1956 november 1: szerkesztett Kornai János  

Posted by

Kocsis Tamás

„Az 1956-os eseményeknek csak epizód szereplője voltam…” – írta Kornai János akadémikus, minden idők legkiemelkedőbb nemzetközi hírnévre szert tett magyar közgazdásza. Meg kellett halnia, most, életének 94. évében, hogy kiderüljön számomra: pontosan 65 éve (én akkor 21 évesen) közös helyen voltunk epizodistái a történelemnek. Jómagam valóban véletlen epizodistaként. A hely pedig 1956-ban, a kérészéletű, mindössze 3 lapszámot megélt „Magyar Szabadság” című lap volt, amelynek november 1. címoldalán cikkem jelent meg.

       Kornai János meg – ahogyan 2020-ban az Élet és Irodalomban megfogalmazta: ott „azt a munkakört láttam el, amit akkor töltöttem be, amikor még a Szabad Nép munkatársa voltam: én állítottam össze a lapot, én tárgyaltam a nyomdával.”.

            Én akkor az ELTE újságíró szakos hallgatója voltam, – Kornai János pedig egyike azoknak, akik 1954-ben részvevőinek számítottak annak, „amit a Nagy Imre-párti Szabad Nép-lázadásnak” neveztek s ezért 1955-ben eltávolították a laptól. Ennek következtében vált főhivatásává a tudományos kutatás: „extra kegyelemből” az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének segédmunkatársa lehetett. Ma már tudjuk: óriási ajándékként a magyar, a világ közgazdaság tudományának –a földkerekség leghíresebb egyetemei sorának.

       A „Magyar Szabadság” kurta idejű visszaköszönés volt   eredeti szakmájához, az újságíráshoz, amivel – a Telex friss megfogalmazásában – „újabb rossz pontokat gyűjtött.”

   Summa summarum: ő tette be névvel jegyzett cikkemet a lapba és oda, ahol megjelent, a címoldalra. Aminek köszönhetem, hogy most életem egyik megható, váratlan öröme hullott rám…

       Alighanem a cikk címét is ő adta: „Mindszenty József kiszabadításának hiteles története”

             Tildy Zoltán Mindszentyvel közösen 1956. október 31-én keveredett bele az életembe. Aznap reggel felhívott Lénárt Gábor, a Termelőszövetkezet című lap szerkesztője, az 1955-ben éppen megint „kiélezett osztályharcban” a Magyar Nemzettől akkor ide száműzött újságíró édesapám, Dernői Kocsis László főnöke, és közölte: barátaival olyan lapot alapítanak, amilyen 1945 januárjában a Szabadság volt. És felsorolt jó néhány számomra kedves nevet, felelős szerkesztőként meg ifj. Veres Péterét, az író fiáét (apjára tekintettel Nádasdi Péter néven újságíróskodott, és írt ő is szépen irodalmat). Lénárt nem említette, csak évek múltán tudtam meg, hogy az újság ötlete a később kivégzett Gimes Miklóstól, Nagy Imre közeli munkatársától és Lőcsei Páltól  származott. Lénárt azt mondta, ha belefutok valami érdekesbe, írjam meg nekik.

Megtettem. Apámat kerestem ezen a szerdai napon a Parlamentben. Dobi Istvánnál kezdtem, aki ezekben a napokban is folyamatosan „regnált” az Elnöki Tanács elnökeként, s Tildy kabinetjét választottam a következő megállónak. Ő akkor már Nagy Imre kormányában volt hivatalosan államminiszter, sokak számára annál is több.

            Apámat nála sem találtam, az egykori köztársasági elnöki testőrség néhány – általam gyerekkorból ismert – tisztjét viszont igen, régi uniformisaikban. Velük beszélgettem, amikor kinyílt az ajtó…

            S most következzék az eredeti, kinyomtatott dokumentum, mert ennél hitelesebb szöveggel nem szolgálhatok. Aláírt tudósításom a kérészéletű Magyar Szabadság november elsejei számának első oldalán jelent meg „Mindszenty József hercegprímás kiszabadításának hiteles története” címmel.

