„És ha engem egyszer lánckerék taposna, Alattam a föld is sírva beomolna.”

Posted by

Részlet Frank Iván „Szembesülés” című készülő regényéből

>November harmadikán este összepakoltam a holmim, amit magammal akartam vinni. Korán lefeküdtem, de ahogy az nálam mindig lenni szokott, az utazás előtt annyira izgultam, hogy alig aludtam valamit. Gondolataim már otthon jártak, másra sem gondoltam, mint az útra, ami végre hazavisz. Otthon a nagyanyám, nagyapám várt, anyám még mindig szanatóriumban volt, valahol a Mátrában. Szóval sokszor felpattant a szemem, forgolódtam…

Egyszer csak ismerős, ijesztő hangokat hallottam: ágyúlövéseket. Felriadtam, de hirtelen nem tudtam, hogy valóság, vagy csak álmodom. Eleinte egy-egy lövés hallatszott, meg valami iszonyatos csikorgás, aztán egymás után szünet nélkül dörgött a világ. Már tudtam, hogy ébren vagyok. De azt nem, mi történhetett. Ránéztem az órára, hajnali fél öt volt. Vasárnap.

Csak ültünk a konyhában. Margit néni és én. Sokáig nem szóltunk. A nagynéném arca csupa aggodalom. Félelem. Én, hogy féltem-e? Azt hiszem, annál sokkal nagyobb volt bennem a bosszúság, hogy nem utazhatok.

A konyhában kicsit tompább volt a harci zaj. Ott viszont a tompa ágyúlövéseken kívül a géppisztoly- géppuska- golyószóró sorozatokat lehetett jobban hallani. Géppisztolyokkal a tankok ellen? De ki ki ellen?

Margit néni szólalt meg: „Mit csináljunk? Menjünk le a pincébe? Már biztosan nem utazol. De most mi lesz?”

Felállt, odatipegett a rezsóhoz, letekerte a kávéfőző tetejét, a zaccot a szemetesvödörbe kaparta, vizet töltött a tartályba, a friss kávét belekanalazta a főzőbe, kiskanállal kicsit letapogatta, majd rácsavarta a főző tetejét, és visszatette a kávéfőzőt a már beindított rezsóra. „Muszáj egy kávét innom, kérsz te is?”– szólt.

Néha már korábban is előfordult, hogy ittam kávét. Nem nagyon szerettem az ízét, de ez olyan felnőttes dolog volt, és én időnként hajlamos voltam siettetni a kort. Ezért aztán az is előfordult, hogy rá-rá gyújtottam. De most kifejezetten kívántam a „fekete levest”.

„Kérek” – mondtam. Margit néni kis alumínium edénykét tett a kifolyócső alá, és hamarosan hallani lehetett azt a szörcsögő hangot, ami jelezte, megindult a kávéfolyam. Hamarosan egy nagy hörgéssel az utolsó cseppek is elhagyták a főzőt. A gőzölgő kávé két kis csészébe kerül, Margit néni magának két kiskanál cukrot tett bele, én keserűn ittam. Mert így még felnőttesebb.

A kávét szürcsölve bekapcsoltuk, a rádiót. Úgy öt óra után néhány perccel megszakították az adást, és bejelentették, Nagy Imre fog rádióbeszédet mondani. Izgatottan hallgattuk.

A beszéd rövid volt. A lényege, hogy a szovjet csapatok megtámadták a fővárost, céljuk a törvényes magyar kormány megdöntése. Amire különösen felkaptam a fejem: „a kormány a helyén van…” Fogalmam sem volt, ez mit jelent. Mi az, hogy a helyén van? Miért, hol lenne egyébként? Na, mindegy. 14 éves korom dacára átéreztem a helyzet drámaiságát. És nem értettem. Hogy lehet, hogy visszajöttek? Hiszen megállapodtak. Ilyet lehet? Most mi lesz?

