Gondolatok a populizmusról és Orbán Viktorról

Posted by

A Hungarian Spectrum írásának magyar változata
>Balogh S. Éva
>Az elmúlt napokban olyan olvasmányokra bukkantam, amelyek arra késztettek, hogy több szempontból is elgondolkodjak az Orbán-rezsimről és Orbán Viktor modus operandijáról. Olvasmányaim között szerepelt a jelenlegi magyar rezsimnek a dél-amerikai populizmussal való összehasonlítása, egy írás a Brexit kudarcáról, és egy cikk Benito Mussolini egyik másodrangú életrajzáról az 1920-as évekből.

Bár a dél-amerikai populizmus magyar változatáról szóló, Kovács Tibor által írt “A ’22-es csapdák – nagyot nyerne a Fidesz, ha veszítene?” című cikk elgondolkodtató, de ahhoz, amit a cím ígér, talán nem sok köze van. A cikk végén azt a kérdést teszi fel, hogy “vajon jobban járna-e az ország, ha Orbán győzne, és a maga által kreált problémákkal neki kellene megküzdenie”. Kovács válasza egy határozott “nem”, mert “még egy gazdasági összeomlás sem garantálná, hogy választói kiábrándulnának belőle”.

Ezért az ellenzék győzelme mindaddig kívánatos, amíg nem vezetnek be “progresszív” baloldali politikát, mert az újabb populista ciklust indítana el – állítja a nyilvánvalóan jobbközép szerző. Márki-Zay Péterrel viszont, aki “hitelesen tudja képviselni Orbán ideológiájának sarokpontjait”, és aki “a Fidesz bevonására vágyik a rendszer kialakításába”, van remény a magyar Cipolla (Thomas Mann Mario és a varázsló című művében a bűvész és hipnotizőr) által megbabonázott emberek kultúrájának megváltoztatására.

Kovács szerint a lakosság kultúrájának megváltoztatása hosszú, elhúzódó folyamat, ezért ha a magyaroknak sikerül is megszabadulniuk Orbán Viktortól, az a szellemiség, amelyet ő ültetett a két-hárommillió lelkes követőbe, nem fog eltűnni. A cikk fő részében azonban több ponton is ellentmond önmagának. Az esszé elején például megdöbbenésének ad hangot, hogy “milyen mértékben változott a Fidesz szavazóbázisának ideológiája az elmúlt 12 évben”, a nyugatbarát, piacpárti társadalomból egy “harmadik világbeli populista kultúrájú, globalizációellenes, piacellenes, oroszbarát, Kína-barát, állambarát tábor” lett. Melyik állítás a helyes? Az az állítás, hogy az emberek kultúráját egy évtized alatt meg lehet változtatni, vagy az, hogy ez egy hosszú távú folyamat, ami talán nem is sikerülhet?

Nem hiszem, hogy a dél-amerikai populizmustól egyenes vonalat lehetne húzni Orbán Viktornak Magyarország helyéről a világban vallott nézeteihez. A forrásai nagyjából közelebb vannak hazánkhoz. Azzal viszont egyetértek, hogy egy hamis “függőségi elmélet” foglya, egy latin-amerikai, marxista gyökerű modellé, amely azt állítja, hogy a gazdag országok függnek a szegényebb országoktól, hogy gazdagságuk az adott országok szegénységétől függ. Ezért hangsúlyozza a szuverenitást. Ha a magyarok elfogadják a gazdag nyugati nemzetek értékrendjét, akkor örökre függő helyzetben maradnak. Ebben a világban “a kompromisszum és az együttműködés nem érték, hanem árulás”. Orbán hívei mára már magukévá tették ezt a gondolkodásmódot. Ezért lehet, hogy ő eltűnik, de a szelleme megmarad.

Nos, én nem vagyok ennyire pesszimista. A szlovák Globsec Policy Institute, a cseh European Values Think Tank és a magyar Political Capital 2016-os elemzése arra a következtetésre jutott, hogy a három visegrádi ország közül Magyarország tűnik a a legnyugatibbnak. Mint az évek során láthattuk, a közvélemény könnyen, akár rövid idő alatt is változhat. Nincs okunk tehát azt gondolni, hogy a magyarok ne válhatnának újra nyugatbarát, piacpárti társadalommá, ezúttal talán nagyobb biztonsági hálóval és tisztább környezettel.

