Odze György: Előszavak – Indira Gandhi

Posted by

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, átéli a történelmet….

>Ilyen nekem 1984. október 31. A miniszterelnöki rezidencia éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Néhány alkalommal jártam is odabent, amikor magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, otthonát, egyszersmind hivatalát, egy földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány ódivatú puskával felfegyverzett őr. Vajon hogyan védik meg ezek a tétovának látszó alakok a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? A hindu vallás természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartja, minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli.

Indira Gandhi rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan kikísért mindenkit. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.
Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról egyenesen Bengáliába, Rabindranath Tagore művésztelepére. Bombay-ig hajóval utazott, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is. Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt.
A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.
Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondnok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozókat. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Jót beszélgettünk, beírt a vendégkönyvbe néhány sort. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix már a pályán melegített.
-Ne haragudj – mondtam neki. – Indira Gandhi volt itt.
-Nem történt semmi – felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.
Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.
-Odze, mi ez a stílus? – kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. – Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?
-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.
Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.
-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.
Erre én hallgattam, mint rendesen.
-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő – dohogta.
-Rendben van – feleltem.
Néhány hónappal később, október 31-én meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.
Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.
-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.
Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.
Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott.
Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.
Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.
“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.