Negyven arany

Posted by

Háy János: Xanadu (részlet)

~ 1 ~

(…) – Hát nem látod, az a sarka még csupa kék. S ha meg tényleg végigborítja az arany a drága kelmét, és nem látszik alulról semmi, csak fölül kápráztat a csillogás, az asszony akkor se nyugszik bele, hisz hol van ez attól a nagyságtól, amekkora a tenger. A kalmárok hajóra szállnak minden tavasszal, végigbolyongják a tengerséget, s egész őszig haza se térnek. Csak gyűjtik a sok aranyat. Úgy hiszik, a következő tavasszal már nem kell életet kísértő útra cipelni magukat, s az asszony, akiért megforgatták a parti világot, akiért nyomorúságra vittek annyi népet, végre a bőrükre olvad, mint a hó. De nem lehetett ilyen tavasz, a tenger pedig gondtalan folytatta játékát, nem féltette tallérjait.

Hajó csúszott az aranyak közé, a piránói kikötő irányában az orr jobbra és balra hányta a pénzeket. A velencei előrement, teleszkópjával a partot szemlélte, látta a város házait s a motoszkáló hajósnépet.

– Kikötünk – szólt a kapitánynak, aztán nyughatatlan kószált föl-le a fedélzeten, hol a tatnál tűnt elő, hol az orrnál, hol középen, mintha itt is és ott is volna egyszerre.

– A pénzt számolja ilyenkor – mondogatták a tengerészek, és irigykedve köpködtek a lábuk elé. Náluk ez olyan volt, mint a beszéd, mint egy szó, amit kimondanak. Csak a szó felszállt a levegőbe, a nyál meg rajtatapadt a fedélzetdeszkán. Ahogyan az Atya a világot eszkábálta. Kimondta, hogy legyen ez meg az, és akkor a szavai nem elszálltak a semmibe, hanem valósággá váltak. A hajó olyan lett, mint a világ teremtés után, bárki a nyakát törhette volna, ha a fedélzetet időnként nem pucolja a felfröccsenő sós lé. – Az aranyakat számolja, amit eddig szerzett, és ami megszerezhető az újabb kikötéssel. A fejében méregeti, mekkorára dagad a zsák, amit hazacipel, s ha majd szétöntözi a kék bársonyon, mennyit fog eltakarni belőle.

Mindig csak számolt, holott zokognia kellett volna, megtépnie ruháit, mert a sors királlyá tette a tengeren, de ott, ahol uralkodni vágya volt, még a palotába sem engedték be. A vaskapuk előtt üldögélhetett legfeljebb, alamizsnát imádkozva ki a bentlakóktól. De ő számolt, gondolta, ha a kapun nem engedik át, megvásárolja a palotát, s onnéttól majd ő nyitogatja ajtajait. Számolt, de kiszámolni sohase bírta, mennyi pénz kell még, hogy az ár összegyűljön. A hajó sodorta tovább a tallérokat, szemekbe rajzolódott a kikötő, az a kis karéj, amit házak öveznek, s mint a kenyér héja tapadnak rá a tengerre. A férfit elnyelte a hajó gyomra. Apró szobája volt, asztal papírokkal tömve, egy ágy. Szerződéseket bontogatott. előnyös üzletek. átfutotta a megállapodás szövegét, sorra vette a tételeket, hogy újból érezhesse azt a kellemes bizsergést a szíve táján és a gyomorszájnál, amit akkor érzett, mikor pecsét került a papírok aljára. Édes szédülés kavargatta gondolatait, aztán a mámorba váratlan belebukott az alexandriai görög kereskedő, amint negyven aranyanként számolja le az összeget, s a negyvenet hangosan recsegi:

– Negyven – aztán folytatja megint –, egy, kettő, három… – és elér újra a recsegő negyvenhez.