A következő olvasmányom egy HVG-cikk volt, amely a Süddeutsche Zeitungban megjelent “Außer Kontrolle” című véleménycikk alapján készült, és amely fizetős volt. A véleménycikket Carolin Emcke, egy ismert újságíró írta, aki öt évvel ezelőtt megkapta a Német Könyvkiadók és Könyvkereskedők Szövetségének békedíját. Az írónő komor képet fest az Egyesült Királyság Brexit utáni világáról. Mint Emcke megjegyzi, még a Murdoch-média dezinformációs kampánya sem tudja elfedni a keserű igazságot. A cirkusznak vége. Íme néhány tény. Az élelmiszerárak 17%-kal emelkedtek, a benzinkutaknál hosszú sorok vannak, a teherhajók nem tudnak kikötni, mert nincsenek sofőrök, akik elvinnék az árut a boltokba. A gazdák attól tartanak, hogy 120 000 sertést kell levágni, mielőtt piacra tudnák vinni őket, mert nincs elég hentes.

Boris Johnson közelmúltbeli karrierje és a jelenlegi brit helyzet arra emlékeztet minket, hogy “a valóság dacol a populizmussal”. Emcke úgy véli, hogy “a cinikus politikai mutatványosok már nem próbálhatják meglovagolni a választók érzelmeit, és nem tudják képzeletbeli összeesküvők és mesterségesen gyártott ellenségek ellen fordítani őket. A britek számára keserű ébredés, hogy a populista fikció saját korlátaiba ütközik”. Reméli, hogy az Európai Unió “megakadályozza, hogy a populisták újabb kampányt indítsanak a jogos társadalmi elégedetlenség kihasználására, hogy az antifelvilágosodás álmával kábítsanak el minket”. Bizonyára Lengyelországra és Magyarországra gondol.

Végül valami, ami első pillantásra nem tartozik ide. Nemrég jelent meg újra Magyarországon Margherita G. Sarfatti, a Duce egyik szeretőjének rajongó életrajza Benito Mussoliniről. A könyv 1923-as megjelenésekor szenzáció volt, és tucatnyi nyelvre lefordították. Kosztolányi Dezső, a kiváló költő és író, aki, mint akkoriban sokan mások, Mussolini rajongója volt, lefordította. A könyv rosszul van megírva, de nem nélkülözi az elrettentő példákat. “A legfőbb tanulság az utókor számára, hogy óvakodjunk minden olyan politikai jelölttől, aki izzó szemmel hirdet messianisztikus,  világmegváltó, zavaros filozófiát, akinek kimondott célja, hogy “akaratával, mint oroszlán a karmaival, beleírja nevét az időbe”.”

Sarfatti néhány története ismerősen csenghet a mai magyar olvasók számára. Mussolinit olyan emberként írja le, aki éjjel-nappal a nemzetért dolgozott. “Olyan vagyok, mint a halálos beteg ágyához hívott sebész. Kit érdekel, hogy a sebész fáradt? Azonnal  operálnia kell. Még ha tudnám is, hogy aznap este meg fogok halni, nem tudnék pihenni” – idézi a könyv a Duce-t. Legnagyobb bravúrja az volt, hogy mintegy 15 éven át meg tudta győzni az egész világot arról, hogy a fasiszta Olaszország valóban európai nagyhatalom, a Római Birodalom örököse, mintaállam, amelyet sokan próbálnak követni. Az általa keltett illúzió addig tartott, amíg otthon parádék és látványos felvonulások voltak, de amint komolyra fordultak a dolgok, kiderült, hogy az olasz birodalomról szőtt álom csak egy rossz vicc, az ország 15 éves katonai felkészültsége ellenére is. Évekkel a halála után Mussolini egy nagyképű, nevetséges kis diktátornak tűnik.

2021. október 29.
Balogh S. Éva blogbejegyzései magyarul is megjelennek a https://ujnepszabadsag.com/ oldalon.

Címkép: Mussolini