A harci zaj nem csitult. Margit néni sopánkodására nem figyelve kimentem a körfolyosóra. De miután nem lettem okosabb, leszaladtam a lépcsőn a kapualjba. A hatalmas tölgyfaajtó nyitva volt, kinéztem az utcára. Fegyverrel rohanó embereket láttam, a Baross tér felé futottak, kinél puska volt, kinél géppisztoly. A keresztutca sarkán megálltak, kinéztek a Keleti irányába, tüzeltek, majd átszaladtak a járda túloldalára. Egyszer csak hatalmas robaj, azt láttam, hogy a sarokház jó része leomlik, nyilván tankágyúval válaszoltak a géppisztolysorozatokra. Ketten még a sarok mögött álltak, az ágyúlövés után ők is át akartak szaladni a sarkon, az út közepére értek, rövid, éles hangú sorozat, mindketten a földre estek, és nem mozdultak. Ledermedtem. Bár elég messze voltak, úgy három- négyszáz méterre tőlem, de ahhoz túl közel, hogy embereket lássak meghalni. A valóságban. Mert filmen sok ilyent láttam. A szovjet háborús filmeken nőttem fel, de a valóság egészen másnak bizonyult.

Felrohantam a lakásba. Annyira felzaklatott, amit láttam, hogy alig hallottam meg, ami a rádióban hangzott. Akkor még a Szabad Kossuth Rádióban. Az írószövetség segítségkiáltása volt, amiben több nyelven a világ szellemi elitjéhez fordultak, hogy segítsenek a magyar népen. Mindezt olyan hangon, hogy ez ember beleborzongott.

Aztán egyszerre elhallgatott a rádió. Egy ideig csak sercegés, majd csend. Vége. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett.

Margit néni akkor döntött úgy, hogy napközben lemegyünk a pincébe. Egy szenespincét kell elképelni, amilyen minden bérház alatt volt. Sötét folyosó, pici kis kamrákkal, kinek-kinek a téli tüzelője benne, meg mindenféle kacatok. Egy-egy villanykörte pislákolt meglehetősen nagy távolságra egymástól, éppen hogy csak az alattuk levő kis kört bevilágítva.

Gyertyával a kezünkben mentünk le, velünk együtt mások is kezdtek szép lassan leszivárogni. Rajtam, meg még néhány gyereken kívül mindenkinek volt már ebben gyakorlata, hiszen nem is olyan régen, az ostrom idején ezt már átélték egyszer. Gyertyák, székek, plédek. Kis dobozokban valami elemózsia. Volt, aki lehozta a villanyrezsóját, konnektorok bőven voltak a pincerendszerben, meg kis lábaskában valami főtt ételt is cipeltek néhányan. Volt, aki kis asztalkát hurcolt, meg könyveket.

Dél körül már megélénkült az élet, égtek a gyertyák, melegedett a főtt étel, az asszonyok szép lassan beszédbe elegyedtek egymással, a téma persze az volt, hogy nem gondolták volna, hogy még egyszer az életben valami ilyesmiben lesz részük, meg, hogy vajon meddig tart ez az állapot, hogy mi lesz később, hogy honnan lehet majd ennivalót szerezni, hiszen senkinek nem volt különösebben tartaléka. A férfiak, egyébként kevés volt itt belőlük, többnyire hallgattak, akiknek világvevő rádiója volt, azt tekergetve, magyar nyelvű adások után kutatva. De az egyik kisasztalka körül azért csak kialakult egy ultiparti, hogy ezzel is jobban teljen az idő.

