Szabad ország – szabad emberek

Posted by

Majtényi László
>A cím a szerzői szándék szerint a Színmű gyönyörű szabadságharcának jelmondatára: Szabad ország – szabad egyetem rímel. Ha lesz valaha negyedik sorszámú magyar köztársaság, és létezésének lesz valami mélysége, a nemzeti mitológiába szervesülő eleme, annak reményeim szerint kitüntetett része, egyik előképe, érzelmi alapja lehet az SZFE szabadságküzdelme. Ezt, addig is, amíg beköszönt a szabad és demokratikus Magyarország kora, indokolt újból és újból elmondanunk. (Nem tudom, lesznek e még a kisded hazában valaha a szabadságnak újabb köztéri jelei, de ha igen, akkor nemcsak a felejtésre hajlamos elmékben és szívekben, hanem a Vas utcában, a Szentkirályiban, a piac terén és a Rektori Konferencia majdani tanácstermében [!] fel kell majd valamiképp mutatni a színműs lányok és fiúk szabadságművét.)

Amíg 1989-ben az ancien régime rohamosan omlott, és – ideértve a pártállam eszesebb felét – reményektől, ösztönöktől, félelemtől, észtől vezetve az emberek tömegei, sokan lelkesen, mások belenyugvással már az új Magyarország világában keresték helyüket, mára éppen addig jutottunk, hogy milliók érzik elviselhetetlennek Orbán hatalmát, miközben egyelőre ugyancsak milliók rajonganak érte, és várják sóvárgón adományait. Akkor a pártállam korábbi közlönyei közül éppen a legfontosabbak már a szabad Magyarország hívévé szegődtek, ma viszont a KESMA rendíthetetlennek látszó monolit párt- és heccsajtója és központosított gyűlöletmenedzsmentje uralja a nyilvánosság hivatalos tereit, ami magyar polgárok milliós nagyságrendű, nagyrészt kevéssé iskolázott tömegét zárja az állami propaganda acélkupolája alá. (Miközben az ötlettelenül alibiző és akkor még nem kis részben a virulens autoriter hatalom befolyását nyögő ellenzék a 2009-es önkormányzati siker következtében ölébe hullt hatalmas sajtóportfóliót hagyta száraz homokként elperegni ujjai közül.) Ennek következtében ma a szabad sajtót egy tabloid televízión kívül néhány megmaradt független nyomtatott lap, néhány jelentősebb elérésű online partizánoldal és videómegosztók, szamizdatok jelentik. Közben, mégis, a széljárás újból változott.

Az előválasztás felszabadító hatása utat nyitott a politikának, amelynek első fordulójában kerekítve 634 000, a másodikban pedig több mint 662 000 polgár vett részt; 853 000-en pedig az előválasztás vagy mindkét, vagy legalább az egyik fordulóján szavaztak, azaz ez adja ki az összes résztvevők számát. Önkéntesek ezreinek összehangolt, ellenszolgáltatás nélküli munkájával, informatikai hálózattal, komoly infrastruktúrával mindez a látszat szerint ugyancsak a semmiből lépett elő. Ezek a 2022-es választások perspektívájában ugyancsak fontos fejlemények. Általuk akár hurokba is kerülhet Orbán felső- és mélyállama is.

Ugyanez másképp: a „közélet” összetett szóban az „élet” tag újból értelmet kapott, mert a buzizástól, migránsozástól, Soros-bérencezéstől, brüsszelezéstől pállott állami pocsolya partján ismét megszületett a politika, a közügyekről szóló beszéd. Tehetséges, karakteres, egymástól markánsan eltérő filozófiai hátterű miniszterelnök-jelöltek folytattak valódi politikai vitát, amely napról napra, Dobrev Klára első fordulós nagy győzelmével, a politikába idegen lényként feltűnő Márki-Zay üstökössel, Karácsony Gergely visszalépésével, Fekete-Győr, Jakab Péter személyes drámáival komoly meglepetéseket hozott.