           „Három honvédtiszt várja Tildy Zoltán államminisztert az Országház egyik szobájában: Pálinkás Antal őrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok. Ők kísérték Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érseket, kiszabadítása után. Most Tildy Zoltán hívására jöttek ide a küldöttségekkel, gondokkal teli Parlamentbe. Várnak. Közben faggatják őket, s ők válaszolnak mindenkinek, bármily sokszor változik, cserélődik is az őket körülölelő embergyűrű.
Egymásnak adva a szót, így mondják el a kiszabadítás történetét: Mindszenty József Rétság mellett, Felsőpetényben, egy elkülönített kastélyban, háziőrizetben élt – kezdi Molnár Bertalan. – Az oroszok felszólították a múlt héten, hagyja el a kastélyt, biztosabb helyre viszik. Visszautasította.
       A rétsági laktanyában kedden délután alakult meg a forradalmi katonai tanács, s úgy határozott: kiszabadítja fogságából az igazságtalanul üldözött hercegprímást. Pálinkás Antal őrnagy így folytatja: Rövid tűzharcban elkergettük a kastélyt őrző államvédelmistákat, és utána a laktanyába vittük Mindszenty Józsefet. Meleg fogadtatást rendeztünk a tiszteletére. Az éjszakát nálunk töltötte. Közben pesti forradalmárok, egyetemisták, folyamőrök és munkások is jöttek hozzánk. Ők is a prímás kiszabadítására indultak, de már csak szabadságának üdvözlésére érkeztek. – Reggel indultunk Pestre – mondta tovább az őrnagy. – Vácott virággal árasztották el a bíborost vivő autót. A prímás áldást osztott az út mentén felsorakozott népnek. Tovább, falvakban és kisvárosokban, mindenütt nagy ünnepléssel fogadták a hercegprímást. Pesten éljenzett az utca, Budán, az Úri utcai palota előtt hatalmas tömeg várta őt. Amikor meglátták az érkező gépkocsit, s benne Mindszenty Józsefet, elénekelték a nemzeti Himnuszt, majd a pápai himnuszt, A prímás főpásztori áldását adta az egybegyűltekre, és pár szóval megköszönte a ragaszkodást. Ezután a bíboros visszavonult palotájába, és csendes szentmisét mondott
 – Ennyi a történet – ismételgeti tizedszer, huszadszor a három katona. Ekkor kinyílik a szoba ajtaja, és Tildy Zoltán lép be. Pálinkás őrnagy az államminiszter elé lép, és jelenti, hogy feladatát teljesítette.”
Még két mondattal lehetett volna bővebb az írás, csak hiteles érdekességként említem. Tildy kezét nyújtotta, majd azt válaszolta a honvédtisztnek:
– Minden magyar nevében köszönöm, őrnagy úr.
álinkás pedig – csak később tudtam meg, hogy eredeti nevén Pallavicini őrgróf, s a család több más tagjához hasonlóan ő is részt vett a nácikkal szemben az ellenállási mozgalomban, s ezért maradhatott tiszt a néphadseregben – a katonai regulának megfelelően, katonás fegyelemmel így felelt:
– A dolgozó népet szolgálom.
Pálinkás Antallal egyébként még egyszer találkoztam: a hadbírósági tárgyaláson, 1957-ben, amikor szembesítettek a cikkemmel és vele. Azt kérdezték tőlem, valóban láttam-e őt Tildy kabinetirodájában? Ő nem tagadta, hogy ott volt, én sem, hogy láttam és megírtam…
Ez az a cikk, amiért  anno örökre ki akartak tiltani a sajtóból, mielőtt hivatalosan is újságíró lettem. Nem akármilyen társaságban: mások mellett Gömöri Endre, Boldizsár Ivánon és Mátrai-Betegh Béla is szerepelt ugyanezen a listán.   Végül győztek azok, akiket akkor is a józan ész vezérelt: mindnyájan folytathattuk, ők gyakorló újságíróként, én egyetemistaként, s ezzel egyidőben egyetemista gyakornokként az MTI-nél, majd a Magyar Nemzetnél.
     Kornai János pedig – 1956 után (saját megfogalmazásában „az ellenforradalom egyik ideológiai előkészítőjének” minősítették) a Textilipari Intézetben tett kényszerkitérőt követően   –   elindult a közgazdász világhír felé, hogy most, 2021-ben tucatnyi egyetem, köztük a Harvard és a Budapesti Corvinus professzoraként távozzék közülünk, mindmáig  a legnagyobb hatású magyar szakemberként a tudományágában…