Velem egykorú sajnos nem volt a pincében. Kisebbek igen, néhányan, de velük nem nagyon tudtam mit kezdeni. Könyv volt nálam, a Fekete gyémántok, de nem volt türelmem olvasni. Tőlünk a harmadik kamrában volt egy fiatal férfi, úgy 25 lehetett, eddig alig láttam, az elsőn lakott egy olyan lakásban, amiben összesen egy helyiség volt. Valószínű láthatta rajtam, hogy nem igazán tudok mit kezdeni magammal, odajött. „Hát te? Bár láttalak már a házban, de ugye te nem itt laksz…” Na, ez nem egészen az a téma volt, ami annyira feldobott volna, de azért válaszoltam: „Wolf Margit a nagynéném, pár napja lakom nála, egyébként kollégista vagyok, középiskolába járok. Kiskunhalomról jöttem.” „Aha” – mondta a férfi, akit egyébként Tibornak hívtak, mint később megmondta. Láthatóan nem olyan nagyon érdekelte a válaszom, viszont volt egy ötlete: „Nem jössz ki velem a kapu alá körülnézni?” Margit néni éppen valamelyik szomszédasszonnyal beszélte meg a világ dolgait, nem figyelt rám. így aztán bátran rávágtam: „Menjünk.” Feltápászkodtam, és elindultam a kijárat felé Tiborral, de erre már a nagynéném felfigyelt: „Hová mész? Ne menj sehová!” „Á, csak a WC-re megyek, mindjárt jövök vissza.” Azzal határozottan továbbmentem. Tibor már a szabályos négyzet alakú udvaron járt, utolértem, és kinyitottuk a kaput. Az utca szomorú látványt nyújtott. A két ember holtteste ott volt az utcakereszteződésben, de elszórtan már mások is hevertek az úttesten. Azt láttam, hogy az egyik férfi még halálában is magához szorította azt a vekni kenyeret, amit bizonyára a családjának szánt. Az utca egyik torkolatánál egy tank zárta el az utat, ágyújának csöve az utca hosszának szegeződött. A keresztutcánál, a tőlünk távolabb eső résznél egy kirakatban, aminek az üvegét darabokra törték, egy férfi feküdt egy golyószóróval maga előtt. A hely viszonylag biztonságos lehetett, legalábbis a Rákóczi út felől, ám a tank, ami az utca torkolatánál állt, egyenesen erre a kirakatra látott. Láttuk, amint a férfi a golyószórót egyre inkább a tank felé fordítja. Tibor megszólalt mellettem: „Ez az amatőr képes, és golyószóróval kezd lőni a tankra. Még csak az hiányzik, hogy a tank az ágyúval válaszoljon. Ott járnak emberek, a kirakat fölött meg lakások vannak, lehet, hogy ott is vannak.”

Épp hogy befejezte, kilépett a kapu alól, és a kirakat fel rohant. Nyilván, hogy megakadályozza a várható tragédiát. Közben kiabált, integetett. De hiába: egyszerre megszólalt a golyószóró, mintha ugatna, a hüvelyek egymás után ugráltak ki a fegyverből. Tibor már majdnem odaért, amikor eldördült a tankágyú, egy pillanat múlva csak azt láttam, hogy hatalmas robaj, porfelhő a kirakat körül, a ház fala leomlik, maga alá temetve a kirakatot és Tibort is. Nem kaptam levegőt… Te jó ég, most mit csináljak? Rohanjak oda, hogy megnézzem, életben van-e Tibor? De a tank változatlanul fenyegetően ott állt, és én akkor már tudtam, hogy a páncélosban géppuska is van, és azonnal lőnek mindenre, ami mozog. De mégis… Aztán alig kivehetően azt láttam, hogy a törmelék rakás szélén, ahol csak vékony por és néhány kődarab volt, nagyon lassan egy alak bontakozik ki a leszálló porból, és rogyadozó léptekkel a sarok mögé húzódik, majd a fal védelme alatt megindul felém. Tibor az, ujjongtam magamban. Nagyon lassan odaért hozzám. A ruhája tépett, az arca tele horzsolásokkal, a kőpor szinte teljesen beborította. „A szerencsétlen. Elkéstem.”

Az eloszló por mögött lassan kibontakozott a helyszín. A kirakat fölött a lakóházon hatalmas lyuk tátongott, mint amikor egy feltépett seb látni engedi a test belsejét: a megmaradt falakon képek, öblös fotel, színes kanapé, a csillár félárbocon… Egy polgári lakás keresztmetszete. Szerencsére úgy látszott, a szobában senki nem volt a lövés pillanatában. Senki más nem halt meg, csak a férfi a kirakatban, a golyószóróval. „Csak!”

Címkép: A 9 éves Pölöskei János fotója 1956 novemberében