A politika fényeivel annak – valós és látszólagos – árnyoldalai is azonnal felszínre törtek. Ez természetes, mert szövetségkötésekkel és azok felmondásával, árulásokkal vegyes mozgások jellemzik az ellenzék politikai csoportjait. E cikk tárgya szempontjából pedig különösen fontos, hogy az egyik oldalon a forradalmi úton járó egyszerű többséggel alkotmányváltoztató és alkotmányozó Márki-Zayt és Dobrevet, a másikon a formai alkotmányosság követelményeihez ragaszkodó legalista Karácsonyt látjuk, azaz az azonos oldalon állók ellenfelek, míg az ellentétes oldalon állók végül szövetségesek voltak. A fene se tudja, hogy ez gyengíti vagy éppen erősíti az ellenzéki együttműködést.

Dobrev Klára, noha pro forma pártja általa lett a második forduló vesztese, nem személy szerint vesztett, ellenkezőleg, végig kifejezetten jól szerepelt. Az előválasztás első fordulójának tanulsága, hogy a DK megmutatta, a számára nagy sikert hozó európai parlamenti választások óta nem gyengült befolyása. A Momentumot a DK–Jobbik választási együttműködés nem tette hidegre, ellenkezőleg, elnökét leszámítva, nagyon jól teljesített. A Jobbik viszont, otthagyva XXI. századi pártszövetséget, a számára talán lehető legszerencsétlenebb taktikai együttműködést választotta, és ezért talán fizet is.

Karácsony Gergő komoly figyelmeztetést kapott, változnia kell. Sebezhető állhatatosságát a választók előtt jól megmutatta a zuglói Tóth Csaba ügyében tanúsított szerencsétlen és bátortalan magatartása. Ugyanez, Tóth azonnali bukása, fényesen igazolta azt, hogy a nyilvánosság, mint a politika terepe, ha felébredt Csipkerózsika-álmából, azonnal mekkora hatalommá lesz. Karácsonynak múlhatatlan érdemei vannak az előválasztás létrejöttében, de mintha nem értené alkotása lényegét, hogy abban mindig a legradikálisabb választási csoportok aktívak. Immár komoly politikai múlt birtokában tudnia kellene, hogy a békeszerző szerep amennyire eredményes lehet a főpolgármesteri vagy a parlamenti/miniszterelnöki választási kampányban, annyira bágyadt egy előválasztáson. Teszem hozzá, egyáltalán nem a Márki-Zay javára történt visszalépés miatt bírálandó, sőt, hanem annak politikai előkészítetlensége miatt, azért, mert Márki Zayjal a visszalépés fejében a szóvirágok helyett a zöld- és a szociálpolitika ügyében nem állapodott meg számon kérhető miniszterelnöki programelemekben.

A Jobbik és elnöke meggyengült, a DK-val kialakított, mindkét fél részéről morálisan aligha vállalható együttműködés a DK számára bizonyult hasznosabbnak.

Az évek óta a semmi ágán üldögélő MSZP és P újból megkapaszkodott.

A Kétfarkú ugyancsak fontos szereplő lehet a jövőben, legfőképp a züllés visszaszorítása, a politika erkölcsi megtisztítása terén.

Márki-Zay kiváló eredménye bizonyította, hogy minden ellenkező értesüléssel szemben a konzervatív demokratáknak és az eddig nem szavazó egyéb csoportoknak köszönhetően jelentős és befolyásos választói rétegekkel lehet és kell mostantól számolni. Hátha még a roma választókat is sikerülne megszólítani! Viszont, ami valamiért pedig elemzői közhely lett, őt Trumphoz hasonlítani egészen abszurd. A két karakter igen távol áll egymástól. Az elitellenesség persze látszólag összekapcsolná őket, de az is helyről, helyre változó tartalmú. A NER politikát felszámoló elitjére itt kár is szót vesztegetni. Ő más ellen is lázad: az alibiző baloldal pártjait és politikusait egyenként is felelősség terheli a NER létrejöttéért, a jogállam felszámolhatóságáért, továbbá azért is, mert 2010 óta Orbán minden választáson kétharmadot szerezhetett. És a sajtószabadság olykor drámai meg nem értéséért. Azaz a vezér majdnem korlátlan uralmáért. Márki-Zay helyzete ugyanakkor több mint kényes lesz az esetleges ellenzéki győzelem után, riválisai utalgatnak is erre, technikailag nemhogy bármikor, de már a miniszterelnök megválasztása előtt is félreállítható. A kérdés, lesz-e ehhez politikai ereje avagy az adott esetben öngyilkos hajlama valakiknek. És hogy ő maga érti-e majd, mi a dolga.