– Mit negyvenezik itt nekem? – kérdezte idegesen a férfi, de a görög nem válaszolt, újra belekolompolta a levegőbe a negyvenet. Már szinte megszokta ezt a számtant, mikor a görög az utolsó aranyak pergetése közben mégis beszélni kezdett:

– Negyven vértanú napja van ma. Március nyolcadikán kivégeztek egyet, Apolloniust, és tizedikén is egyet, Hectort, de kilencedikén negyvenet – mondta, míg a velencei pakolta az arannyal telt csomagokat. – Tiberius, a vérszomjas negyven kínzást eszelt ki, hogy haláluk emlékezetes legyen az égi atya számára is. Darabonként pusztították el a szerveket, sorban a szemet, a karokat, a fülhártyát, a beleket, negyven szervet pusztítottak fájdalomba, de a szívet csak a legvégén marták ki, hogy dobolása utolsó pillanatig is ritmust verjen a kegyetlen színjátékhoz -a velencei szinte nem is figyelt, már az ajtó felé tartott.

– Minden aranyam tüzes ólom a testnek, és minden negyvenedik a szív halálos tépése. Most elvitted tőlem a kincsekkel telt tarisznyákat, de napjaid negyvenszer égetik ki szemedet és negyvenszer lyukasztják át füledet, s te sírva dobnád kincseidet a tenger fenekére, csak hogy megszabadulj a tépdeséstől, de tízszer kimarják a szíved, és mégis újraéled, és kimarják hússzor és harmincszor, a negyvenediknél bűnre lépsz, és saját kardoddal metszed ketté az életbe lökő szervet.

– Ennyi az ára, vén zsugori – lökte el magától az öreget a velencei, és a márványos tenger partjai felé indult, nem rendítette semmi lépteit, hisz az arany sebeket gyógyít. A görög hangja utcahosszat kísérte, az evilági pusztulás után a túli birodalmak büntetését sorolta, amit a hamis kereskedő kap, és az, aki önkezével vet véget életének, aztán halkult a kísérő, az utolsó szavakat a tenger harapta ketté.

~ 2 ~

A hajó óvatosan siklott a parthoz, kisebb és kisebb távolságokat lökött maga alá, s végül úgy simult az öböl köveihez, mintha ruha törülné végig a partszegélyt, csak a közel állók hallhattak koppanást, zörrenést. – Kikötöttünk – szólt be a kapitány.

– Rendben – hangzott a válasz –, a legénység estére kimehet a városba. Menj velük te is, Márió, elég, ha őröket hagysz a hajón.

– Uram, hús-vér gyöngyöket kínál ez a város. Fél óra se kell, és kiszívnak gondjaid alól. Hagyd a feladatot, gyere velünk! – szólt vissza a kapitány kezeivel testet formázva, s a nagy tenyerekkel fazéknyi melleket gyurmázva a levegőre.

– Majd máskor, Márió – nevetett a velencei, de mindketten tudták, nem volt és nem lesz máskor, mert a kereskedő csak üzletkötésekkor hagyja el a hajót. Este lett. A tengerészek átkotródtak a kikötői kocsmába. Az ég, akár egy koszos posztó, megfeketült, valahol a távolban ügyes kezek öltögették össze a tenger és a sötét felleg sarkait. Mintha egy hatalmas zsákba csúszott volna a világ, ahonnét kijutni lehetetlenség, ahová bejárás nincsen.

– De akar-e valaki innen, ebből a fekete zsákból az egek csillogó mezejére kerülni? S a fenti birodalmak valamelyikéről akar-e valaki bekukkantani hozzánk, hogy lelkünk súlyáról levakarjon akár csak egy morzsányit is, hogy majd könnyebben emelkedhessünk el a földtől? – kérdezte a piránói vendéglőben Vincius. A matrózoknak mint egy csapóhíd zuhant le az állkapcsuk, fogcsontjaik között huzatot járt a kocsmaszag. Nem az, hogy ilyen kérdésekre válaszolni, de ilyen kérdéseket egyáltalán kiagyalni is művészet – gondolták, s nagy tudósnak hitték az öreg remetét, titokzatos varázslónak, aki mindenről mindent tud. Jövőbe is lát, meg a múltba is. Annyi mindent tud, ha csak a felét elmesélné, az embernek először megdagadna, a végén meg teljesen szétrobbanna a feje. Ha Raguzában vagy Alexandriában valaki okoskodott a kocsmában, hogy így meg úgy van a világban, a Piránót járt matrózok csak ennyit mondtak rézsút a plafon felé emelve orrukat:

– Ismered te a Vinciust?

