltam az első befejezéssel, s néhány napi tűnődés után „kijavítottam” – erre a másodikra. Bár ne tettem volna. Bár tovább firtattam volna elégedetlenségem okát, mert akkor rájöttem volna a novella második hibájára, szerkezetének nyomasztó aránytalanságára. A szerkezet ugyanis a novella mindkét formájában hibás, mert meghamisítja életünk igazi arányait. A Lila tintában a múlt elnyomja a jövőt; s hiába igyekeztem atmoszférával pótolni a cselekmény hiányosságait, más szóval a bomlás és pusztulás légkörét ábrázolni Gallináék körül, s a derűt és bizakodást Balog Tóni személyében — ez a plasztikai műtét semmit sem használt, mert elbeszélésemben csak Gallináné cselekszik, s a párttitkár csak okoskodik. Életünk igazi szerkezete más; a kommunistákat kiváltképp a párttitkárokat – nem a passzivitás jellemzi. Amit tehát az „új” befejezéssel megkoronáztam, azt a rossz szerkesztéssel alapoztam meg — nevezetesen a mai valóság eltorzítását, s a novella eszmei mondanivalójának teljes meghamisítását, mondanivalóm cáfolatát. (…)”
(Csillag, 1952. október)
4. A Csillag szerkesztősége elhatárolódik a Lila tintától
Lila tinta körül támadt vita irodalmunk egyik legfőbb hibájára világított rá, a művek eszmei mondanivalójának hiányosságára, és az életjelenségeinek bizonytalan értékelésére. (…) A majd kéthónapos, meglehetősen széles körű vitát tulajdonképpen nem is lehet vitának nevezni, a hozzászólók közt lényeges ellentét nem volt. Ki ezt vagy azt a mozzanatot, novellaalakot emelte ki, és hibáztatta nagyobb súllyal; maga az író, ahogy hozzászólásából is kiderült, látta a Lila tinta nem egy lényeges hibáját. A szerkesztőség felelősségét csak növeli az a tény, hogy a hibákat, amelyekre rámutatott, nem tudta az íróval kijavíttatni.
(…) Az első és legfontosabb tanulság, amit a Lila tinta hibáiról és a vitából le kell vonnunk, hogy sem az író, sem szerkesztő nem lehet bizonytalanságban az eszmei tartalom felől, amelyet az írás ki akar mondani. Az író joggal várja el szerkesztőjétől, hogy az biztonsággal és alaposan elemezze művét, A szerkesztő pedig nem tesz jót az írónak, ha bizonyos meggondolásokból, hamis tiszteletből vagy egyéb okokból nem mutat rá erélyesen az általa észrevett hibákra. Még kevésbé tesz jót akkor, ha belenyugszik abba, hogy nem tudja meggyőzni az írót, vagy csak felületesen elemzi a művet, és annak esetleges erényeit úgy értékeli, hogy azok elfedhetik a meglevő súlyos hibákat. A Csillag szerkesztősége mindkét hibát elkövette
(…)A szerkesztőség erélytelen volt, és nem tudta az íróban eléggé tudatosítani, hogy a Lila tinta központi alakja a mérnök, és ennek fejlődésére kell következetesen felépítenie a történetet, mégpedig az újnak perspektívájából, a mi oldalunk felől.”
(Csillag, 1952. október)
5. Révai József kulturális miniszter levonja a tanulságot
„Kezdjük – nem tartva be a kronológiát – Örkény elvtárs nemrégiben a Csillagban megjelent novellájával, a Lila tintával. Ez a novella rothadt és hazug. A tulajdonképpeni témája a pusztuló burzsoázia megsajnálása és megsajnáltatása. (…) Amit Örkény ábrázol, az – ha nem is nyíltan, de a dolog lényegét tekintve – semmi egyéb, mint prostitúció, sőt több ennél, a prostitúció idealizálása, szentesítése, hiszen a mérnök és a lány közt semmiféle szerelem nincsen a szó igazi értelmében. (…) A Lila tinta Örkény elvtárs munkásságában sajnálatos visszaesés A Hunnia Csöködön című, 1947-ben meg¬jelent novellájához, amelynek jellegzetessége szintén a fülledt és rodhadt szexualitás volt. És a baj az, hogy Örkény elvtárs még ma sem látja hibáját, és az önkritika, amelyet a Csillag legutóbbi számában gyakorolt, nem egyéb, mint mellébeszélés. Védi, még most is védi a Lila tintát.
Egy író, aki meg tudta írni a Házastársak-at. amely minden gyengesége és fogyatékossága ellenére becsületes, derekas, eszmei mondanivalójában helyes munka, hogyan tudta megírni egy-két évre rá ezt a novellát? Mindegy Örkénynek, hogy mit ír? Tudja ezt is és azt is? Csak rutin kérdése nála az irodalom? Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük.”
(Révai József beszéde az Írószövetségben. megjelent: R.J.: „Vita irodalmunk helyzetéről” In: Kulturális forradalmunk kérdései, Szikra. 1952. 174-175.)