Most indul meg a legfontosabb színterek egyike, a pesti (miskolci, pécsi stb.) utca birtoklásáért az a politikai küzdelem, ami országunk jövője szempontjából akár döntő tényező is lehet, és amely javaslataim fontos hátterét is jelenti. Szögezzük le, e meccsnek október 23-a nem az első fordulója volt, a CÖF aznapi hatalmas tömege még csak a politika előtti káprázat.

Mindezek után kérdés, hogy az alkotmányos Magyarország dolgában a radikálok és a mérsékeltek merre húznak. A politika fejleményei alapvető fontosságúak az alkotmányos elrendezést illetően.

 

Az alkotmánypolitika

Az alkotmányozás, ahogy maga az alkotmány is mindig, politikai dolog, ami, hogy rögtön valami bonmot-t is hozzátegyek, fontosabb annál, hogy politikusokra, jogászokra vagy magára az amúgy is nehezen definiálható népre bízzuk.

Az alkotmányt létrehozó politikában mindenesetre, akárcsak az életben, akadnak antinomikusként jellemezhető helyzetek, amikor egymást logikailag kizáró követelményeknek kellene valahogy egyszerre megfelelni. Miközben ez persze lehetetlen. Amikor tehát a siker reményében legalább két, egymást kölcsönösen kizáró eredményt, cselekvést egyszerre muszáj felmutatni, teljesíteni, azoknak megfelelni. A mostani helyzet éppen ilyen. Ha a feladat történelmi súlyát tekintve nem is, a technikai nehézségeket tekintve az Orbán-rendszert felszámoló, a jogállamot újraalkotó Kis Rendszerváltás ma talán fogósabb kihívás a 89–90-esnél is. Nincsenek ugyan a láthatáron baráti orosz tankok, de olyan korlátlannak tetsző hatalommal állunk szemben, amelynek nincs világos tere a kollektív menekülésre, kevéssé hajlik a kompromisszumokra. Orbán helyzete pedig ebből a szempontból igazi jogállami paradoxon, ő, aki felszámolta a jogállamot, amint kifogy a cselvetésből, rablásból, ármányból, megfélemlítésből, bukását hátráltató utolsó védműve nem más, mint a jogállam helyreállítóinak kezét megkötő jogállami elvek.

Az általuk képviselt demokratikus dilemma tehát végletesen megosztja az alkotmányos, szabad, demokratikus és szolidáris Magyarországért küzdeni hajlandókat.

Az egymást kizáró, külön-külön igazolható állítások így hangzanak:

1. Ha alkotmányos Magyarországot szeretnénk, azt azonnal kell akarnunk, azonnal meg kell szabadulnunk a NER hatalmától, a hatalmi gubancot azonnal kettévágva elsőként meg kell szabadulnunk egészben vagy egyesek szerint – fontos különbség (!) – részlegesen Alaptörvényétől (akadnak ezt kárhoztató kiváló szakértők, akik ezekre a kísérletekre, hm túlzón, még véres polgárháborút is vizionálnak). Hívei viszont vélhetik, hogy a fontolva haladók készítik elő Orbán visszatérését.