– Nem hallottam róla – hangzott a válasz.

– Akkor pedig ne használd beszédre a nyelvedet, hanem nyald ki vele a seggemet – röhögtek, s innéttől egy szavát sem figyelték a fickónak.

– No, akar-e? – kérdezte megint Vincius, csontos kezeit előbb a levegőbe, majd a kancsó felé irányítva.

– No-no – hörgött az egyik férfi, és arrébb húzta a kancsót. Vincius megint a plafon felé mutogatott:

– Akar-e? – kiáltott elnyúló hangon, s a jobb kezével óvatosan hagyta el a levegőt, szemét a plafonra szegezve töltött.

– Nem volt még elég? – csördített rá a férfi, s amikor Vincius bátran megrázta borzas fejét, a matróz nem akasztott az állcsontjába egy hatalmas ütést, hanem bort kért még a vendéglőstől:

– Bort! Az öregnek is! – kiáltotta, s tovább szopta magát, meg markolászta az asszonyt, akit már korábban magához kapott. A vendéglő olyan volt, mint egy szorgos kézművestelep, ahol erős kezű kőfaragósegédek formázzák a kőtesteket. Pörgették az alakításra váró tárgyakat, a kezek pedig gyorsan motoztak, motoztak bele az éjszakába. Amikor a bortól már csurig telt a has, amikor már a fejbe töltötték bele a levest, lassulni kezdtek a mozdulatok, az anyag, amit megformáztak, most szabadulni látszott, ahogy az az élettelen test, akinek a lengyel rabbi titokzatos szót írt a homlokára: EMETH – IGAZSÁG, s mikor a test mozgásba lendült, máris törvénykezésbe fogott. Döntötte halálba a gazembereket, az istencsalókat s minden bűnösét a földnek. Riadalom kerekedett Krakkó utcáin, hiszen senki nem volt, aki igaz embernek tarthatta magát. Mind rettegve várta a büntetést, mikor a rabbi megkönyörült a bűnbocsánatért fohászkodó népen, s a teremtmény homlokáról letörülte az első betűt. Az életre lelt test az élettelenség parancsát kapta: METH – HALÁL. Elihja rabbi többé nem fogott istenkísértő teremtésbe, a sáremberről való leírásokat egy templom kőpadlózata alá rejtette, hogy többé senki ne lelhessen rá. A titkos tudást valaki mégis elorozta, a magyar királyok földjére menekítette, s ott megpróbálkozott a teremtéssel, hogy minden gonoszságot kiirtson kedves hazájáról. De Budán sem történt másként, mint Krakkóban. A budai népek rettenetbe zuhantak, mikor az igazságtevő emberszobrok munkájukba fogtak, s a pusztítás tetemei ellepték a Várhegy utcáit. A tudás tolvaja is rémüldözött, hogy nem marad végül egyetlen magyar sem. Szaladt akkor a teremtmények után, és letörülte homlokukról az első betűt, ám azok nemhogy megálltak volna, hanem még nagyobb erővel fogtak működésbe, csak immáron nem az igazság, hanem a gazság nevében. Onnéttól nem veszélyeztette semmi a magyar nép létezését. A kocsmákban agyagemberek cimboráltak, s a budai úrnők valaga, mint egy fazekaskorong, agyagszerveket formázott.

A piránói asszonyok csendben elcsurogtak a vendéglőből, a férfiaknak meg annyira telefutott a fejük, hogy a hatalmas súly teljesen felfordította őket, s az ülepük, akár egy csillagnéző távcső, a helyiség plafonjára szegeződött. Hajnalodott. Jöttek az angyalok áttakarítani a levegőt. Bekukkantottak az ivóba, s szörnyülködve látták a seggeföl tengerészeket.

– Hát ezekkel meg mit csináljunk? – tanakodtak.

