Zoltán örök

Posted by
Fáy Miklós

>Öt éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán.
Persze, pontosan emlékszem arra a bénult bambaságra, amit éreztem, hogy most mi lesz. Mi lesz az életművével, mi lesz a zenekarral, hogy fakul majd el az emléke, jönnek majd újak, de akárki megszülethet már, csak ő nem. Ugyanaz a bénultság, amit rajta láttam, amikor Ferencsik meghalt. Valami, ami biztosnak tűnt, még akkor is, amikor a betegség egyértelművé tette, hogy ez nem biztos és nem örök, ami valahogy stabillá tette a zenei világot, eltűnik. Aztán itt vagyunk, a zenekar is megvan, este évfordulós koncert lesz. A többi meg nyilván elkerülhetetlen, magamon is látom, hogy egyre kevesebbet gondolok rá, így kell lenni, nem élhetünk a múltban. Azzal meg végképp nem szeretnék foglalkozni, hogy régebben minden jobb volt, az ember fogta magát, és elment egy Kocsis-koncertre. Minden koncertet sajnálok, amelyikre nem mentem el, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy mindegyikre emlékeznék, amelyikre elmentem.

Tegnap az asztalnál Pintér Béláról beszélgettünk, az új darabról, meg hogy most mintha elfordulna tőle a támogatói kar, az utóbbi időben egyre több az értetlenkedés és helytelenítés, már nincs szó arról, hogy ő a magyar Shakespeare. Mondtam, hogy ez nekem mennyire imponál, mert nyilván érzi, hogy mit szeretnének tőle látni és hallani, de nem megy abba az irányba, mindig váratlan, mindig a maga útján megy. Mint Kocsis, mondtam. Megtehette volna, hogy egész életében Bartókot zongorázik, vagy úgy játssza Debussyt, ahogy szokás, Rachmaninovhoz meg hozzá sem nyúl, és végképp nem kezd el vezényelni, mert nyilván sejtette, hogy soha nem fogja az újévi koncertet dirigálni Bécsben, de ment, amerre mennie kellett.

A mondat végére érve megnyugodtam. Nem kell félni az emlékké válástól. Zoltán örök…

Minden rosszra el voltam készülve, és majdnem minden rossz be is következett, amikor a Kocsis-emlékesten a Nemzeti Filharmonikusok eljátszották Liszt Ünnepi indulóját Kocsis Zoltán átiratában. Az a fajta zenélés, amit az ember a széksorokból tényleg nem tud megérteni. Ha nem tetszik nekik, miért játsszák? Ha tetszik, miért játsszák így?

Mindegy. Igazából Berezovszkijra készültem, és az ő részéről voltam mindenféle rémségre elkészülve, játszott ő már elég érdekes dolgokat, még Kocsis vezényletével is, azóta pedig csak telt az idő, de a Rachmaninov d-moll zongoraverseny nem volt élvezhetetlen. Nyilván más lett belőle, mint ahogy a megemlékezett játszotta volna, más a tempó, de hát Kocsison kívül azt az őrületes rohanást senki nem vállalta, amit Rachmaninov maga játszott. Nem is ez volt számomra az érdekes, hanem hogy Borisz Berezovszkij mintha önmagával akarta volna bizonyítani Kocsis különlegességét. Hogy itt van, ötvenkét éves, nagy-nagy adottság, de egyáltalán nem hisz abban, amit csinál. Hogy mekkora csuda volt Kocsis, ahogy napról napra, rendületlenül ment, gyakorolt, próbált, játszott, és egy pillanatra sem fogalmazódott meg, talán még kérdésként sem, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Olyan kérdés, amit nem kell feltenni. Elég csak válaszolni rá.

Címkép: Kocsis Zoltán