2. Ha szilárd alkotmányos Magyarországot szeretnénk létrehozni, akkor úgy kell szabadulnunk a NER hatalmi szorításától, hogy belátjuk, az alkotmányos szabályokat betartva azonnal nem szabadulhatunk meg az Alaptörvénytől. Aki pedig erre készül, hiába őszinte demokratikus elkötelezettsége, katasztrófát okozhat. Ezzel a radikálok nemcsak az alkotmányos eljárás szabályait rúgnák fel, hanem a konszenzuskereső tartós alkotmányozás tartalmi értékét is megsemmisítenék.

Az alkotmányos rendszer lerombolása feletti erkölcsi és ezzel szorosan összefüggő tartalmi alkotmányos ítélet, az ennek alapján észszerűnek vélt cselekvési terv, valamint az alkotmányos eljárásmód lehet ellentétes.

A rendszerváltás, az alkotmányos Magyarország hívei annak függvényében, hogy az antinómia melyik oldala mellett állnak, a másik álláspont képviselőjének akár belátási képességét, a racionális gondolkodásra hajlandóságát is hajlamosak kétségbe vonni, ami pedig jelentősen gyengíti az Orbán rendszere elleni együttműködés ügyét. (Én is leírtam, mondtam, talán nem helytelenül, de nem is tapintatosan, hogy az egyszerű többséggel alkotmányírók és a gyorsított alaptörvény-átírók közül néhányan a következményekkel nem számoló ún. egylépéses sakkozók.)

A legalistáknak, korábban már hivatkoztam erre, ha nem is perdöntő, de fontos történeti hivatkozása, hogy noha a magyar forradalmas nép, más nemzetekkel szemben forradalmaink legalisták. Az 1848. március–áprilisi forradalom alkotmányát a király szentesítette, és Jellasics megbízásával éppen ő lázadt fel ellene. 1918-ban Károlyi kormányalakítási megbízását József főhercegtől, a király személyes képviselőjétől kapta, Nagy Imrét a Magyar Dolgozók Pártja döntése nyomán az Elnöki Tanács nevezte ki miniszterelnöknek. A 45–46-os félforradalom nem lehetett ilyen, mert egy elvérzett, rommá lőtt hatalom helyén kellett berendezkednie.1 (Az ugyancsak forradalmas Bibó, koncepciózusan, de pontatlanul nevezi a szerintem ide nem illő Dózsa- és Rákóczi-felkeléseket is forradalomnak, megjegyzendő azonban, hogy az utóbbi legalábbis törekedett a legalitás látszatára.)

Sajó András hűvös tekintetével másként látja a helyzetet, mint azok, akik az Alaptörvényt hozzám hasonlóan elutasítják. Szerinte „Az Alaptörvénnyel nincs különösebb gond (eltekintve néhány ideológiai tételétől és bizonyos alkotmányos garanciák hiányától), el lehetne élni ezzel a szöveggel egy demokráciában.” A probléma véleménye szerint alapvetően nem a szövegben, hanem az „Alaptörvény által védett Fidesz-lojális káderekben rejlik”.2 Közben megértő az Alaptörvényt radikálisan elutasítókkal szemben is, és, mint majd látjuk, megadja a forradalmi alkotmányozás szerinte helyes menetrendjét.

 

A Negyedik Köztársaság küldetése…

A Negyedik Köztársaság alanya kilenc és félmillió autonóm személy, a magyar állampolgárok közössége, valamint az itt élő nem magyar állampolgárok is, akiket a köztársaság minden intézménye egyenlőnek fog tekinteni, ugyanazzal a pártatlan körültekintéssel és felelősséggel tartozik ügyeiket intézni, ügyeikben támogatni őket, magatartásukat adott esetben szankcionálni; és amely intézményrendszer az állampolgári közösséggel közösen felelősséggel tartozik a határon túl élő magyarokért is.