– Vágjuk el a torkukat – mondta az egyik, aki földi élete során nagy gazember volt, de úgy adódott, hogy mikor a halálosztó égi küldönc éppen hozzá igyekezett, ellenségei félrevezetése végett egy rongybábut fektetett az ágyába, hogy ha majd azok jönnek fegyverrel, akkor a bábut zúzzák széjjel. Az ám, de a halálosztó angyal, aki amúgy rettent méltatlankodott, hogy éppen ezzel a feladattal sújtja az Úr, nagyon hanyagul dolgozott, és ő maga is beletévedt a csapdába. A ruhakupacot elpusztította, a gazember meg élve maradt. A tévedés mégsem volt haszontalan: egyrészt jól járt az angyal, mert az Úr elcsapta a munkájától, amit amúgy sem szeretett. Másrészt az ember, aki megmentette irháját, szörnyen megijedt, hogy már az égből is vadásznak rá, s hamarosan rendes életre tért, és minden addigi bűntételét jóvátette. Olyannyira, hogy az Úr élete végén kénytelen-kelletlen, de angyalt csinált belőle.

– Mindig kibújik belőled a gazember – szólt a másik angyal, aki szent életet élt valaha, s ennek jutalmául kapta az angyalságot. – Inkább várjuk meg, míg fölébrednek, jó nagy fejfájást küldünk beléjük, s aztán a betegeskedő szenvedőknek semmiből sem áll elbeszélni, hogy a továbbiakban csak úgy élhetnek, ha bűneiket kicsavarják a lelkükből.

– Istenem, istenem – sziszegte a harmadik angyal, s ebben a két szóban benne volt minden véleménye társairól, s egyben a panasz is az Atyának, hogy éppen velük kell a munkákat végeznie. Mert az angyalcsapatok mindig hárman járnak. Az Úr parancsa szerint egy gazemberből lett églakó, egy ájtatosból lett, s egy olyan, aki a világ teremtése óta szolgálja a fenti birodalmat.

– Szóval – folytatta a harmadik angyal –, a következő lesz a büntetésük: reggel, amikor kiveri a nap az álmot belőlük, emlékeikből kitörlődik mindaz a szerelem, amit éjszaka éreztek. Nem tudják, sikerült-e valakinek édes szavakat suttogni a fülébe, hogy szerette-e őket egy gyöngytestű asszony, s ők szerettek-e valakit. És úgy fognak majd vágyni a szerelemre, mint a sós vízre a szomjúságtól tikkadt matrózok, de amikor belekortyolnak, megvadult láz járja át testüket, s az rendesen elvégzi a pusztítást. A két emberangyal tátott szájjal hallgatta társuk elbeszélését, sosem jutott volna eszükbe ilyen egyszerű, mégis tökéletes megoldás, hogy nekik semmi gonoszságot nem kell végezniük, sem pedig magyarázkodásra nincs szükség, egy kis törölgetés az emlékekben, és máris teljes a büntetés. – A fejbe azért tehetnénk egy kis fájást – akadékoskodott a jámbor.

– Na jó – egyezett bele a régi angyal, mert tudta, társa rosszindulata ellenére mégis jót tesz a bűncselekvőkkel, hisz mennél tovább fájong a fejük, annál később kezdődik a lélek sajgása.

Háy János

– De torokvágás nincs – fordult a gazemberhez. A vita után mindent szépen elrendeztek, s mire az ég gazdája kikukucskált a palota ablakán, már a reggeli nap fényében ragyogott a piránói öböl.

– Nemcsak jó, de gyönyörű is – suttogta elégedetten az Égatya. – Akár egy frissen szelt kenyér, amit itt-ott, mint valami magdarabkák tarkítanak a hajók. Alighogy ideért az elégedettségben, szeme egy búzadarabkán akadt el:

– Hát az meg nem a velencei? Pár napja még Sztambul kikötőjében láttam. Mire ez a sietség? – tette fel a csodálkozó kérdést, aztán visszaheveredett az ágyára, hiszen semmi nem rohan ki alóla, legfeljebb a velencei hajója igyekszik egy másik kikötőbe, olyan gyorsan, hogy helye sem látszik az örökidőben.

Háy János: Xanadu
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021
356 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: