A tüntetésszervező karrierje

Posted by
Gellért András
>Tegnap volt a “MENETELÉSEK NAPJA”, a buszos logisztika diadala, a járványügyi szempontból tragikus (Covid) helyzetben lévő országok polgárainak baráti látogatása. Nem ez volt az első ilyen esemény, és vélhetően nem is az utolsó.
Arany Molinó (2020)
Tegnap vette át az egyik legrangosabb állami kitüntetést az Arany Molinó-díjat, valamint az ehhez kapcsolódó életjáradékot Dűnési Ferenc, aki meghatottan elevenítette fel a sikerhez vezető utat. Szavait, gondolatait változtatás nélkül közöljük.
„Ma is élénken emlékszem mindenre. Akkor már két napja nem
ettem, de lehet, hogy három. Az iskola a Covid miatt bezárt, pedig mennyire jól jött volna akkor egy tál langyos tejbegríz, vagy egy tojásleves. Akkoriban csak ott kaphattunk ételt. Egész nap az utcán lógtam a többi éhes kölökkel együtt. Szédelegve mentem haza, korgó gyomorral. Nem sokkal később megjött Béla bá, ő a falu jótevője, sokszor adott kölcsön a szüleimnek. Megkérdezte, van-e kedvem másnap Pestre menni. Hogyne lenne, sóhajtottam, hisz még sosem jártam ott. Na, akkor holnap érted jövök, mondta.
Kisbusszal vittek minket, hogy hova, azt azóta sem tudom, csak azt, az összes osztálytársam ott préselődött az üléseken. Útközben verset tanultunk, néhány órával később azt adtuk elő. Hamar megtanultam a szöveget, mert csak két sor volt az egész, valami olyasmi, hogy “Romlott ételt nem eszünk, nem eszünk, éljen a szabadság.”
Szép ünnepség volt. Két órán keresztül szavaltunk egy nagy épület előtt, a kezünkben pedig piros tálcát tartottunk. Azt kellett a vers végén ütemre felemelni, és integetni vele. Utána beültünk a buszba, és mentünk haza. Anyám boldog volt, mert Béla bá a köténye zsebébe csúsztatott kétezer forintot, az asztalra letett három kiló krumplit, a fater pedig megint kapott kölcsönt Béla bácsitól, amit később kamattal együtt visszafizetett. Béla bácsitól mindenki félt, apám egyenesen rettegett tőle, mert amikor az öregem két napot késett a törlesztéssel, Béla bá ráijesztett, hogy a fatelepen felaprítja és a disznókkal eteti meg, a maradékot pedig beforgatja trágyának. De ez nem érdekelt, mert két héttel később megint Bélával mentünk. Akkor is szavaltunk, és integettünk. Nem kérdeztünk semmit. Minek is kellett volna? Aki mégis ezt tette, ilyen csak egyszer fordult elő, hogy mégis, mi ez az egész, többé nem kiabálhatta velünk, hogy “nem eszünk, nem eszünk”. Mi csak mentünk, és mondtuk, amit kértek tőlünk. Imádtam, mert bárhová vittek, mindenhol fotózták a csoportunkat, sőt a tévések is ott kameráztak. Esténként benne voltunk az összes híradóban.
Évekig jártuk az országot. Sosem felejtem el, hogy ha egy jól sikerült műsorunk után lemondott valamelyik nagy ember, általában polgármester, persze akkor még nem értettem, miért mond le valaki csak azért, mert verset mondtunk és vonulgatunk, na mindegy, szóval olyankor anyám négyezret kapott és öt kiló krumplit, apám pedig egy helyett két hónapra kapott kölcsönt. A kamat szerencsére nem nőtt, maradt 120 százalék. Boldoggá tett, hogy végre segíthettem imádott családomat.
Egy nap Béla bá félrehívott, és azt mondta, neki mostantól máshol kell műsort szerveznie, átvenném-e tőle a munkát. Megtiszteltetésnek éreztem, ezért elvállaltam. Akkor már tizennyolc elmúltam, két éve hagytam magam mögött az általános iskolát, és csak ezzel foglalkoztam. Szavaltam meg tálcákat emeltem a magasba. Néha táblákat. Ebből éltem. És persze a család is. Elég felkészültnek éreztem magam, így bátran kezdtem bele a Béla bától kapott új munkakörbe. Végre kiléptem a fárasztó statiszta szerepből, és fokozatosan egyre komolyabb feladatokat kaptam. Kellékbeszerzőként kezdtem, tálcákat, szöveges táblákat vittem a szavalóknak, de voltak még molinók ismerős arcokkal, rajtuk pedig vérvörössel festett céltábla.
Aztán megafonos lettem, a verseket ezzel adtam elő, utána dokumentátorként folytattam. Telefonnal rögzítettem az estjeinket, de néha lajvban (élőben) azonnal feltettem a fészbúkra, hadd lássa mindenki a műsort. Anyukám mindig nézte, olyankor csak sírt.
Nagyon nagy előrelépést jelentett a kaszting direktorság, amit a legfelsőbb helyen hagytak jóvá. Megbíztak bennem, így már én válogathattam a környék legjobb versmondóit, szereplőnek általában dühös meg agresszív arcúakat kértem fel. Ők tűnnek hitelesnek. Ebben a szakmában ez a legfontosabb.
Végül már magam szerveztem a verses utakat, onnan pedig egyenes út vezetett a cégalapításhoz. Ehhez persze Béla bá segítsége is kellett, mert a kapcsolatai nélkül nem sikerült volna, ezeknek köszönhetem, hogy az álmaim megvalósulhattak, hogy áldja meg őket a Teremtő.
Büszke vagyok arra, hogy immár az összes nagy és látványos köztéri műsor lebonyolításához a Nem és Nem! tüntetésszervező cégemet kérik fel. Bármit elvállalunk, bármikor. Az állandó szereplőinkről vezetett adatbázisunkban szép számmal vannak tapasztalt, edzett focidrukkerek, régi csepeliek a hengerműből, meggyötört arcú munkanélküliek, egykori felnőttfilmesek, ők egyébként a legjobbak, pirospozsgás, sápadt, vidám, egykedvű, molett, sovány vagy éppen izmos vidéki háziasszonyok, sőt már hajléktalanok is. Mikor milyen karakterre van szükség. És hogy jól dolgozunk, ezt talán szerénység nélkül mondhatom, mert profik vagyunk, arra bizonyíték ez a csodálatos díj az Arany Molinó, és a vele együtt járó havi egymillió forintos életjáradék. Boldogan várom a következő verses estet. Gondolja csak el, négyszázötven kisiskolás fog szavalni, a táblákat pedig majd a szüleik viszik. Nagyon készülünk.”
A rúdtáncosnő fegyvere – részlet. A kötet a Fedél Nélkül utcai árusainál vásárolható meg. A bevétel teljes egészében a hajléktalan embereknél marad.