Az új többség koalíciójának alapvető célja nem lehet más, mint a szabad és demokratikus Magyarország létrehozása, hiszen létezése semmi mással nem indokolható meg. Ha a szakpolitikákba merül el tevékenysége, belső feszültségei szétfeszítik, az ellenzéki Orbán-frakció pedig azon túl, hogy a kormánypártok frakcióinak koalíciós ajánlatokat tesz majd, meg is vásárolja néhány rendszerváltó képviselő mandátumát (vagy annak csak felét: „A társadalom/a piac/nemzeti értékek féltése miatt nem tudok a továbbiakban a pártom politikájával azonosulni, ezért mostantól független képviselőként folytatom tevékenységemet”). Erre politikailag előre készülni kell.

 

…és az Alaptörvény leváltása

Sólyom László 2011. áprilisi válasza szerint a tartalmi legitimációt tekintve „A kétharmad nem puszta törtszám: azt hivatott kifejezni, hogy az Alkotmány nem egyedül a kormánytöbbség akaratától függ.”3 Viszont „Ha formálisan nézzük, akkor az új alkotmány érvényességét nem lehet megkérdőjelezni” – tette hozzá. Noha „egypárti alkotmányozás folyt, amelyben az ellenzék nem vett részt. Sőt, magának az Országgyűlésnek is csupán formális szerep jutott”.4 Vörös Imre 2012-es HVG-s cikkében és azóta többször is meggyőzően mutatta be, hogy Orbán politikája a hatalom kizárólagos megszerzésére irányul, ezt pedig az Alaptörvény ugyanúgy tiltja, ahogy a jogállami alkotmány is tiltotta.5 Vörös Imre és például Elek István érdeme annak bemutatása, a megoldás kulcsa az, hogy az alkotmány helyén lévő Alaptörvénytől meg kell szabadulnunk. Jó lenne persze, ha ez azonnal megtörténhetne. És noha az Alaptörvény Orbán pávatánca miatt rémséges szabályai mellett több elemében például alapjogi katalógussal, a hatalmi ágak elválasztásának deklarálásával olyan, mintha tényleg valamiféle alkotmány lenne, még az igaz szavait is, a ráépülő hazugságok és politikák temették maguk alá. Természetesen felmerül, hogy nem az egész Alaptörvény, hanem az autoriter kétharmados zárványainak felszámolása6 is járható út, mégpedig akár feles törvényekel.

Tóth Gábor Attila – akárcsak korábban Vörös Imre nyomán Kis János is – felveti ezt a lehetőséget, amely az alkotmánytörténetben nem teljesen ismeretlen, és amit pedig egészen kivételes „drámai mozzanatnak” ír le. „Végül is itt arról van szó, hogy a parlamenti többség olyan döntéséhez igényel jogi elismerést, ami nem felel meg a formális eljárásrendnek. Nem kétharmaddal fogadják el, és lehet, hogy úgy kerül a Magyar Közlönybe, hogy előtte nem küldik át az államfőnek aláírásra (vagy átküldik, de ő a kétharmad hiányára hivatkozva nem írja alá)”7 – írja. Az ilyen döntésnek szerinte lehet morális megalapozása, azaz normatív legitimitása, ami persze nem elégséges feltétel. Hozzáteszi, hogy ennek előfeltétele az „óriási társadalmi támogatás” is, majd az eljárás legalább utólagos nemzetközi elismerése. Ezt az esetet nevezhetjük társadalmi forradalomnak! Az ilyen forgatókönyv ugyan lehetséges, de valószínűleg nem 2022 magyar tavaszára írták.

Sajó András idézett cikke szerint, noha a szkepszist kiolvasom a szövegéből, az Alaptörvény és a kétharmados törvények felfüggesztése nem védhetetlen álláspont. Ennek módja szerinte az, hogy e forradalmi alkotmányozás előkészítésének alanya az erről szóló népszavazás után arányosan megválasztott pártpolitikától mentes alkotmányozó nemzetgyűlés, amely egy-másfél év alatt elkészíti az alkotmány tervezetét, amit pedig ezután újabb népszavazás erősít meg.

A teljes írás megjelent az Élet és Irodalomban