Történelem embermagasságban – Egy élet ördögi körben

Posted by

Kocsis Tamás

>(In memoriam 1956) Mi történt volna, ha?  Mi történhetett volna másként? Kádár János személyével és szerepével kapcsolatban ezekkel a formulákkal a valóságot kutató történelem épp úgy nem igazán tud mit kezdeni, mint a nevével jelzett korszak drámai kezdeteivel és több évtized különböző fázisaival sem. Ami azonban jottányit sem változtat a történészek feladatán, hogy tudományos alapossággal és hitelességgel elemezzenek minden eseményt, adatot és értelmes következtéseket fogalmazzanak meg. S azon sem, hogy mindenki úgy vélekedjék miként azt esze, ismeretei és szíve diktálja bármiről, ami történt, s bárkikről, akik bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállaltak Kádár idején a magyar történelem alakításában,

Kádár János (Fiume, 1912. május 26. – Budapest, 1989. július 6.)   még a „boldog békeévek” Nagy-Magyarországában született és a rendszerváltozás évében halt meg. Úgy alakult – maga is így alakította az életét –, hogy a 20 század második felének több évtizede kötődik hozzá, bármilyenek is a korhoz és a személyéhez fűződő jelzők, indulatok.

Vállalom a megfogalmazást: Nagy Imre azzal lett halhatatlan, hogy meghalt, és ahogyan meghalt azért, amiért úgy gondolta, hogy érdemes volt élnie. Kádár János pedig belepusztult abba, hogy teljesítette vállalt tetteit a Rajk-perben, 1956-ban, majd Nagy Imre kivégzésében. Kötelezettségek egymásból fakadó sorozatának vállalt, tragikus terheit viselte haláláig; nem mellékesen a hatalom személyektől függetlenül örök öntörvényeivel, azok minden következményével együtt.

S ráadásként produkált még valami teljesen egyedit és egyedülállót a magyar történelemben. Lehet vitatni, cifrázni, akár gyűlölni is azt, ami a rendszerváltás után történt: de aligha nyert volna a holtából is visszaköszönő Kádár János nélkül háromszor az MSZP szabad parlamenti választásokat –, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban…

Nagy Imréről nincsenek személyes ismereteim. Kádár Jánossal másként hozta a sors. Édesapám, a szintén újságíró Dernői Kocsis László 1930-as évekig visszavezethető kisgazda párti politizáló múltjának köszönhetően, majd a magam újságírói hivatása folytán azok közé számíthatom magam, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s néhányszor ennél szűkebb környezetben. Mindezek szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy ma, sok évvel a halála után és egy alapvetően más korszakban is legjellegzetesebb tulajdonságának tekintsem a töprengésekből (kitörni talán álmában sem képes) magába zártságát, politikusi, sőt, lelke mélyén, csaknem teljes emberi magányosságát. Számomra az a bizonyos helyzet-és önmarcangoló utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei haláláig kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által együtt teremtett ördögi körből. Örök, számára megoldatlan gyötrelme maradt, hogy válaszokat találjon arra: a nagybetűs „Pártba” vetett örök hitében mikor és mivel tett jót, mivel és mikor tette az ellenkezőjét.

Sok év után értettem meg, mennyire Kádár János volt az, aki Gödöllőn, a hivatalos programot követő fél-nyilvános beszélgetésen agrárszakembereknek mondta: „Politikai vezetőnek lenni egész életre szóló felelősség, amibe hiába fáradsz bele. Halálodig viselni kell. Szóval, ne vállalják, ha nem muszáj…”

Néhány perccel később ugyanitt hallottam a komor kijelentést: „Vállalnom kellett, pedig elhihetik, nem volt könnyű… És ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt.”

Amikor ezek a súlyos mondatai elhangzottak, már túl volt a 60. évén, a sokat vitatott nyugdíjazási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak látszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, ez a Kremlben sem kelthetett igazi örömet. Mert kedvencnek aligha számított, ám mégis csak ő volt a legfiatalabb öreg a testvérinek nevezett országok első emberei között. Követniük kellene a távozásban Kádárt a többieknek is?

Pedig 1956 november első napjaiban dr. Münnich Ferencnek (1886. – Budapest, 1967.), a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak is volt esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen. 1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan „Viharos út” című könyvében maga is megírta – 1 942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben.  Forradalmár lett, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”).  Vagyis Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, s egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

Eközben viszont talán ő volt az egyetlen eredendően  „úri” értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.

Tito pedig – jól ismert – azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Rákosi emlékirataiban nyomtatásban is közzétette – ő éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre).

Amikor 1956 november legelején Hruscsov, az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin – már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ – elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

– Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben – eltűnt a budapesti Parlamentből…

Amik bennem örökké élő emlékek: 1956 november 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „forradalmi házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok.  Tildy Zoltán, édesapám sok évtizedes barátja és politikai társa, egykori köztársasági elnök volt, akkor éppen államminiszter, a Parlamentben.

– Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

Nem tudta.

Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3.-án este ugyanezen a telefonon Dobi István, az Elnöki Tanács államfői jogkört akkor is gyakorló elnöke hívta, az Országházban „szürke eminenciásnak” számító apámat.

– Nem tudja az apád hol van Kádár János és Münnich?

Nem tudta. Azóta tudjuk: pontosan Kádár János se…