A küldemény

Posted by
Ferber Katalin
>Ült a díványon, ölbe ejtett kezekkel. Bámulta a rendetlenséget. A fiókok kihúzva, tartalmuk a földön, mi történt velem, kérdezte magától, itt mindig rend volt.
Nem ment be ma sem dolgozni, szabadságot vett ki, egyelőre fogalma sem volt arról, hogy mikor tud emberek közé menni.
Nem sírt, képtelen volt sírni. A másik szobából valami zajt hallott, de tudta hogy z csak a képzelete. Nem volt ott senki.
Megpróbálta már sokadszor azt az estét felidézni. Akkor sem beszéltek, csak néhány szót löktek oda egymásnak, persze kellő udvariassággal, csak smemi durvaság, indulat, minek az, rég túl voltak ők ezen is. Hallotta a konyhából a matatást, ja persze, vacsorázik, szerencsére a hűtő tele volt az előző nap rendelt ételekkel.
Hallotta a vízforraló egyre erősödő gluttyogását, aztán csend.
Tea, gondolta, biztosan az álmatlanság ellenit issza.
Aztán a másik szoba ajtajának nyitása, csukása, megint csend.
Ő kitartóan nézte a kedvenc sorozatának új darabját, szerelmes történet, jó volt látni a lelkesedést, az izgalmat, eszébe jutott új barátja is, fel kéne hívni, de aztán úgy döntött hogy majd a hétvégén, mert megint temetés volt, de már a hányadik az utóbbi hetekben..
Tompa puffanást hallott. Nem állt fel, arra gondolt, hogy leejtett valamit a másik szobában a volt férje.
De a puffanást nem követte újabb nesz, s neki nagyon rossz érzése volt. Nem szokott bemenni a másik szobába, elég volt ha hangosabban átszólt, most is így tett, de nem jött válasz.
Megállította a filmet, sóhajtozva állt fel, most sem érti miért kopogott, de mivel erre sem jött válasz, benyitott.
Az asztal mellé esett, ott feküdt furcsa tartásban, a szemei nyitva, azonnal tudta, hogy meghalt.
Hívta a mentőket. Az asztalon a két mobiltelefon, a számítógép mind bekapcsolva, üzenetek sorjáztak szünet nélkül, ő pedig mindent kikapcsolt.
A mentősök feljöttek, a papírt aláírta, betették egy zsákba, és motyogtak valamit.
A nagyobbik lányát hívta először, arra kérte hogy hívja fel ő a húgát, neki egy pillanat alatt kiszállt a lábából az erő, leroskadt a fotelbe, sírni akart, de nem tudott.
Most, két nappal később megpróbált csupa jóra gondolni. A nyárra, a karácsonyra, az unokák születésnapjaira, a gyerekek csivitelésére, de a volt férje nyitott szemét látta ezek helyett, a sápadt arcát, de a hangját nem tudta felidézni.
Vajon fájt valamije? Beteg volt? Semmi nem látszott rajta, előző nap a vidéki nyaralójukat ellenőrizte, este tele szatyrokkal érkezett, ő meg ezt nem értette hiszen a hűtő tele volt készételekkel. Ő nem tudott főzni, az a volt férje dolga volt.
Megszólalt a kapucsengő. Összerezzent. Kinek és mi dolga lenne itt ma, hiszen tegnap elintéztem a hivatalos ügyeket, a boncolás ma lesz, azt meg kell várni, addig nem lehet a temetést intézni.
Lassan jutott el a kaputelefonig, a hangja gyenge volt, csak annyit értett, hogy küldeménye érkezett. Nehezn nyílt a kapu, ezt is rég meg kellett volna csináltatni, de már se ő, se a volt férje nem törődött ilyenekkel, volt más gondja mindkettőjüknek.
Hallotta a lift nyekkenését és kinyitotta a bejárati ajtót. Igazított a haján, bár sejtette hogy ez nem változtat a kétségbeesett kinézetén.
Egy vadidegen kissé molett fiatal nő állt előtte, kezében egy szépen becsomagolt virágcsokorral.
Hallotta ahogy a volt férje nevét mondja, ő összerezzent, s csak annyit mondott nagyon halkan, ő meghalt. A fiatal nő elvörösödött zavarában, de feltalálta magát, akkor ugye az ő temetésére küldték a virágot?
Nem, mondta ő, és nagyon nehezére esett akkor már a beszéd, lesz egy rokonunk temetése holnap, de ő tegnapelőtt halt meg. A virág kézbesítője elsápadt, valami részvétnyilvánítás-félét dadogott, és úgy adta a kezébe a virágcsokrot, hogy ő majdnem elejtette.
Mire felnézett, a fiatal nő már nem volt ott.
Bement a lakásba, a csomag tetejére egy üdvözlőkártya volt tűzve, letépte, a név is akárcsak a kártya szövege idegen volt neki, nem értett ebből egy szót sem. A virág gyönyörű volt. Hét hosszúszárú daliás mélyvörös rózsa. Arra gondolt, hogy ezt kár lenne kivinni a temetőbe, így előszedte a legszebb vázáját és elrendezte benne a rózsákat.
A volt férje szobájába vitte.
Megcsörrent a telefonja, a kisebbik lánya hívta, alig lehetett érteni amit hadart, mert közben sírt. Hogy történhetett ez, anyu-kérdezte elcsukló hangon. Nem tudom, fogalmam sincs mi történhetett apáddal, mondta neki. Csak ő tudta hogy hazudik, már megint hazudik, muszáj hazudni mert ha nem tud beszélni arról, amit a lelke mélyén érzett évek óta, akkor inkább hazudik. Közben a lánya abbahagyta a sírást, és elsorolta hogy mennyi dolga van. Vigyázol a legkisebbre, kérdezte tőle. A másik kettőt csak ötkor kell hazahozni, de a kicsit nem tudom hova tenni.
Tudják már-kérdezett vissza –és elcsuklott hangja. Azt mondtam nekik hogy a nagypapa elutazott és sokáig nem lesz itthon. Jól tetted, felelte neki, hozd akkor át a kicsit, bár enni nem tudok neki adni, mert nincs itthon semmi.
Anya, majd én bevásárolok, s azzal letette a telefont.
Állt a volt férje szobájának ajtajában, nézte a rózsáit, s először végre átadta magát a bánatának. A volt férje telefonjait már letiltatta, kivitte őket a konyhába és az jutott eszébe, hogy neki soha nem vett rózsát senki.