Posted by Ballai József
>1973 őszén találkoztunk először: újságírónak jelentkeztem a Petőfi Népéhez, ő akkor a belpolitikai rovat vezetője volt, hozzá küldtek, ő intézte el a felvételemet – később, 1986-ban, amikor ő lett a főszerkesztő, Eszik Évával együtt engem kért föl helyetteséül, 1992-ig, 18 esztendőn át dolgoztunk együtt. Akadt, hogy – szerkesztési kérdésekben – nem értettünk egyet, de emiatt sohasem neheztelt (értsd: tartotta a hátát) – alaptermészetéből fakadóan mindenkit olyannak fogadott el, amilyen, újságírók között ez ritka és rokonszenves tulajdonság.
Sokféle Gál Sándort ismertem. A bírósági tudósító szakszerűen, precízen, lényegre törően és plasztikusan vázolta fel a tárgyalóteremben perre vitt bűnügyet. Az olvasószerkesztő gondosan figyelt arra, hogy megfelelő legyen az arány a nyolc vagy tizenkét oldalas napilapban a mezőgazdaság és az ipar, a művpol és a sport között. Hihetetlen apróságokkal is törődött: Bán János – a mai Bán Mór – fiának az osztálytársa volt, már gimnazista korában sci-fi regényeket írt, ezeket szerkesztésre rám osztotta – elvárta, hogy a legjobbat hozzuk ki mindebből, még egy kezdő kéziratából is. Ha egy témába beleszeretett, az utolsó pici részletekig utánament. A 37 halálos áldozattal járó 1973-as korhánközi vasúti átjáróban bekövetkezett szerencsétlenséget máig idézett szociográfiában dolgozta fel. Ha kritizálni valót látott, előtört belőle a „dorgál” (így írta alá a glosszáit, jegyzeteit). Olykor elvonult pár hétre és amikor visszatért, hozta magával az új kisregényét: ezekből több is megjelent folytatásokban a lapban. Gál Farkas néven verseket publikált – Kardom, keresztem c. könyve 1974-ben jelent meg. Költőként a Forrás köréhez tartozott, Hatvani Dániellel – akivel együtt végeztek a jogon – voltak nagy cimborák.
Napjai a szerkesztőségben menetrendszerűen teltek: ő volt az a szerkesztő, aki pontosan kezd reggel és ugyanilyen pontosan távozik 5-kor: munkatársait felelősséggel ruházta fel és bízott bennük – az ilyesmi ma már elképzelhetetlen, mindez egy olyan folyton változó, bizonytalan időszakban – kezdve a peresztrojkával, befejezve a rendszerváltozással – amikor senki és semmit nem tudhatott előre.
Harmincegy évet töltött a Petőfi Népénél, én 1992 óta nem találkoztam vele személyesen, 80. születésnapján hívtam fel telefonon, olykor Zita lányánál érdeklődtem a hogylétéről.
Nagy idők tanúja távozott, egy vérbeli szerkesztő, akire páran mindig is emlékezni fogunk.
(Fotó: Hírös Naptár)