Marx szobra

Posted by
Ferber Katalin
>Kivételesen délelőtt találkozunk, hogy szerelme is találkozhasson velem, mert neki délután már indulnia kell, ha éjszaka otthon akar lenni.
A város egyik legrégebbi teaházában várom mindkettőjüket, elbűvöl a szépsége, a finom teaillat, de mire rendelnék, megérkezik mindkettőjük.
A diák, aki minden csoportban ott volt, ahol én tanítottam, most végre saját városában tud engem kalauzolni. Szerelme, aki “közel”, mindössze négyszáz kilométerre lakik, csöppnyi, törékeny ifjú hölgy, s úgy rejtegeti kezét szerelme tenyerében, mintha az nem is a sajátja lenne.
Mindkettőjük arcán ott az együtt töltött éjszaka szépsége, az engem vendéglátó diák haja össze vissza áll, arcán némi gyűrődés. Szerelme tekintete csordultig van örömmel, megnyugvással, talán még hálával is: fél éve nem találkoztak.
Az egyik legjobb (és legszebb) teát rendelik nekünk, hatalmas virág nyílik ki a teáskannában, illata fenséges, íze nekem új.
Nézem őket, mert a diáktól tudom hogy kivételes órák ezek mindkettőjüknek, évek óta titokban találkoznak, mert egyikőjük családja sem fogadja el az ő összetartozásukat. Márpedig a család szava az első és az utolsó, mondja a diák, de engem nem érdekel a család véleménye, hiszen évek óta mindketten tudjuk hogy együtt akarjuk leélni az életünket.
A lány tekintete ragyog, újra szerelme keze után nyúl, s én annyira örülök, mintha az én szerelmem is mellettem ülne.
A mi családunk – néz rám elkomorulva a diák, alig élte túl a kulturális forradalom időszakát. Nagyapám aki az ország leghíresebb papírvágója volt, a nép ellenségévé vált, mert hitt a szépségben, a csodálatos, papírból kivágott mintákban. Használta ezeket mindenütt, a selymek brokátok mintázatához, a cipők díszítéséhez, de Mao elvtárs szerint ez is, mint annyi minden a kapitalisták felforgató tevékenységeinek egyike volt.
A család minden tagját egy rettenetes helyre telepítették, bánya, csatornaépítés, apám fiatal fiúként túlélte, nagyszüleim is, szerintem egymásban tartották a lelket, pedig télen minusz harminc fok volt, nyáron plusz negyven, én ezt biztosan nem élném túl.
Szerelme úgy hallgatja a diákot, mintha mindezt először hallaná.
Talán ezért nem volt béke a mi családunkban soha, folytatja a diák picit keserűen, szüleim házassága tele volt szótlan bánattal, talán ezért emigrált a bátyám Németországba, most is ott él.
Én megkönnyebbültem, amikor elváltak, apám egyetemi tanszékvezető lett nemrég, a hagyományos kézművesipart, köztük a papírvágást tanítja, nagyapám halála után albumot adtak ki munkásságát megörökítendő, majd megmutatom a múzeumban is az ő kivágott mintáit, egy egész termet adtak –az emlékének.
Anyám nem tudott máig beletörődni a válásba, én vagyok a homokzsákja, minden keserűségét nekem adja át. Apám azonban, én úgy sejtem, boldog, mert alkot, és viszi tovább apja, nagyapja mesterségét.
Mennünk kell, súgja szerelme neki, de rögtön rám mosolyog és csak annyit mond: a nászutunk Magyarországon lesz. Küldünk majd fényképeket neked, mert én szeretnék a Marx szobornál a szerelmemmel együtt állni, s ott készíttetni fényképet magunkról.

A tea elfogyott, a diák elkíséri szerelmét a pályaudvarra, én pedig bolyongani kezdek ebben a gyönyörű városban, Sanghajban. Nem tudom, összeházasodtak-e. A diák, sikeresen elvégezve mindkét egyetemet (a kínait és a japánt) nagyszerű állást kapott. Hírt azonban sok éve nem adott magáról. Talán nem véletlenül.

Címkép: Marx és Engels eltávolított szobra