Gyógyító visszatérés a kezdetekhez

Posted by

Gellért András
>Hol vannak már azok az idők (boldog békeidők?), amikor nemiszerveket, szőrös dákókat, virágként pompázó vulvákat rajzolt az iskolai vécé falára, vagy zsebkésével faragott a tantermi padok ülőkéire. Mekkora sikere volt ezekkel a grafikákkal, bevésésekkel! Hiába fenyegették a magatartás egyes bevésésével az ellenőrzőjébe, az iskolából történő azonnali eltanácsolással, a nevelési tanácsadó kötelező látogatásával, semmi sem hatott rá, alkotókedvét nem tudták elvenni, csak rajzolt és farigcsált önfeledten, a diákok őszinte örömére. Legnagyobb sikere a spiráfüzet lapjaira felvitt, fallosszal kombinált vaginás képeinek volt, osztálytársai ezekből többet is rendeltek tőle, általában a karácsonyi hosszú szünet előtt, szigorúan magáncélra. Emlékszik, azokban az években még ő maga is tele volt kíváncsisággal, lelkesedéssel, őrült lelkesedéssel falta az élményeket, a szeme, agya szivacsként szívta be a szépséget, a hetedikes diákok pedig sztárolták a nyolcadikba járó, terézvárosi Dali-t, vagy inkább Picasso-t. Ki hitte volna, hogy az ígéretből, a tehetségből csupán az őrület marad meg, és végül a képzőművészet templomai, a múzeumok, magángyűjtemények helyett a klinikán köt ki.
A problémája nehezen gyógyítható, ezzel maga is tisztában van, mint ahogy azzal is, e szindróma orvoslása hosszú és sok energiát igénylő terápiát igényel. Mindig is voltak lelki gondjai, de eddig minden esetben sikerült a saját erejéből megoldania azokat, ám ezzel már nem tudott mit kezdeni. Ezért kéri specialista segítségét, akinek azonban mégis rendkívül kínos elmagyaráznia a téboly lényegét.
– Azért vagyunk itt együtt, hogy neked jobb legyen – nyugtatta az első találkozás alkalmával a terapeutája, aki nem más, mint egykori általános iskolai osztálytársnője, erotikus képeinek legszenvedélyesebb gyűjtője, akiről annak idején mindenki azt hitte, a Rákóczi téren fut be látványos pályát, majd hozzámegy a futtatójához akinek aztán gyereket szül, a pasas börtönbe kerül, rablógyilkosság miatt minimum harminc évre, ő pedig mehet vissza az utcára, és mire a strici feltételesesen szabadlábra kerül, addigra csak egy elfonnyadt, hiányos fogazatú nő várja a Nagyfuvaros utcai szoba-konyhában. Nem így történt szerencsére, ennyit az ostoba előítéletekről, hiszen Enikő, dacára annak, hogy lelkes vásárlója volt a férfi nemiszerveket ábrázoló rajzoknak, mindenkinél jobban lázba hozták az erotikus falfirkák és vésések, mégsem merült el a szennyben, hanem ép ellenkezőleg, neves szakember, tanult szaktekintély lett, több egyetem és klinika vendégtanára, de ami a legfontosabb, a terézvárosi egykori rajzzseni remélt gyógyítója.
– Még mindig rajzolsz?
– Nem, azt abbahagytam.
– Pedig gyönyörű képeid voltak. Igazi, művészi látomások.
– Most mást látok.
– Szóval, mi a gond?
Elmondta. Arra persze nem emlékszik, hogy ki volt az első, kinek a látványánál jött elő nála ez a különös betegség, melyik politikusi arcnál, melyiknek a gonosz szövege hozta ki belőle a perverzitást. Végtére is mindegy, a szörnyetegek reprodukciós képessége vetekszik a patkányokéval, mindenhol ott vannak, tele van velük minden, azóta nem fejeket, szemeket, emberi arcokat lát ha őket nézi, hanem sok-sok faeces-t. Fekáliát. Gőzölgő, bűzös merda-kat. Szarfejeket. Polanski-s őrület gyötri. Ahogy Deneuve-nek, neki is látomásai vannak. Ezeket a pofákat látja minden sarokban, sötét szegletben, a lépcsőházban, lassan mindenhol. Sokszor velük álmodik. Dante-i pokoljárás számára, ha ilyen merdás fejeket lát a tévében, a szájuk mozog, de abból is csak az jön ki. Merda. Kutyakaka. Ilyen merdás arcok ülnek manapság kulcspozíciókban. Ő pedig miattuk ül a pszichológiai szakrendelőben.
A pszichiátere szerint megint rajzolnia kellene. Dákókat. És persze virágként pompázó vulvákat.