Aknamező

Posted by
Ferber Katalin
>Tanáááárnőőőőőő! Süvít egy hang, először nem is látom ki kiabál nekem, merthogy a szokásos tömeg, két óra közötti szünet, áradnak a diákok a folyosón.
Aztán felfedezem a hang tulajdonosát, de nem ismerem fel. Tanárnő furakszik közelebb a diák, s akkor látom, ő Kim, az egyik dél-koreai diák, akit már egy éve nem láttam az óráimon. Persze, a kötelező katonai szolgálat, nincs mese, sokuknak, annak ellenére hogy külföldön vagyis Tokióban tanultak, menni kellett.
Még mindig nem hiszem el, hogy ez ő. Nagyon megváltozott, különösen az arca, szavakkal nehéz kifejezni de ő egy másik Kim.
Félreállunk, s látom, hogy muszáj neki azonnal beszélnie velem.
Tanárnő, mondja, én egy másik ember lettem. Afganisztánba vezényeltek. Szerencsémre a legjobb barátomat is, együtt voltunk, így sokminden könnyebb volt.
Egy este-folytatja- a parancsnokunk először engem akart küldeni előre, hogy felmérjem a terepet. Az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát, és a barátomat küldte előre. Csak egy robbanást hallottunk a fedezékünkben, aztán a csend jött, nem kellett se kérdezni se mondani semmit..
Gyerekkorunk óta ismertük egymást, nekem ő mintha a testvérem lett volna. Nem, ő nem jött a tokiói egyetemre, a tanárnő nem ismerhette.
Nem voltam én soha vallásos, de aznap éjszaka az lettem. Nézem lesoványodott arcát, a tekintetét, amiben fájdalom keveredik az örömmel.
Másként látok én azóta sokmindent, tanárnő.
Nemsokára újra ott leszek az egyik csoportjában.
Meghajol (minden koreai diák mindig meghajolt búcsúzóul) én pedig nagyon halkan csak annyit mondok neki: túlélted. Nagyon örülök hogy látlak.
Címkép: Délkoreai katonák