A Balkán, innen alulról nézve

Posted by

Fábián András

Máig nem tudom, hogy a jó, vagy a rossz sorsom vetett-e engem 1997-98-ban Bosznia-Hercegovinába. A hadaknak éppen vége volt, s kenyér nélkül üresen állt a bolt – mondhatnánk József Attila szavaival. Az ENSZ Nemzetközi Rendőri Különítményének (UN IPTF) tagjaként léptem arra a földre, amelyen talán még mai is ötször meggondolja az ember, hogy elhagyja-e e szilárd útburkolatot és bevegye magát a hívogató erdő csendes nyugalmába. Könnyen felrobbanhat ugyanis egy aknán, aki ezt teszi.Rendőri megfigyelőként, békefenntartóként dolgoztam ott akkoriban. Feladatunk a helyi rendőri erők és az igazságszolgáltatás törvényességi felügyelete volt, kiegészítve a választások szabályos lebonyolításának biztosításával, tömegsírok felkutatásával, titkos koncentrációs táborok felszámolásával stb. Nem akarom untatni a kedves olvasót. Nyilván meg voltak elégedve a munkámmal, mert előbb Pale, a Boszniai Szerb Köztársaság akkori fővárosa, rendőri kerületének parancsoka voltam, majd a „tényleges” főváros, Banja Luka és a hozzá tartozó régió parancsnokává neveztek ki. A terepen végzett munkát Zvornik régió parancsnokaként fejeztem be, mielőtt 1998 júliusában végleg hazatértem. Zvornikhoz tartozott Srebrenica is.

A szerb-bosnyák-horvát élet sűrűjében eltöltött több mint egy év nyújtott némi betekintést az ottani emberek hétköznapjaiba és az akkor még nagyon közeli múltjába is. Mai szemmel is csak azt mondhatom, hogy nem sok mindent vethettek egymás szemére, ami a nemzetiségi motivációjú, egymás ellen elkövetett kegyetlenkedéseket illeti. Ezek közül máig a legismertebb srebrenicai bosnyákok ellen elkövetett kegyetlen mészárlás, több mint 8 ezer férfi és gyermek kíméletlen elpusztítása. A tömeggyilkosság, mint emlékezetes, Milosevics és Mladics boszniai szerb vezérek nevéhez fűződik, akik azóta meg is kapták a járandóságukat a Hágai Nemzetközi Bíróság ítélőszékétől.

Mindezt azért akartam előre bocsátani dióhéjban, mert engem különös aggodalommal tölt el az a tény, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke a minap nagy suttyomban elutazott Banja Lukába azért, hogy együtt ebédeljen Milorad Dodikkal, a boszniai államelnöki trió szerb tagjával. A szerbek számára a szerb-horvát-bosnyák közös állam már a megalakulásának pillanatától elfogadhatatlan volt. Csupán a nemzetközi közösség és az USA erős nyomása kényszeríthette bele őket ebbe az „államszövetségbe”, a mindmáig törékeny béke betartására. Dodik azonban – elődei példáját követve – folyamatosan igyekszik ébren tartani a szerbekben a függetlenség (értsd Nagyszerbia) eszméjét, mint politikai célt. 2017-ben betiltotta Szarajevó ostromának és a srebrenicai mészárlásnak a tanítását a szerb gyerekek számára az iskolákban. Srebrenicáról már ejtettünk szót. Ami Szarajevót illeti: a mai fővárost 44 hónapon át tartották ostromzár alatt a boszniai szerb csapatok. 1992 áprilisa és 1996 februárja között mintegy 11 500-an haltak meg, közülük több mint 1600 gyerek. Ez ugyanaz a Dodik, aki miatt Christian Schmidt, a nemzetközi közösség boszniai főképviselője az ENSZ Biztonsági Tanácsának írt első jelentésében kénytelen volt úgy fogalmazni, hogy Bosznia-Hercegovina még soha nem volt olyan veszélyben, mint most. A nyugat-balkáni országot a szétesés fenyegeti.

Ugyanaz a Milorad Dodik, akivel – mint említettem – Orbán Viktor november 6-án, szívélyes hangulatban együtt ebédelt a Banja Luka melletti Laktašiban. Orbánról köztudott, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat igyekszik ápolni szerb kollégájával, Aleksandar Vučić-csal, akivel lassanként már mindennapos egyeztetéseket folytat. Nem mellesleg mondhatni Orbán lett Vučić kijáró embere Szerbia mielőbbi EU-csatlakozásának elősegítésében. Alig valószínű, hogy Orbán mostani látogatása Dodiknál nem egy jószolgálat az „erőszakosan kettészakított szerb nemzet” egyesítésének elősegítése érdekében. A titkos találkozóról szóló híradásokból még egy érdekes motívum is kiolvasható. Jelesül az, hogy a szokás szerint a Hunagrian Air Force patkányszürke luxusgépével utazó Orbán után kisvártatva egy másik, hasonló repülőgép is landolt Banja Lukában. Bár a híradások sehol nem nevezték meg, hogy ugyan kit is szállíthatott ez a kizárólag katonai célokat szolgáló alkalmatosság, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy valamely döntésképes tábornokunkat sejtsük a jótékony homályban. Az ugyebár nem mutatott volna jól, ha a magyar miniszterelnök és egy magyar főkatona együtt érkezik egy lehetséges háborús tűzfészek kellős közepébe.

Még egyszer megjegyezném: nincsenek jó érzéseim. Tudjuk jól: ha egy színdarabban a díszlet közepén van egy asztal és azon az asztalon van egy pisztoly, akkor az a pisztoly előbb vagy utóbb, de el fog sülni. 1991-95 között, a Daytoni békemegállapodás aláírásáig, 140 000 ember halt meg és több mint 1 millió ember vált hajléktalanná a Balkánon. Szerbia pedig láthatóan azóta sem törődött bele Jugoszlávia felbomlásába, a balkáni szerb hegemónia megszűnésébe. Orbán viszont láthatóan kész elfelejteni vagy megbocsátani a háborúban elpusztult több tízezer magyar életet.Én örülnék legjobban, ha tévednék és Orbán azért ment volna Banja Lukába, hogy lecsitítsa Dodikot. Félek azonban, hogy nem így van. Éppen ellenkezőleg. Elkezdte rángatni az USA, a NATO és az EU bajuszát. Ennek pedig semmiképp sem lehet jó vége.

Címkép: Orbán Banja Lukában